Vargha Gyula: Barsi József l. tag emlékezete. (1810-93.) (Budapest, 1897)
2t Barsi József emlékezete övé, s ezért az elporlott nemes szív kétszeresen megérdemli hálás kegyeletünket. Barsi József Bars vármegyének egy német ajkú községében Janó-Lehotán született 1810. február 23-án. Atyja Neumann József Sziléziából szakadt oda iskolamesternek, magyarul nem tudott, bár ezt mindig fájlalta. Józsefünk édes anyja sem beszélte nyelvünket, úgy hogy a gyermek a szülői háznál magyar szót egyátalán nem hallott. Házonkívül sem sokat s ebben sem volt köszönet. «Az első magyar hangok, írja később, melyeket hallottam s gyermeki csacskasággal utána mondtam, olyanok voltak, melyekért áldott jó anyám ismétlés esetében azzal fenyegetett, hogy égő parazsat rak nyelvemre, ocsmány káromkodás.» A derék szülők nemcsak az istenfélelmet és a tiszta erkölcsöt igyekeztek gyermekeik szivébe csepegtetni, hanem áldozatot nem kimélve, anyagi erejük megfeszítésével taníttatásukról is gondoskodtak. Ez nem ment könnyen. A szerény iskolamesteri fizetésből csak szűkösen telt hét gyermek neveltetésére. A családot anyagi csapások is látogatták; a falu közepével együtt ők is leégtek, majd jött az 1816. és 1817-diki drágaság és ínség. Négy fiú testvér közt József volt a legidősebb. Atyja őt 1818-ban a körmöczbányai gymnasiumba adta, de onnan, már a következő évben, Selmeczbányára vitte. Itt végezte a gyermek a második és harmadik osztályt, míg a negyediktől a hatodikig ismét a körmöczbányai gymnasiumot látogatta. E hat év alatt nem tanult egyebet a magyar nyelvből, mint olvasni, ragozni, igéket hajtogatni s egy kevés szót könyv nélkül. Selmeczbányáról a szülők magok megerőltetésével Esztergomba vitték. Az apának már ekkor az lebegett szeme előtt, hogy eszes, szorgalmas, jó erkölcsű fiából papot nevel. Minthogy a gyermek még csak 14 éves volt, ismételtették vele a hatodik osztályt. Magyarul itt sem tanult meg. Magyar beszédet csak az utczán hallott a köznép ajkáról. Az intelligentia körében a férfiak latinul, a nők németül beszéltek, a tanulók pedig latinul írtak, tanultak, társalogtak s a fiatal Neumann József, ki leginkább csak az utóbbiak közt forgott, érteni ugyan megtanult magyarul, de sem írni sem beszélni nem. Ez apró élet- és korrajzi adatokat saját följegyzéseiből merítettem, teljes bizonyítékul fogadhatjuk el, attól a férfitól, ki tiszta valóságnál mást sohasem mondott. Szomorú világot vet ez arra a korra. Csoda-e, hogy a nyelvhatárokon a tótság diadalmasan nyomult elő, midőn a katholikus egyház nagy metropolisában, a felvidékről a papi pályára tóduló ifjak közül még azok sem sajátíthatták el a magyar nyelvet, kikben megvolt a komoly törekvés és jóakarat.