Dr. Rácz Lajos: Leibniz újabb vizsgálódások az emberi értelemről - Az Akadémia filozófiai könyvtára 1. (Budapest, 1930)
Bevezetés
– látjuk — a képzet (perceptio); e képzetek részint homályosak és zavarosak, részint tiszták és határozottak; zavarosak az érzéki, tiszták az értelmi képzetek; az anyagi monaszok képzetei a tudat küszöbe alatt maradnak, míg a lelki monaszok képzetei világosak, tudatosak, appercepcióra jutnak. A két állapot fokozatosan átmegy egymásba; általában, miként a természeti, a szellemi világban is egyfelől az analógia, másfelől a fokozatosság, illetőleg folytonosság (continuitas) törvénye uralkodik. Minden monosz az univerzum minden képzetét magában foglalja (mikrokozmosz), de mindenik más-más világossági fokon, vagyis mindenik az univerzum tükre, de mindenik a maga sajátos módján tükrözi azt vissza. A legalsó fokon (az élettelen természetben) minden képzetet végtelenül homályosnak kell fölvennünk, a középső fokon (az állati és emberi léleknél) egyesek homályosak, mások világosak lesznek, végül a legfelsőbb fokon (a legfőbb monasznál azaz Istennél) az egész univerzum végtelen világossággal tükröződik vissza. Mindenik monaszban megvan a törekvés, a tendencia az egyik képzetről a másikra átmenni, vagyis új képzetekhez jutni. A monaszok együtt egy nagy összefüggő rendszert alkotnak, amelyben minden egyes monasznak megvan a maga szükséges és pótolhatatlan helye. — e rendszert a főmonasztól (monas monadum), az Istentől előre megállapított összhang (harmonie préétablie) jellemzi; ilyen összhangban állanak egymással a testi és lelki monaszok, amennyiben a lélek minden pillanatban pontosan azt tükrözi vissza, ami a testben végbemegy és megfordítva a test a lélek érzelmeit, indulatait fejezi ki, vagyis a test és lélek közötti kölcsönhatás csak az egyetemes harmónia egy különös esete. Minden monosz szükségszerűleg az Istentől előre megállapított fejlődésmenetet tartozik követni; az egyes események befolyásában mechanizmus uralkodik, de célját előre az istenség teremtő munkássága tűzi ki.