Kritika 8. (1970)
1970 / 1. szám - Almási Miklós: Groteszk rekviem
nénk a problémát. Tehetünk is róla, meg nem is. Ez a világ olyan, amilyen. Aki akar, beledögölhet abba, hogy becsületes, józan, mértéktartó, és beledögölhet abba, hogy rothadt bohém és becstelen. Nem csináltok semmi olyat, amivel megégethetnétek a kezeteket, nem álltok sem a jobb, sem a bal oldalon, hanem itt zsugáztok nálam, és finnyásan bámuljátok a világ eseményeit. A lehetőségeitek, velem együtt, valamikor megvolt, hogy másként éljetek. Ti ezt választottátok.” A felmentés illúziójának akkor is lőttek, ha Czifra ezt a kiábrándító szónoklatot a nyerő játékos fölényével és kárörömindulatával vágja fejükhöz: nemcsak a pénzüket nyerte el, hanem azt az élethazugságot is, mely ezt a felbomló életformát legalább önmaguk előtt igazolhatta. Czifra kíméletlen prédikációja természetesen éppúgy hosszú, mint kinek-kinek önelveszejtő magatartása, hiszen tudja, hogy a felmentés illúziójának szétfoszlatása esetleg halálos trauma is lehet. De logikailag mégis neki van igaza, s nem lehet beszámítani a káröröm rosszindulatát. Czifra ugyanis ennek az életformának alapvető hazugságára jön rá: mindnyájan egy múltra épített, múltra figyelő és ezért abszurd — mert időben visszafelé kereső — reménybe kapaszkodtak, erre hivatkozva akarnak valami megmentő reményt találni. A visszafelé igazoló társadalmat vádoló remény vagy reménytelenség logikája azonban ott bujkál szinte minden cinikus mondatba csomagolt vallomásban, támadásban és védekezésben — Czifra filozófiájában is —, s egyszer kétségbeesett nyíltsággal meg is fogalmazódik : Csüllögh: Elzüllöttünk. Czifra: Nincs bennünk tartás. Fény: Hülyék vagytok, az életnek nincs értelme. Csüllögh : Három gyereked van. Fény: Akkor sincs. Csüllögh : Nagyon szomorú vagyok. Őseim között prédikátorok és parasztok voltak, én értelmiségi lettem. Egy korcs, egy senki, egy niemand. Abonyi : Böhönye az értelmiség felelősségéről akar beszélni, csak nem tudja kifejezni magát. Ki oszt? Éppen most jön rátok, mikor nekem végre kezd jönni a a lap? Csüllögh: Azért mi mégis a magyar értelmiség reprezentánsai vagyunk. Nem? És olyan állati nagy gazemberséget egyikünk sem követett el. Viszont mit csinálhatunk? Csináltunk valamit? Abonyi: Akartunk. Fény: Ez a legkényelmesebb, legposványabb hazugság a világon: akartunk, de nem lehetett. Nem is akartunk. Aki akar, az tud is. Bár Fény matematikán edződött fogalmi precizitásával utasítja el a felmentő önáltatás reményét, végül is egész élete erre a „nem lehetett, de akartunk" formulára épül. A kegyelemdöfést azonban mégis Czifra fogalmazza meg: nemcsak kíméletlenkárörvendő szónoklatában, hanem öngyilkos következetességével. A darab itt is a blöffölés és licitálás pókerrendszerében osztja a szerepeket. Az önfelbomlásért, a züllésért ki-ki maga felelős, s nagyjából elő is tűnnek az egyedi kisiklások személyes, egymástól elütő okai. De ez az egymást, az egyéni életvitelt, akaratnélküliséget, morális impotenciát támadó szenvedély hirtelen blöffként leple le .