Munkácsi Bernát: Budenz József emlékezete (1896)

Nincsen eszme, melyből földi létünk küzdelmeihez több lelki erőt meríthetnénk, mely nagyobb megnyugvással és bő­vebb vigasztalással békíthetne ki bennünket sorsunkkal, mint ama bizonyosságé, hogy nem minden alkotó része egyénisé­günknek van szükségképen alávetve az enyészet rombolásai­nak. Az a nagy törvénye a természeti világnak, hogy nem vesz­het el az erő, örök igazságképen érvényesül a szellemi élet birodalmában is. A tudás, melyet elménk munkája kifejtett s a vele napfényre derített igazságok megmérhetetlen hosszú lánczolatban válnak új tudásnak s új igazságoknak rendületlen alapjává. A lelkesedés lángja, mely keblünkben él, ezrek és milliók szívében gyújthat hasonló érzelmeket s dicső tettek mozgató eleme gyanánt fennen loboghat akkor is, midőn por­hüvelyünknek utolsó atomja is eloszlott. S szintígy mara­dandó tükrei egyéniségünknek az akaraterőnktől s cselekvési képességünktől létre hívott alkotások is, melyek létünket hir­detik, midőn nevünk is elszállott már az élők emlékezetéből. Igen, van élet túl a síron is s nemcsak a hit sejtelmes érze­tével, hanem az igaz meggyőződés erejével írhatja föl az em­ber sírhelyei bejáratára a vallás halál­megvető, büszke jel­szavát: «föltámadunk»! S van igazságszolgáltatás is. Csak valónknak földi anya­gán gyakorolja egyént és tekintetet nem ismerő uralmát a «mors omnia sequat» rideg végzete; de a halál fölött diadal­maskodó szellemi élet minőségét és értékét az egyén és szerzett

Next