Koszorú, 1865. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1865-01-29 / 5. szám
98 vagy Arany János*) művei egy részében és Egressy játékában. Ellenben az első forrásból, a közvetlen művészi lángelme eredeti kútfejéből csordult képnek már légkörében van valami, ami azonnal megkap , magával ragad és lelkedet rabbá teszi. Uralkodik rajtad a szín bűbája, az előadás varázsa és a benyomás hatalma által. Nemcsak meggyőz, de le is köt: nemcsak szivedbe írja magát, hanem be is vési. Ez külön világ külön világban — a költészeté a képzeletében, egyik csak a másik által létezhetik — egymást teszi és kiegészíti. Mint épen a camera obscura, mely sötét szobába menekül, hogy rajzának világítását kitüntesse. Legjobban is lehet a költészet tartományát a camera obscurához hasonlítani. E hasonlat segélyével — melyet más alkalomra Macaulay is használt volt — az ó- és újkori művészet közt, a kettőnek lényegét és belső természetét illetőleg, igen tanulságos párhuzamot lehet vonni. Ugyanis: Ha a classicus költészetet szemügyre veszszük, látjuk, hogy annak legcsodáltabb coryphaeusai nem a színezés ereje, hanem a rajz domborúsága által hatottak kiválólag, és annál nagyobbak, minél inkább hatalmukban van a plasticitás; ezt tapasztaljuk Homérnál és Sophoclesnél. Megfordítva: ha a romanticus uralkodó korszak vonását keressük, azt viszont a hangulatban és árnyéklásban — azaz (mi e kettőnek összege) a coloritban találjuk föl: nézzük Shakespearet, Ariostót vagy Lord Byront. Ennek mindjárt magyarázatát is lehet adni. Tudniillik : a régiek világnézetében magában már olyan szorosan ölelkezett a képzelet a valósággal, hogy csak meg kellett népesíteni , beléhelyezni a költő alakjait, s megvolt alkotva a költészet világa. E világnézet már elég volt nekik, hogy számukra a képzelet azon szürkületét képviselje, melyben a kép világítása egész mivoltában viszszatükröződjék. E szerint a classicus költészet kevésbbé vevén igénybe a színezés képességét, annál több erőt juttatott az alakításra , míg megfordítva, amint idő folytán a paganismus bűbájos homálya a keresztyénség napvilága elől foszladozásnak indult, mindinkább ösztönözve volt a költő képzeletével pótolni azt, ami a világnézetből hiányozni kezdett; kénytelen lett nemcsak az alakításra, de a perspectivára is figyelni — és erejét a kettő közt megosztani. E két irány Ariostónál még küzd egymással ; Byronban már a colorit túlsúlyra vergődött a plasticitás fölött, holott a romanticus költészet lényege a kettőnek egyensúlyát követeli — mint Shakespearenél találjuk. Valamelyiknek elhanyagolása szükségkép egyoldalú hatást vonna maga után. Említettük fennebb, mily elismerés illeti Teleki László „Kegyencz “-ét a művészi eszme kereksége és igazsága tekintetében. Nem kisebb méltánylattal szólhatunk művének coloritjáról se. A boszu a tragicumnak leggazdagabb kútforrása. A legjelesebb drámák a boszu eszméjének köszönik keletkezésüket, így p. o. Shakespeare remekeiből: „Coriolan“, „Hamlet“, „A velenczei kalmár“, és „III. Richard“, (ez a természeten akar boszut állani) mind annak bizonyítására vannak alkotva, hogy a boszu súlya a bűnét a mérlegben mindig fölbillenti; nemcsak azért, mivel szenvedély az alapja, szenvedély pedig egyensúlyt tartani nem képes , hanem, mert erkölcsiekben elégtételt venni vagy adni — nem fekszik az egyes ember rendeltetésében. A magyar irodalom három legtisztább tragoediai compositiója: „Bánk bán“ Katonától, a „Kegyencz“ Telekitől és „Zách Felicián“ Bajza Jenőtől*) szintén mindnyájan ezen alapeszme körül forognak. A „Kegyencz“-ben, — I. felv. 2 szín. — ez világosan és igen szépen ki is van fejezve, midőn Julia fölkiált: „Csak boszút ne, Petron, — ne azt a nehéz kétélű pallost, mely csupán istennek kezébe való, s mely midőn halandó daczolva nyúl hozzá, egy *) Úgy sejtjük, ez volt innen kitörölve s nem a szerző keze által. Visszaállítottuk. Szerk. *) Ez utóbbira nézve az elhunyt bíráló kedvencz véleményét minden további észrevétel nélkül hagyhatjuk, Szerk.