Koszorú, 1865. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1865-02-26 / 9. szám

194 got és objectivitást szintoly lehetlenné tette, mint a nappali és szabad ég alatti előadás a külső valószínűséget. A csalódásnak mai tényezőiről szó sem volt. Ez állapot a képződésnek oly pillanatát mutatja, midőn a drámai alak még nem domborult ki egészen, s a lyra és eposz annak lényébe csak félig-meddig volt beolvadva. A lyrát még ott találjuk az orchestrumban, a közönség és színpad közt; mintha teljes átolvadása előtt még egyszer jól ki akarná magát énekelni : útközben megáll, s egész chorust énekel, de a dithyramb már félig drámai alak. Az eposz utóhangja is ott van még a szerepekben, mint elbeszélő elem, mint ezt Henszlmann Imre bőven bizonyítja.*) Dramaturgiájukból hozzánk csak töredékek jutottak, s ezek álláspontja szintén a kezdeté. De annál jelesebb rhetorikájok. A görög és római szabad államokban az ékesszólás művészete oly rendkívüli hatalommá nőtt, hogy egész országok sorsára döntő befolyást gyakorolt; ezért nevezte Cicero e művészetet az államok alapítójának s fenntartójának, mint már említem, innen van, hogy a szónok dicsőségére mindenki vágyott; hogy e művészetet a hellének és rómaik oly nagy buzgalommal és lelkesedéssel tanulták. Ezért voltak a görög királyok egyszersmind szónok-királyok, mint Lykurgus, Solon és többen (Cicero, a Szónokról III. 15.), — és ezért voltak a római hadvezérek a szónoklatnak is hősei. Hogy „a rhetorika műtörvényei között olyanok is vannak, melyek a szóló művészet minden nemével közösek“ : ezt Quintilián nemcsak mondja, hanem jeles művével be is bizonyítja; mert azon elvek és szabályok, melyeket az ő és Cicero szónoklattanaik előadnak, legnagyobb részben olyanok, melyek átalános értelemben a színművészetre is illeszthetők, s örökké érvényesek maradnak, mert gyakorlati igazságokon alapszanak. Meg kell azonban jegyeznem, hogy e két nagy rhetor tanai között oly utasításokat is találunk, melyek, mint történelmi adatok, érdekesek ugyan, de a mi álláspontunkról tekintve: elévültek, s úgyszólván, ma már csak múzeumi tárgyak, melyek csupán a római conventióban találják magyarázati okát. Például Cicero azt tanítja, hogy: „minden kedélymozzanatot a test mozgásának kell kísérni, mely ne a színészektől, hanem a tornából, vagy a vivó iskolából legyen kölcsönözve.“ Ebből azt tanuljuk, hogy a római tornákban sajátszerű testállások és taglejtések voltak divatban, melyek a színpadiaktól mind alakra, mind kifejezésre nézve különböztek. Cicero így folytatja: „a kéz ujjai a szavakat ne fejezzék ki, csupán kisérjék ; a kart előre kell nyújtani szabadon, a szónoknak mintegy támadó fegyvere gyanánt; a lábbal való roppantás a szenvedélyes helyeknek kezdetén, vagy befejezésekor történik.“ Ezek is római conventióra mutatnak. Quintilián pedig, Demosthenes példájára hivatkozva, tanítványainak a tükör előtti tanulást ajánlja, a mit a mi műtudományunk csak föltételesen enged meg. A kéz használatát illetőleg, modorra tanít, mondván: „pongyolán függő vállak, s a kinyújtott kézen magukat kibontott ujjak mellett, a karnak mérsékelt kivetése, leginkább a hosszú s a folyton-folyó körmondatokhoz illik.“ Alább ismét igy szól: „a kézlejtésnél igen közönséges azon mód, melylyel középujjunkat a hüvelykhez teszszük, s a többi hármat kinyújtjuk.Helye van kivált a fő tételeknél , a szemrehányásoknál és dorgálásoknál. “ Ismét római modor, melyet a latin-magyar időben szónokaink széleire utánoztak. Alább igy tanít: „leghelyesebben kezdi a kéz a bal oldalon, s leereszkedik a jobbon. A kéznek a gondolat kezdetével kell mozgásba jönnie, s annak befejeztével letétetnie. A bal kéz, egyedül, soha helyesen lejtést nem csinál. Többnyire a jobbhoz alkalmazkodik. A jobb kéz, mikor már kezdeni kell, kissé a kebelen felül emelkedjék, mintegy várva, mikor kell a dologhoz fogni. “ *) „A hellen tragoediai tekintettel a keresztyén drámára.“ Henszlmann, lviss. Évlapjai 1846.