Hekler Antal: A Magyar Tudományos Akadémia és a müvészettörténet (Budapest, 1928)
A művészettörténet-tudomány megalapítása a klasszicizmus zászlóvivőjének, Winckelmannak a nevéhez fűződik, aki a maga egyoldalú esztétikai dogmatizmusával az ókor művészetét, újra az emberi művelődés tényezői sorába iktatta. Az elméleti magasságokban járó klasszicizmusnak hadat üzenő, érzelmi melegségtől hevített romantika történeti és nemzeti szellemiránya azután a XIX. század első tizedeiben Winckelmann kezdeményezéseit a nemzeti élet talajára hullatva, nagy lendülettel és átfogó tervezéssel fogott hozzá a nemzeti művészetek történetének fölépítéséhez. Az előőrsökként messze elkalandozó érzelmi rajongók nyomába lépő, tudományosan iskolázott kutatók nemzedéke széles sorokban fölfejlődve kutatja föl a nemzeti múlt-emlékszem maradványait s az irodalmi propaganda minden eszközével igyekszik azok megismerését és megbecsülését a nemzet széles rétegeiben előmozdítani. Ennek a lelkes, fáradságot nem ismerő tevékenységnek az eredménye, hogy a XIX. század első tizedeiben a művészet emlékei is hovatovább integráns részei lesznek a nemzetek történeti kultúröntudatának. A romantika érzés- és gondolatvilágának melegében Európaszerte egymásután alakulnak meg a műemlékek védelmére és gondozására hivatott országos szervezetek. Németországban Schinkel már 1815-ben figyelmeztetett az államnak a műemlékvédelem és gondozás körüli kötelességeire. Franciaországban Hugo Victor ajkáról hangzott el 1825-ben a csatakiáltás : Guerre aux démolisseurs; majd 1833-ban Charles de Montalembert vádirata : Du vandalisme en France, mint csákány a jeget, hasítja át a múlt emlékeit veszélyeztető