Kritika 2. (1973)
1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Komlós János: Petőfi '73
Érdekes viszont az, hogy Petőfi miként költészetében, úgy színészetében is az új híve, követője, s szembeszállva az uralkodó közízléssel, kiverekszi magának Kecskeméten, vándorszínészkorának jelentős állomásán, hogy jutalomjátéka a Lear király legyen. Vidéken először játszották ekkor a Leart, s Petőfi először a végtelenül szeretett szerepet, a Bolondot. (Akinek mondatai majd fanyar visszhangként szólalnak meg újra a három évvel később írt Tigris és hiéna Sülülü szerepében.) S bár Jókai s a kecskeméti jogászfiatalok nagy tetszéssel fogadták e szerepben, s keblére ölelte a Leart játszó, akkor legjobb vidéki színészünk, Deésy Zsigmond is, a Honderű elmarasztalta a költőt. S az őt éltető, faragatlan közönséget is. Borostyán, a vándorszínész pedig egyelőre búcsút mond a vándorszínészetnek, s Petőfi Sándorként, verseinek kéziratával a hóna alatt elindul Pestre. Gyalog, persze. Fekete Sándor minderről most színdarabot írt. És a Borostyán, a vándorszínész című dráma bemutatója után nem egy kritikus e színművet korábbi könyvének, a filológus dolgozatnak, a Petőfi, a vándorszínésznek dramatizált változataiként üdvözölte. Egy gondolat — nevezetesen az, hogy Petőfi mégiscsak tehetséges színész volt — színpadi bizonyításának. Egy olyan kedves-kellemes múlt századi életképnek, amelyben a szerző igazságot szolgáltat Petőfinek. Eltekintve attól, hogy Petőfinek nem kell igazságot szolgáltatni, mert kritikusainak legtöbbje fel sem ér az ő igazságaihoz. Fekete Sándor színdarabjában egyáltalán nem akarta azt bizonyítani, hogy Petőfi tehetséges színész volt. Sőt, gyanakszom, egyáltalán semmit nem akart bizonyítani. Csupán Petőfi életrajzának nagyon alapos ismeretében, témát merítve Borostyán vándorszínészéveiből, egy drámai összeütközést kívánt ábrázolni. Egy készülődő, nagy tehetség, aki színészként is az újat képviseli, s emberként is több s különb a körülötte nyüzsgő, kicsinyes szolgalelkükkel önérdekükben lapítóknál vagy veszekedőknél, miként kerül szükségszerűen ellentétbe környezetével. Petőfi még nem a nagy Petőfi, még nem a koszorús költő, még nem az ország reménye, csak önmagát kereső, tehetségét próbáló, igazságait megvívni akaró ifjú. S már nem érti meg őt a vidéki önteltségbe süppedő kicsinyes maradiság! Borostyán még nem tudja, hogy ugyanez a vidéki önteltség fogja majd fojtogatni Pesten is, amikor már országos híre lesz, amikor versei közül a rendet megtartani akarók s a változást kívánók tábora fog csatázni, de azt már Petőfi-Borostyán is tudja: még egy vidéki színidirektorral szemben sem szabad megalkudni, lemondani igazunkról. S ha az egész tisztelt társulat a régi nótát is húzza s a régi színészeti modort kedveli, neki akkor is a maga hangján kell megszólalni, ha színpadra lép. És itt, Kecskeméten kell megtanulnia azt is: aki saját hangján szólal meg, azt gyakorta megkövezik azok, akiknek nincs saját hangjuk, vagy akik már elfelejtették azokat az időket, amikor még volt saját véleményük. De a rázúduló kövekből jobb barikádot építeni, mintsem beállni az öntelt követ hajigálók közé. Fekete Sándor színműve a kisszerű és silány környezettel érlelődve viaskodó költő példájával akar tehát az igazmondás és a kockázatos igazat szólás drámájáról művészi szóval vallani. Nem istenítve a húszéves suhancot, hanem bölcs iróniával, de féltő szeretettel is szemlélve őt. Ragaszkodva az életrajz adataihoz, de a mára is sandítva: vajon a mai kisszerű és öntelt alakok értik-e , róluk is szól a játék. Minderről maga Fekete Sándor számol be színművének utószavában, jómagam így aligha dicsekedhetem éles és újat látó szememmel. Bár jó színházi előadásban a nézők s a kritikusok számára is kiderült volna mindez! Mármost ami gondot okoz, az épp az életrajz. Nagy költőnkről lévén szó, életrajzának adatait nem lehet tetszés szerint rostálni, módosítani. S Fekete Sándor, a költő életrajzának tudós biográfusa, még inkább érezte s tudta, mint más, meddig terjed a költői szabadság. E lap hasábjain nemrég vita folyt. Bodolay Géza aprólékos gonddal hánytorgatta fel Hegedűs Gézának, hogy Petőfiről szóló rádiójátékaiban szabadon kezeli az életrajz adatait, eltéveszti a hónapot, napot, a találkozások órára pontos tényeit. Hegedűs Géza válaszában a művészet s a művész szabadságára hivatkozott. Shakespeare, Hugo, Csontváry, Schiller szabadságára, mellyel cseh tengerekről, körbetáncolt libanoni cédrusokról, unalmas és kötelező történelemkönyv helyett forradalomról, szabadságharcról álmodtak. Melyik álláspont igaz? Tömören: egyik sem. Mert nagy emberekről írva, persze, köti az író kezét az életrajz, de eltérhet azoktól, ha művészi mondandója érdekében tér el. Bodolay adatok aprólékos pontosságát számon kérve elfelejtkezik arról: Hegedűs Géza nem filológiai dolgozatot írt, hanem műalkotást, szándéka szerint. Hegedűs Géza viszont nem esztétikai megfontolások következtében módosított az adatokon. Nem a Szeget szeggelt írta meg, csak a cseh tengert. De önmagában nincs cseh tenger, csak ha Shakespeare egy hiteles emberi világot álmodik köré. Fekete Sándor színművében elkerülni igyekezett ezt a buktatót. Minden fontos életrajzi tényt tiszteletben tartott, csak a mellékfigurák színezésében engedett meg magának némi írói szabadságot, ám a színmű drámai alaphelyzete pontos és tényszerűen igaz. Talán ez a baj. Petőfi élettörténetét — minden, a másfél század során rátapadt olajnyomatos túlszínezés ellenére — ismerjük. Mindenki tudja, hogy Petőfi-Borostyán nem maradt színész, nem vette feleségül De Cau Mimit, nem Kecskeméten fejezte be életét stb. Az a dramaturgia, amellyel viszont Fekete dolgozik — nevezetesen egy hagyományos, múlt századi „jól megcsinált darab”, Sardouból és a Schönthan fivérek dramaturgiájából finomítva, iróniával érdesre csiszolva — nem a jellem izgalmát, hanem a helyzetek izgalmát élezi, bonyolítja. A színmű dramaturgiai logikája szerint végül az egész színtársulatnak megszégyenülten kellene tudomásul vennie, hogy mégiscsak Borostyáné s az új szülészeti iskoláé a jövő, ez esetben De Cau Mimi boldogan a költő-színész karjai közé omlik, a megszégyenült ármánykodók más városba iszkolnak, ott rontani tovább a levegőt. Borostyán pedig direktor lesz, akiről a szerző kellő malíciával azt is sejtetni engedi, hogy húsz év múlva ő sem lesz különb a most elcsapott színidirektornál. Mondom: a választott hagyományos dramaturgiából ez következne. Petőfi életrajzából viszont mindennek az ellenkezője. A kibújó: Fekete Sándor finom iróniával szemléli hősét és gúnyosan parodisztikus szemmel a kisszerű környezetet, így nem izgulunk a hősért, mert az első perctől ismerjük, magunkénak valljuk igazát, de legalább nevetünk a környezeten, mindazokon, akik körülveszik, s befolyásolni, „jó útra téríteni” kívánják az önelégült tespedtségből kitörni akaró rakoncátlan ifjút. Hogy Petőfinek van igaza az ostoba, kicsinyes és merev kisvárosi hivatalnok és színész urakkal szemben — ez igazság. Hogy miért van igaza — ez művészi igazság lehet. Ennek igazán mély költői ábrázolásában akadályozta meg Fekete Sándort az életrajzi kötelmek s a hagyományos dramaturgia használatának kettős gúzsa. S ezért nem lett színműve költői remekmű, csak okos-fanyar ironikus játék, színpadi arculcsapása a konzervatív szemléletnek. Amely arculcsapás persze nemcsak 1843 konzervatívjainak, de a ma változástól rettegőinek is szól. Petőfiről is többet tudunk meg, mint eddig tudtunk, s magunkról is Fekete Sándor színművéből. Ezért érdekes olvasmány s izgalmas színpadi játék a Borostyán, a vándorszínész. Mert meggyőzően állítja: ha Petőfik nem is lehetünk, igazat szóló Borostyánok valamenynyien lehetnénk. Sőt, mindannyiunknak annakkellene lenni! (A kecskeméti Katona József Színház előadását Turián György rendezte. Sajnos csak egy kedves életképet láttunk, itt-ott parodisztikus részletekkel színezve, de a társulattól általában idegen az ironikus ábrázolásmód, sőt a régi modort parodizálva is csak a harsányság fokában különböznek olykor eredeti játékstílusuktól. Székelyi József, Szabó Éva, Perényi László játékát dicsérhetjük és Úri István igyekezetét.) SZIGETHY GÁBOR Jelenet a Petőfi 73 című filmből Petőfi 73 Izgalmas műfaji kísérlet látható a mozikban. Kardos Ferenc filmrendező Kardos István filmíróval, Kende János operatőrrel és Szörényi Levente zeneszerzővel arra vállalkozott, hogy a hajdani iskoladráma műfaját a filmművészet segítségével felélessze, kitágítsa és megújítsa. Tehát, hogy az iskoladrámából iskolafilmdrámát teremtsen, Petőfi 73 a kísérlet címe, színhelye a pápai gimnázium, szereplője 600 budapesti és pápai diák. Kitűnő gondolat, nagyszerű ötlet. Folytatásra érdemes. És több, mint ötlet. Hiszen Kardosék mozgalmasan, pergő ritmussal, szellemesen és leleményesen játszatják el a diákokkal Petőfi és a 48-as magyar forradalom sűrített eseménysorozatát március 15-től a bukásig. Külön szakmai bravúrja a filmnek, hogy a 600 gyerek tömegmozgatása és színészvezetése mintaszerű, egy percig sem érzem sutának, csetlő-botlónak, amatőrködésnek. Kardoséknak sikerült vitorlájukba fogni az alkalmi színjátszók lendületét, mozgékonyságát, játékos kedvét és szenvedélyességét, de úgy, hogy ezt a roppant energiatömeget, szertelen dinamizmust mindvégig komponált rendbe fegyelmezték. És ami még külön bravúr: alkotótárssá tették. Nehéz persze megállapítani, hogy a forgatókönyvhöz vagy a forgatókönyvi vázlathoz mit, mennyit tettek hozzá a fiatalok a maguk leleményéből, de biztos, hogy hozzátettek. És ami a legfontosabb: a néző csaknem mindvégig úgy érzi, hogy hozzátettek. A film stílusában, megoldásaiban és kifejezési eszközeiben ugyanis szinte mindvégig ott érezni a fiatalok frisseségét, ötletességét, naiv, de célszerű javaslatait, sajátosan fiatal és sajátosan mai elképzelését. És mindvégig ott érezni a hajdani iskoladrámák előadásainak fiatalos báját, pajkos humorát, jóízű gátlástalanságát. Pedig mindezt filmben rekonstruálni sokkal nehezebb, mint egykor a kollégium „színjátszó”-termében. Hiszen a film hetekig-hónapokig tartó részmunkák keserves folyamata, ahol a lelkességet, a játszókedvet, a lendületet pillanatonként lobbantja fel a „felvétel” vezényszó, és pillanatonként lohasztja le a csüggesztő, bosszantó utasítás: „leálltunk”, és ahol még a profik is összeszorított foggal próbálnak engedelmeskedni az újra és újra 20