Kritika 9. (1980)
1980 / 3. szám - T. T.: Hernádi Gyula: Lélekvándorlás - -szakály-: Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség története - Sz. K.: Petőfi Sándor: Bánk bán; Móricz Zsigmond: O mors, bonum est judicium tuum - -horpácsi-: Gerő János: Öt szomszéd és a többiek - Fókusz
FÓKUSZ u.s.News & WORLD RePORT Arthur Miller felkavarja a „nem működő olvasztótégelyt" Kétségtelen — és ez a lap véleménye is —, Arthur Miller az Egyesült Államok egyik legjelentősebb drámaírója. Véleménye azonban — és az igazság ezzel lesz egésszé — nem feltétlenül amerikai, annál több is, kevesebb is. Több, mert túllép az amerikai partikularitásokon, és az egész tőkés társadalom értelmiségi életérzését fejezi ki, kevesebb, mert időkeretei behatároltak, egy meghatározott korszak — az 50—60-as évek — konstellációiból indul ki. A színháznak — vallja Miller — különleges missziója van Amerikában, s ennek a missziónak nagyon is megvannak a maga — a gazdaságossággal, költségkihatással összefüggő — reminiszcenciái. Ezek a gondok válnak manapság egyre gyötrőbbé. Egy tanító vagy diák csak nagyon ritkán tudja megfizetni a 18—20 dolláros színházjegy árát. Talán ezért is alakult ki az a helyzet az Egyesült Államokban, hogy az Erzsébet korabeli vagy a görög színház tömegeket sokkoló, mellbevágó, mindennapi drámaeffektusai helyébe a néhány emberhez szóló, a „mélyértelemre” appelláló művek és produkciók születtek. Az 50-es évek közepétől a nézőközönség „atomizálódott”, „akár az ország”. Megjelentek a „többségi színház” hívei, azé a színházéi, amelyben a történet és a jellemek megközelítő szinkronitásban vannak. Voltak pedig olyanok, akik az „abszurdra” esküdtek, ahol mindennek másképp kellett elrendeződnie, mint a valóságban. Az 50-es évek végén egyszeriben a színház halála került szóba, mint aminek nincs „gazdasági jövője”. Film és színház, mint antagonizmus. Pedig — így az író — a színház, „ez a szellemi újság” mindig valóságközelibb, mint a film a maga álomszerűségével, ráadásul jobban ki van téve a piac törvényeinek is. Az író álláspontja tehát: — A dráma egy hivatalos ideológiát „személyhez szólóvá” tesz, biztosítva ezzel a közös nevező megteremtését, ami viszont maga az álláspontok közösségi szintézise. A drámaíró — Miller elképzeléseiben — a profi ideológiaközvetítő, akinek a felelőssége ezért rendkívüli. (W. S. News and World Report, 1979. november) S. T. Vannak irodalomtankönyvek. Vegyük például a nyolcadikos, a kilencedikes, a tizedikes irodalomkönyveket. Nyilván feltételezhetjük, hogy „ott minden meg van írva”. S ott valóban minden meg van írva. Így: „«•A« (nevezzük így a költőt) finoman érzékeli a természet szépségét. Nem csoda, ha a tájleírások lírai és prózai műveinek elválaszthatatlan részét képezik. A költő a figurában egyesíti az individuálisat az objektívvel, a reálissal, így éri el az ábrázolás világos plasztikusságát és érzelmi telítettségét, költőiségét. «•A« költészetétől idegen a leíró jelleg, az illusztrativitás, a valóság konkrét, sőt legátlagosabb tényei is eredeti költői képpé válnak nála. »■A« versei erkölcsi tisztaságukkal és a lelki folyamatok frisseségével, az érzelmek őszinteségével és emelkedettségével vonzzák az olvasót. A költő nem csökkenő érdeklődése a nép élete, az ország élete iránt minden megnyilvánulásakor elvezeti őt lírája tematikájának bővítéséhez. A hazai természet, a szerelem és a barátság, a nagy filozófiai témák, a népköltészet, az irodalmi polémia — mindez tükröződik ezeknek az éveknek a költészetében.” Kiről írták mindezt? Puskinról? Lermontovról? Nyekraszovról? Vagy Biokról? Jeszenyinről? Majakovszkijról? Valamennyiről. A következő sorrendben: az 1-es bekezdést Lermontovról, a 2.-at Jeszenyinről, a 3.-at Majakovszkijról, a 4.-et Biokról, az 5.-et Nyekraszovról, a 6.-at Puskinról. De lehetséges volna más sorrendben is. (...) S ha már elsajátították az orosz költők „csoportos portréját”, hozzáláthatnak a feladatok elvégzéséhez. A nyolcadik osztályban: „Állítsák össze a kormányzósági város hivatalnokainak jellemrajzát.” összeállították? Gyerünk a kilencedikbe: „Bizonyítsák be, hogy Nyekraszovnak nem volt igaza, amikor azt mondta: »A harc zavart, hogy költő legyek, a dalok zavartak, hogy harcos legyek«.” S miután bebizonyították, hogy a költőnek nem volt igaza, következésképpen a tankönyvíróknak volt igazuk, hozzáláthatnak a tizedik osztályosok feladatához: „Hogyan jön létre az orosz társadalom felmérése a Vasúton című költeményben?” Nem tudják? Üljenek le. És büntetésből olvassák el mind a három tankönyvet. Akkor megtudják. (Lityeraturnoje obozrenyije 1979/9.) Z. Lolizikai rend viszont nem tekintheti magát abszolút érvényűnek, magatartásnormái nincsenek pontosan szabályozva. Ebben az átmeneti, egyértelmű alternatívák nélküli világban rendkívül fontos, hogy az ember biztos és differenciált érzékkel rendelkezzék annak eldöntésére, mikor kell alkalmazkodnia és mikor szükséges az ellenállás. Ha nem akarjuk, hogy tőlünk idegen tényezők, a véletlen vagy a status quo határozzák meg magatartásunkat, akkor minden esetben nekünk magunknak kell eldöntenünk, mi az, amit igenlünk, és mivel vagy kivel szemben akarunk ellenállni. Ezért ma a meghatározott normák alapján való szabályozottság helyett inkább csak e két lehetőség stratégiájáról és taktikájáról beszélhetünk. A fejlett ipari államokban a teljesítményre épülő gazdasági szerkezet alkalmazkodást követel, s cserébe pénzt, kényelmet ígér szabadság helyett. A megkívánt kreativitást és kezdeményezőkészséget funkcionálisan szemlélik és besorolják a rendszerbe. Egyidejűleg azonban támogatják a demokratizálódás folyamatát is, s a humanitást minden életfeltétel mértékévé teszik. A humanitás elve mutatja meg, mikor kell az alkalmazkodást, és mikor az ellenállást választani. A felelősségteljes döntéshez sok minden kell: realitásérzék, józanság, bátorság, kockázatvállalás, általában okosság. A Német Szövetségi Köztársaságban a már teljesen alkalmazkodott többség és a totális ellenállást kifejtő terroristák között egy okos kisebbség próbálja összhangba hozni az alkalmazkodás és ellenállás stratégiáját és taktikáját a távolabbi kitűzött célokkal. (Frankfurter Hefte, 1979. április) G. Zs. AhrepaiYPHoe oöcöpeHue Lev Szobolev: A tudomány iskolai formában A cikk szerzője áttekinti az irodalomtudomány és az iskolai oktatás számos kérdését, részletesen foglalkozik azokkal a Szovjetunióban megjelent könyvekkel és egyéb kiadványokkal, amelyek az irodalomtanítást hivatottak segíteni. Az írás bevezetőjeképpen a tankönyvek problémáját exponálja; az alábbiakban ezt a részletet közöljük: Az iskolások ritkán olvasnak irodalomtörténeti cikkeket és könyveket... A legnagyobb irodalomtörténészek és kritikusok nevét sem ismerik ... Speciális kutatásokról a tanárok többsége sem olvas. Hogyan boldogulnak mégis az irodalomórákon? Valahogy boldogulnak. 39 FRANKFURTER HEFTE Zeitschrift für Kultur und Politik Walter Dirks — Eugen Rogen: Alkalmazkodás és ellenállás — de milyen normák alapján? A Nyugat-Németországban megjelenő Frankfurter Hefte című kulturális és politikai folyóirat legutóbbi különszáma az alkalmazkodás és ellenállás problémájával foglalkozik. A cikkek rendkívül széles skálán vizsgálják e két magatartásforma jelentkezését nemcsak az elmélet — a filozófia, etika, erkölcs — síkján, hanem az élet sok területén. Röviden ismertetjük az első cikket. Az „alkalmazkodás” és „ellenállás” szavakban az igen és a nem, az elfogadás és az elutasítás ellentétes tartalma rejlik. A társadalmi valóság bonyolultabbá válásával azonban differenciálódott e szavak jelentése is. A polgári-liberális kultúra az alkalmazkodást az adott normák közé való beilleszkedés feltételének tekinti, az ellenállásban pedig a javításnak, a hibák kiküszöbölésének lehetőségét látja. A két elv tehát szorosan összetartozik, és mindkettő egyformán szükséges. A rögzített hierarchia korában mindenki számára világos volt, meddig terjed az „ellenállás joga”, s ez az ellenállás sosem lépett túl a rendszer határán. A mai társadalmi és po NEW STATESMAN James Campbell: Édes emlékek James Baldwin Épp a fejem fölött című könyvéről Egy nemrégiben a New York Timesnak adott interjújában Baldwin kijelentette: „Erkölcsi kérdés nélkül az írásnak nincsen értelme.” A méltatás első felében a recenzens az amerikai néger író novellista és esszéírói képességeit elemzi. Megállapítja, hogy noha mind az író, mind az esszéista célja ugyanaz: az emberi szív gyarlóságait a gyógyulás reményével ábrázolni, esszéiben a géniusz, regényeiben viszont csak a meglehetős tehetség nyilvánul meg. Új regényében a kritikus felfedezi az előző munkák hibáit. Az alakok élettelenek, vagy végletesen jók, vagy ugyanannyira rosszak; a könyvnek 597 oldalon keresztül nincsen cselekménye, s habár a retorikai szakaszok kitűnőek önmagukban, a monológok nem a narrátoréi, hanem James Baldwinéi. Mindezek ellenére Campbell úgy véli, az Épp a fejem fölött koncepcióját nyugodtan nevezhetjük csodálatosnak. Baldwin egy, a fajától, a történelemtől sújtott fekete történetét ezúttal azon a nyelven is írta, amely egy ilyen emberre jellemző: a jazz, a blues, az evangélium nyelvén, azaz a néger „folytonosság” nyelvén. Az emlékezésnek azt a formáját választotta, amely nem hagyja magát megsemmisíteni attól a „fehér lidércnyomástól, amelyet történelemnek hívnak”. Új könyvében Baldwin visszatér a vallásos témához, de míg negyedszázaddal azelőtt a tapasztalatok tanúja kívánt lenni, egyetlen néger személyazonosságát kereste, most a történelem tágasabb és veszélyesebb területén kalandozik, az egyéni emlékezet megbízhatatlansága foglalkoztatja. Az írót az izgatja, hogy a Nyugat hogyan bolondította magát a nagyság illúziójába, amelyben nem veszi figyelembe saját undorító kalandjait, a rabszolgaságot, a világhatalmi törekvéseket. (New Statesman, 1979. november) K. A. KRITIKA