Kritika 9. (1980)

1980 / 3. szám - T. T.: Hernádi Gyula: Lélekvándorlás - -szakály-: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története - Sz. K.: Petőfi Sándor: Bánk bán; Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum - -horpácsi-: Gerő János: Öt szomszéd és a többiek - Fókusz

FÓKUSZ u.s.News & WORLD RePORT Arthur Miller felkavarja a „nem működő olvasztótégelyt" Kétségtelen — és ez a lap véleménye is —, Arthur Miller az Egyesült Államok egyik leg­jelentősebb drámaírója. Véleménye azonban — és az igazság ezzel lesz egésszé — nem feltétlenül amerikai, annál több is, kevesebb is. Több, mert túllép az amerikai partikula­ritásokon, és az egész tőkés társadalom értel­miségi életérzését fejezi ki, kevesebb, mert időkeretei behatároltak, egy meghatározott korszak — az 50—60-as évek — konstellációi­ból indul ki. A színháznak — vallja Miller — különle­ges missziója van Amerikában, s ennek a missziónak nagyon is megvannak a maga — a gazdaságossággal, költségkihatással össze­függő — reminiszcenciái. Ezek a gondok vál­nak manapság egyre gyötrőbbé. Egy tanító vagy diák csak nagyon ritkán tudja megfi­zetni a 18—20 dolláros színházjegy árát. Ta­­­­lán ezért is alakult ki az a helyzet az Egye­sült Államokban, hogy az Erzsébet korabeli vagy a görög színház tömegeket sokkoló, mellbevágó, mindennapi drámaeffektusai he­lyébe a néhány emberhez szóló, a „mélyérte­lemre” appelláló művek és produkciók szü­lettek. Az 50-es évek közepétől a nézőközön­ség „atomizálódott”, „akár az ország”. Meg­jelentek a „többségi színház” hívei, azé a színházéi, amelyben a történet és a jellemek megközelítő szinkronitásban vannak. Voltak pedig olyanok, akik az „abszurdra” esküdtek, ahol mindennek másképp kellett elrendeződ­nie, mint a valóságban. Az 50-es évek végén egyszeriben a színház halála került szóba, mint aminek nincs „gazdasági jövője”. Film és színház, mint antagonizmus. Pedig — így az író — a színház, „ez a szellemi újság” mindig valóságközelibb, mint a film a maga álomszerűségével, ráadásul jobban ki van té­ve a piac törvényeinek is. Az író álláspontja tehát: — A dráma egy hivatalos ideológiát „személyhez szólóvá” tesz, biztosítva ezzel a közös nevező megte­remtését, ami viszont maga az álláspontok közösségi szintézise. A drámaíró — Miller el­képzeléseiben — a profi ideológiaközvetítő, akinek a felelőssége ezért rendkívüli. (W. S. News and World Report, 1979. november) S. T. Vannak irodalomtankönyvek. Vegyük például a nyolcadikos, a kilencedikes, a tizedikes iro­dalomkönyveket. Nyilván feltételezhetjük, hogy „ott minden meg van írva”. S ott való­ban minden meg van írva. Így: „«•A« (nevezzük így a költőt) finoman érzé­keli a természet szépségét. Nem csoda, ha a tájleírások lírai és prózai műveinek elválaszt­hatatlan részét képezik. A költő a figurában egyesíti az individuáli­sat az objektívvel, a reálissal, így éri el az ábrázolás világos plasztikusságát és érzelmi telítettségét, költőiségét. «•A« költészetétől idegen a leíró jelleg, az illusztrativitás, a valóság konkrét, sőt legátla­gosabb tényei is eredeti költői képpé válnak nála. »■A« versei erkölcsi tisztaságukkal és a lelki folyamatok frisseségével, az érzelmek őszin­teségével és emelkedettségével vonzzák az ol­vasót. A költő nem csökkenő érdeklődése a nép élete, az ország élete iránt minden megnyil­vánulásakor elvezeti őt lírája tematikájának bővítéséhez. A hazai természet, a szerelem és a barát­ság, a nagy filozófiai témák, a népköltészet, az irodalmi polémia — mindez tükröződik ezeknek az éveknek a költészetében.” Kiről írták mindezt? Puskinról? Lermon­­tovról? Nyekraszovról? Vagy Biokról? Jesze­nyinről? Majakovszkijról? Valamennyiről. A következő sorrendben: az 1-es bekezdést Ler­­montovról, a 2.-at Jeszenyinről, a 3.-at Maja­kovszkijról, a 4.-et Biokról, az 5.-et Nyekra­szovról, a 6.-at Puskinról. De lehetséges volna más sorrendben is. (...) S ha már elsajátították az orosz költők „csoportos portréját”, hozzáláthatnak a fel­adatok elvégzéséhez. A nyolcadik osztályban: „Állítsák össze a kormányzósági város hivatalnokainak jellem­rajzát.” összeállították? Gyerünk a kilence­dikbe: „Bizonyítsák be, hogy Nyekraszovnak nem volt igaza, amikor azt mondta: »A harc zavart, hogy költő legyek, a dalok zavartak, hogy harcos legyek­«.” S miután bebizonyítot­ták, hogy a költőnek nem volt igaza, követ­kezésképpen a tankönyvíróknak volt igazuk, hozzáláthatnak a tizedik osztályosok feladatá­hoz: „Hogyan jön létre az orosz társadalom felmérése a Vasúton című költeményben?” Nem tudják? Üljenek le. És büntetésből ol­vassák el mind a három tankönyvet. Akkor megtudják. (L­ityeraturnoje obozrenyije 1979/9.) Z. Lo­lizikai rend viszont nem tekintheti magát ab­szolút érvényűnek, magatartásnormái nincse­nek pontosa­n szabályozva. Ebben az átmene­ti, egyértelmű alternatívák nélküli világban rendkívül fontos, hogy az ember biztos és differenciált érzékkel rendelkezzék annak el­döntésére, mikor kell alkalmazkodnia és mi­kor szükséges az ellenállás. Ha nem akarjuk, hogy tőlünk idegen tényezők, a véletlen vagy a status quo határozzák meg magatartásunkat, akkor minden esetben nekünk magunknak kell eldöntenünk, mi az, amit igenlünk, és mivel vagy kivel szemben akarunk ellenállni. Ezért ma a meghatározott normák alapján való szabályozottság helyett inkább csak e két lehetőség stratégiájáról és taktikájáról be­szélhetünk. A fejlett ipari államokban a teljesítményre épülő gazdasági szerkezet alkalmazkodást kö­vetel, s cserébe pénzt, kényelmet ígér szabad­ság helyett. A megkívánt kreativitást és kez­deményezőkészséget funkcionálisan szemlélik és besorolják a rendszerbe. Egyidejűleg azonban támogatják a demokratizálódás fo­lyamatát is, s a humanitást minden életfelté­tel mértékévé teszik. A humanitás elve mu­tatja meg, mikor kell az alkalmazkodást, és mikor az ellenállást választani. A felelősség­­teljes döntéshez sok minden kell: realitásér­zék, józanság, bátorság, kockázatvállalás, álta­lában okosság. A Német Szövetségi Köztár­saságban a már teljesen alkalmazkodott több­ség és a totális ellenállást kifejtő terroristák között egy okos kisebbség próbálja összhang­ba hozni az alkalmazkodás és ellenállás stra­tégiáját és taktikáját a távolabbi kitűzött cé­lokkal. (Frankfurter Hefte, 1979. április) G. Zs. Ah­repaiYPHoe oöcöpeHue Lev Szobolev: A tudomány iskolai formában A cikk szerzője áttekinti az irodalomtudo­mány és az iskolai oktatás számos kérdését, részletesen foglalkozik azokkal a Szovjetunió­ban megjelent könyvekkel és egyéb kiadvá­nyokkal, amelyek az irodalomtanítást hivatot­tak segíteni. Az írás bevezetőjeképpen a tan­könyvek problémáját exponálja; az alábbiak­ban ezt a részletet közöljük: Az iskolások ritkán olvasnak irodalomtör­téneti cikkeket és könyveket... A legnagyobb irodalomtörténészek és kritikusok nevét sem ismerik ... Speciális kutatásokról a tanárok többsége sem olvas. Hogyan boldogulnak még­is az irodalomórákon? Valahogy boldogulnak. 39 FRANKFURTER HEFTE Zeitschrift für Kultur und Politik Walter Dirks — Eugen Rogen: Alkalmazkodás és ellenállás — de milyen normák alapján? A Nyugat-Németországban megjelenő Frankfurter Hefte című kulturális és politikai folyóirat legutóbbi különszáma az alkalmaz­kodás és ellenállás problémájával foglalkozik. A cikkek rendkívül széles skálán vizsgálják e két magatartásforma jelentkezését nemcsak az elmélet — a filozófia, etika, erkölcs — sík­ján, hanem az élet sok területén. Röviden is­mertetjük az első cikket. Az „alkalmazkodás” és „ellenállás” szavak­ban az igen és a nem, az elfogadás és az el­utasítás ellentétes tartalma rejlik. A társa­dalmi valóság bonyolultabbá válásával azon­ban differenciálódott e szavak jelentése is. A polgári-liberális kultúra az alkalmazkodást az adott normák közé való beilleszkedés felté­telének tekinti, az ellenállásban pedig a ja­vításnak, a hibák kiküszöbölésének lehetősé­gét látja. A két elv tehát szorosan összetar­tozik, és mindkettő egyformán szükséges. A rögzített hierarchia korában mindenki számára világos volt, meddig terjed az „ellen­állás joga”, s ez az ellenállás sosem lépett túl a rendszer határán. A mai társadalmi és po­ NEW STATESMAN James Campbell: Édes emlékek James Baldwin Épp a fejem fölött című könyvéről Egy nemrégiben a New York Timesnak adott interjújában Baldwin kijelentette: „Er­kölcsi kérdés nélkül az írásnak nincsen ér­telme.” A méltatás első felében a recenzens az amerikai néger író novellista és esszéírói ké­pességeit elemzi. Megállapítja, hogy noha mind az író, mind az esszéista célja ugyan­az: az emberi szív gyarlóságait a gyógyulás reményével ábrázolni, esszéiben a géniusz, re­gényeiben viszont csak a meglehetős tehet­ség nyilvánul meg. Új regényében a kritikus felfedezi az előző munkák hibáit. Az alakok élettelenek, vagy végletesen jók, vagy ugyan­annyira rosszak; a könyvnek 597 oldalon ke­resztül nincsen cselekménye, s habár a re­torikai szakaszok kitűnőek önmagukban, a monológok nem a narrátoréi, hanem James Baldwinéi. Mindezek ellenére Campbell úgy véli, az Épp a fejem fölött koncepcióját nyu­godtan nevezhetjük csodálatosnak. Baldwin egy, a fajától, a történelemtől sújtott fekete történetét ezúttal azon a nyelven is írta, amely egy ilyen emberre jellemző: a jazz, a blues, az evangélium nyelvén, azaz a néger „folytonosság” nyelvén. Az emlékezésnek azt a formáját választotta, amely nem hagyja magát megsemmisíteni attól a „fehér lidérc­nyomástól, amelyet történelemnek hívnak”. Új könyvében Baldwin visszatér a vallásos témához, de míg negyedszázaddal azelőtt a tapasztalatok tanúja kívánt lenni, egyetlen néger személyazonosságát kereste, most a tör­ténelem tágasabb és veszélyesebb területén kalandozik, az egyéni emlékezet megbízha­tatlansága foglalkoztatja. Az írót az izgatja, hogy a Nyugat hogyan bolondította magát a nagyság illúziójába, amelyben nem veszi fi­gyelembe saját undorító kalandjait, a rab­szolgaságot, a világhatalmi törekvéseket. (New Statesman, 1979. november) K. A. KRITIKA

Next