Kritika 7. (1969)
1969 / 11. szám - Fekete Sándor: A követhetetlen
becsületére hiú ember körül azon a napon ugyanannyi szeretet, józan érv, féltő gond, hazafias felelősségérzet áll. .. tán a nagy oroszokkal egyenrangú felnőtt szellemet kapott volna a magyar irodalom. Az azonban, hogy egy ilyen órán egy Petőfi Sándor körül kik vannak s mit mondanak, nem véletlen, hanem a »nemzeti morál« megnyilatkozása.” E korábbi nézet lényegét megismétli most az író az Igaz Szónak adott nyilatkozatában (Mit vesztettünk benne?). Némethihez kapcsolódik többek között Horváth Imre írása is: „Petőfi életét nem sikerült megóvni elődeinknek. A költő sorsa — »akit népe könnyelműen a csatatérre, a halálba engedett« — figyelmeztet, hogy megvédjük magunkat, — és utódait” (Igaz Szó). Garmadával tolonganak itt a kérdések, de maradjunk a fontosabbaknál. Először is: miben is áll az a bizonyos felnőttség, amely „a nemzeti morál” hibája miatt nem adatott meg a költőnek? A nagy oroszok, akikkel talán (!) egyenrangúvá válhatott volna (!) Petőfi, amennyiben életben marad, mint ismeretes, misztikusok, vallási mániákusok voltak. Ebből állna a szellem felnőttsége? Vagy a Gogolnál, Dosztojevszkijnél, Tolsztojnál egyaránt végkövetkeztetéssé váló forradalomellenességből ? Abból, ahogy Dosztojevszkij „kinőtte” ifjúkora forradalmas álmait? A biológiában pontosan tudjuk, melyek a felnőtté válás jegyei, egészen a másodlagos ivarjellegnek tartott szakállig. E tekintetben Petőfi korán ért, s ifjan is szakállt viselt, ha nem is olyan szépet, mint Tolsztoj. De hol vannak a szellem „felnőtté válásának” vitathatatlan jegyei? Sehol. Ez a divatos fogalom egyes-egyedül arra jó, hogy mindazokat, akik és amik nem nyerik el tetszésünket, éretlenekké degradálhassuk. Közbevetőleg : meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy a forradalmiság valamiféle ifjúkori állapot (kicsit szégyellni való is, mint a pollutio nocturna), de azután benő az ember feje lágya, s ifjan kitombolván magát, később szerencsésen lehiggad. A 48 utáni európai s a 67 utáni magyar fejlemények, a klasszikus átváltozások szórakoztató színjátéka igazolni is látszik ezt a véleményt. De ami tömeges, még nem törvényszerű. Szükségszerű csak annyi, hogy heves forradalmi megrázkódtatások idején nem forradalmi alkatú embereket is magával ragadhat a lázadás láza, s az ilyenek később, főleg ha személyes érdekeiket némileg ki is elégítették, csakugyan lecsillapodnak. Mert soha nem voltak igazi forradalmárok. Egy talonnal enyhítve, mintha Illyés is engedne a közfelfogásnak, amikor így ír erről az „óriási példaképről”: „Közrejátszik ebben talán fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen ment ideáljaiért a halálba, nem kapta meg az élet nagyobb próbáit.” De Illyés itt csak arra int, joggal, hogy fiatalon könnyebb követni az eszményt, s nem állítja, hogy Petőfi, amennyiben életben marad 49 után, egykori barátjához hasonlóan szintén parolázni fog Rudolf trónörökössel. A történelmi és életkor változása, a családi gondok, a betegségek — mindenkinek be kell látnia — jogot adnak a követelmények csökkentésére, csak arra nem, hogy valaki a farkasok dalától elrekedve a kutyák dalát kezdje dúdolni. Petőfi, minden próba ellenére, aligha változtatott volna indulót. De mivel ez a vita úgyis eldönthetetlen, hadd utaljak valakire, aki ötven esztendővel élt többet, mint Petőfi, s aki csaknem négy évtizednyi börtönélet kegyetlen próbája után is maradt, aki volt: Auguste Blanqui! Akiről különben Lukácsy Sándor fentebb már idézett cikke bebizonyította, milyen közeli eszmetársa a mi Petőfinknek. Hadd emeljem ki, hogy a nyárspolgári felfogással ellentétben Németh László is magától értetődőnek tekinti: ha életben marad Petőfi, egyszerre kitartva és alkalmazkodva, tovább őrizte volna a márciusi tüzet.