Propertius: Propertius elégiái - Görög és latin remekírók (Budapest, 1897)
Előszó
ELŐSZÓ: tökéletesség, de egyúttal szerencsétlenség is, mert ez az oka, hogy a római-görög klasszikus remekek irodalmunkban s közönségünk előtt mindeddig idegenek, ismeretlenek. Olyan alakban, a minőben közöttünk forognak, kelletlenek. A magyar olvasó sem Homerusban, sem Virgiliusban nem talál semmi szépet. Ritka meri ezt megvallani, de úgy van.» — Nem ez élem a jelen alkalommal az alaki hűség kérdésének fejtegetésébe bocsátkozni; szóba is csak azért hozom, mert a magyar tud.akadémia «Görög és latin Remekírók» czímű vállalatában az itt megjelenő Propertius-fordítás az első, amely nagyobb részében nem tartja meg az eredeti mértéket, bár a vállalat követelményei szerint: «Az alakbeli hűség nem okvetetlen szükséges, de kívánatos». Hálára kötelezett a classica-philogiai bizottság, hogy Propertiusomat, mely e kívánalomnak általában nem tesz eleget, a kiadásai közé való fölvételre méltatta s hálára kötelezett nemcsak e fordítás elfogadásával, hanem kivált azzal a szabadelvű concessióval, melyet a modern alakú fordításnak általában tett, midőn — érdemes elnöke, Zichy Antal szíves hozzájárulásával * — annak számára is megnyitotta a magyar műfordítás Helikonát.** Részemről mind az alakbelileg hű, mind az eredeti alaktól eltérő fordítást jogosultnak tartom. A döntő kérdés szerintem a fordító czélja s az illető műfaj hagyományos törvényei, név, a benne szereplő versmértéknek irodalmunkban való polgárjoga. Tagadhatatlan, hogy a nagy közönség * L. külömben Phil. közi. 1887. p. 44. ** «De azért az akadémiai bizottság nem ragaszkodik az úgynevezett philologiai fordításhoz, mely mind tartalmi, mind alakbeli hűségen alapszik, hanem elfogad modern alakú fordítást is, mihelyt az oly tulajdonságokkal jeleskedik, hogy irodalmunkra nézve nyereségnek mondható». P. Theiwrewk Emil elnöki beszédei. Budapest 1897. p. 101.