Kritika 2. (1973)

1973 / 3. szám - Írások Petőfiről - Komlós János: Petőfi '73

Érdekes viszont az, hogy Petőfi miként köl­tészetében, úgy színészetében is az új híve, követője, s szembeszállva az uralkodó közíz­léssel, kiverekszi magának Kecskeméten, ván­dorszínészkorának jelentős állomásán, hogy jutalomjátéka a Lear király legyen. Vidéken először játszották ekkor a Leart, s Petőfi elő­ször a végtelenül szeretett szerepet, a Bolon­dot. (Akinek mondatai majd fanyar vissz­hangként szólalnak meg újra a három évvel később írt Tigris és hiéna Sülülü­ szerepében.) S bár Jókai s a kecskeméti jogászfiatalok nagy tetszéssel fogadták e szerepben, s keblére ölelte a Leart játszó, akkor legjobb vidéki szí­nészünk, Deésy Zsigmond is, a Honderű elma­rasztalta a költőt. S az őt éltető, faragatlan közönséget is. Borostyán, a vándorszínész pe­dig egyelőre búcsút mond a vándorszínészet­nek, s Petőfi Sándorként, verseinek kéziratá­val a hóna alatt elindul Pestre. Gyalog, per­sze. Fekete Sándor minderről most színdarabot írt. És a Borostyán, a vándorszínész című drá­ma bemutatója után nem egy kritikus e szín­művet korábbi könyvének, a filológus dolgo­zatnak, a Petőfi, a vándorszínésznek drama­tizált változataiként üdvözölte. Egy gondolat — nevezetesen az, hogy Petőfi mégiscsak te­hetséges színész volt — színpadi bizonyításá­nak. Egy olyan kedves-kellemes múlt századi életképnek, amelyben a szerző igazságot szol­gáltat Petőfinek. Eltekintve attól, hogy Petőfinek nem kell igazságot szolgáltatni, mert kritikusainak leg­többje fel sem ér az ő igazságaihoz. Fekete Sándor színdarabjában egyáltalán nem akarta azt bizonyítani, hogy Petőfi tehetséges színész volt. Sőt, gyanakszom, egyáltalán semmit nem akart bizonyítani. Csupán Petőfi életrajzának nagyon alapos ismeretében, témát merítve Borostyán vándorszínészéveiből, egy drámai összeütközést kívánt ábrázolni. Egy készülődő, nagy tehetség, aki színészként is az újat kép­viseli, s emberként is több s különb a körü­lötte nyüzsgő, kicsinyes szolgalelkükkel önér­dekükben lapítóknál vagy veszekedőknél, mi­ként kerül szükségszerűen ellentétbe környe­zetével. Petőfi még nem a nagy Petőfi, még nem a koszorús költő, még nem az ország re­ménye, csak önmagát kereső, tehetségét pró­báló, igazságait megvívni akaró ifjú. S már nem érti meg őt a vidéki önteltségbe süppedő kicsinyes maradiság! Borostyán még nem tudja, hogy ugyanez a vidéki önteltség fogja majd fojtogatni Pesten is, amikor már országos híre lesz, amikor ver­sei közül a rendet megtartani akarók s a vál­tozást kívánók tábora fog csatázni, de azt már Petőfi-Borostyán is tudja: még egy vidéki szí­nidirektorral szemben sem szabad megalkud­ni, lemondani igazunkról. S ha az egész tisz­telt társulat a régi nótát is húzza s a régi szí­­nészeti modort kedveli, neki akkor is a maga hangján kell megszólalni, ha színpadra lép. És itt, Kecskeméten kell megtanulnia azt is: aki saját hangján szólal meg, azt gyakorta meg­kövezik azok, akiknek nincs saját hangjuk, vagy akik már elfelejtették azokat az időket, amikor még volt saját véleményük. De a rá­zúduló kövekből jobb barikádot építeni, mint­sem beállni az öntelt követ­ hajigálók közé. Fekete Sándor színműve a kisszerű és si­lány környezettel érlelődve viaskodó költő példájával akar tehát az igazmondás és a koc­kázatos igazat szólás drámájáról művészi szó­val vallani. Nem istenítve a húszéves suhan­­cot, hanem bölcs iróniával, de féltő szeretet­tel is szemlélve őt. Ragaszkodva az életrajz adataihoz, de a mára is sandítva: vajon a mai kisszerű és öntelt alakok értik-e , róluk is szól a játék. Minderről maga Fekete Sándor számol be színművének utószavában, jómagam így alig­ha dicsekedhetem éles és újat látó szemem­mel. Bár jó színházi előadásban a nézők s a kritikusok számára is kiderült volna mindez! Mármost ami gondot okoz, az épp az élet­rajz. Nagy költőnkről lévén szó, életrajzának adatait nem lehet tetszés szerint rostálni, mó­dosítani. S Fekete Sándor, a költő életrajzá­nak tudós biográfusa, még inkább érezte s tudta, mint más, meddig terjed a költői sza­badság. E lap hasábjain nemrég vita folyt. Bodolay Géza aprólékos gonddal hánytorgatta fel He­gedűs Gézának, hogy Petőfiről szóló rádiójá­tékaiban szabadon kezeli az életrajz adatait, eltéveszti a hónapot, napot, a találkozások órára pontos tényeit. Hegedűs Géza válaszá­ban a művészet s a művész szabadságára hi­vatkozott. Shakespeare, Hugo, Csontváry, Schiller szabadságára, mellyel cseh tengerek­ről, körbetáncolt libanoni cédrusokról, unal­mas és kötelező történelemkönyv helyett for­radalomról, szabadságharcról álmodtak. Melyik álláspont igaz? Tömören: egyik sem. Mert nagy emberekről írva, persze, köti az író kezét az életrajz, de eltérhet azoktól, ha művészi mondandója ér­dekében tér el. Bodolay adatok aprólékos pontosságát számon kérve elfelejtkezik arról: Hegedűs Géza nem filológiai dolgozatot írt, hanem műalkotást, szándéka szerint. Hegedűs Géza viszont nem esztétikai megfontolások következtében módosított az adatokon. Nem a Szeget szeggelt írta meg, csak a cseh tengert. De önmagában nincs cseh tenger, csak ha Shakespeare egy hiteles emberi világot álmo­dik köré. Fekete Sándor színművében elkerülni igye­kezett ezt a buktatót. Minden fontos életrajzi tényt tiszteletben tartott, csak a mellékfigu­rák színezésében engedett meg magának némi írói szabadságot, ám a színmű drámai alap­helyzete pontos és tényszerűen igaz. Talán ez a baj. Petőfi élettörténetét — min­den, a másfél század során rátapadt olajnyo­matos túlszínezés ellenére — ismerjük. Min­denki tudja, hogy Petőfi-Borostyán nem ma­radt színész, nem vette feleségül De Cau Mi­mit, nem Kecskeméten fejezte be életét stb. Az a dramaturgia, amellyel viszont Fekete dolgozik — nevezetesen egy hagyományos, múlt századi „jól megcsinált darab”, Sardou­­ból és a Schönthan fivérek dramaturgiájából finomítva, iróniával érdesre csiszolva — nem a jellem izgalmát, hanem a helyzetek izgal­mát élezi, bonyolítja. A színmű dramaturgiai logikája szerint végül az egész színtársulatnak megszégyenülten kellene tudomásul vennie, hogy mégiscsak Borostyáné s az új szülészeti iskoláé a jövő, ez esetben De Cau Mimi boldo­gan a költő-színész karjai közé omlik, a meg­szégyenült ármánykodók más városba iszkol­­nak, ott rontani tovább a levegőt. Borostyán pedig direktor lesz, akiről a szerző kellő ma­­líciával azt is sejtetni engedi, hogy húsz év múlva ő sem lesz különb a most elcsapott szí­­nidirektornál. Mondom: a választott hagyományos drama­turgiából ez következne. Petőfi életrajzából viszont mindennek az ellenkezője. A kibújó: Fekete Sándor finom iróniával szemléli hősét és gúnyosan parodisztikus szemmel a kisszerű környezetet, így nem izgulunk a hősért, mert az első perctől ismerjük, magunkénak valljuk igazát, de legalább nevetünk a környezeten, mindazokon, akik körülveszik, s befolyásolni, „jó útra téríteni” kívánják az önelégült tes­­pedtségből kitörni akaró rakoncátlan ifjút. Hogy Petőfinek van igaza az ostoba, kicsi­nyes és merev kisvárosi hivatalnok és szí­nész urakkal szemben — ez igazság. Hogy miért van igaza — ez művészi igazság lehet. Ennek igazán mély költői ábrázolásában aka­dályozta meg Fekete Sándort az életrajzi kö­telmek s a hagyományos dramaturgia haszná­latának kettős gúzsa. S ezért nem lett színmű­ve költői remekmű, csak okos-fanyar ironikus játék, színpadi arculcsapása a konzervatív szemléletnek. Amely arculcsapás persze nem­csak 1843 konzervatívjainak, de a ma válto­zástól rettegőinek is szól. Petőfiről is többet tudunk meg, mint eddig tudtunk, s magunkról is Fekete Sándor szín­művéből. Ezért érdekes olvasmány s izgalmas színpadi játék a Borostyán, a vándorszínész. Mert meggyőzően állítja: ha Petőfik nem is lehetünk, igazat szóló Borostyánok valameny­­nyien lehetnénk. Sőt, mindannyiunknak an­nak­­kellene lenni! (A kecskeméti Katona József Színház elő­adását Turián György rendezte. Sajnos csak egy kedves életképet láttunk, itt-ott parodisz­tikus részletekkel színezve, de a társulattól ál­talában idegen az ironikus ábrázolásmód, sőt a régi modort parodizálva is csak a harsány­­ság fokában különböznek olykor eredeti já­tékstílusuktól. Székelyi József, Szabó Éva, Pe­­rényi László játékát dicsérhetjük és Úri Ist­ván igyekezetét.) SZIGETHY GÁBOR Jelenet a Petőfi 73 című filmből Petőfi 73 I­zgalmas műfaji kísérlet látható a mozikban. Kardos Ferenc filmrendező Kardos István filmíróval, Kende János operatőrrel és Szörényi Levente zeneszerzővel arra vállal­kozott, hogy a hajdani iskoladráma műfaját a filmművészet segítségével felélessze, kitá­gítsa és megújítsa. Tehát, hogy az iskoladrá­mából iskolafilmdrámát teremtsen, Petőfi 73 a kísérlet címe, színhelye a pápai gimnázium, szereplője 600 budapesti és pápai diák. Kitűnő gondolat, nagyszerű ötlet. Folytatás­ra érdemes. És több, mint ötlet. Hiszen Kar­dosék mozgalmasan, pergő ritmussal, szelle­mesen és leleményesen játszatják el a diákok­kal Petőfi és a 48-as magyar forradalom sű­rített eseménysorozatát március 15-től a bu­kásig. Külön szakmai bravúrja a filmnek, hogy a 600 gyerek tömegmozgatása és színészvezeté­se mintaszerű, egy percig sem érzem sutának, csetlő-botlónak, amatőrködésnek. Kardosék­­nak sikerült vitorlájukba fogni az alkalmi színjátszók lendületét, mozgékonyságát, játé­kos kedvét és szenvedélyességét, de úgy, hogy ezt a roppant energiatömeget, szertelen dina­mizmust mindvégig komponált rendbe fegyel­mezték. És ami még külön bravúr: alkotótárssá tet­ték. Nehéz persze megállapítani, hogy a for­gatókönyvhöz vagy a forgatókönyvi vázlathoz mit, mennyit tettek hozzá a fiatalok a maguk leleményéből, de biztos, hogy hozzátettek. És ami a legfontosabb: a néző csaknem mind­végig úgy érzi, hogy hozzátettek. A film stí­lusában, megoldásaiban és kifejezési eszközei­ben ugyanis szinte mindvégig ott érezni a fia­talok frisseségét, ötletességét, naiv, de cél­szerű javaslatait, sajátosan fiatal és sajátosan mai elképzelését. És mindvégig ott érezni a hajdani iskoladrá­mák előadásainak fiatalos báját, pajkos hu­morát, jóízű gátlástalanságát. Pedig mindezt filmben rekonstruálni sokkal nehezebb, mint egykor a kollégium „színját­­szó”-termében. Hiszen a film hetekig-hóna­­pokig tartó részmunkák keserves folyama­ta, ahol a lelkességet, a játszókedvet, a len­dületet pillanatonként lobbantja fel a „felvé­tel” vezényszó, és pillanatonként lohasztja le a csüggesztő, bosszantó utasítás: „leálltunk”, és ahol még a profik is összeszorított foggal próbálnak engedelmeskedni az újra és újra 20

Next