Kritika 10. (1981)

1981 / 4. szám - Illés László: Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal - Hermann István - Alföldy Jenő: Gyertyán Ervin: Egy kritikus válogatott szorongásai - Két kritika egy kritikusról

A másik gondolat Alföldy Jenőé: ő a kri­tikusok Fair Play-díjára érdemesítené Gyer­tyán Ervint. A kritikus bíráló tevékenységé­nek ugyanolyan ismérve az, hogy a részre­hajlás, a megvesztegethetőség gyanúján fölül állónak kell lennie, amilyen mértékben ez a bíróval szemben követelmény. Ám a bíró csak ítél, igazságot oszt a perlekedők között, a kri­tikus pedig nemegyszer arra kényszerül, hogy a viták porondjára lépjen. Mi sem fon­tosabb, mint az az igény, amelyet Gyertyán hangoztat: a kritikusnak a vitában is a bírói tisztesség és objektivitás jegyében kell ér­velnie. A­z ötvenes évek végén, illetve a hatva­nas évek elején igen nagy divat volt a­­ szorongás. Ezt a divatot, mely világ­méretekben kihalóban van (sohasem jön va­lami jobb utána), egyes íróink, sőt, mint lát­hatjuk, kritikusaink is megőrzik. Gyertyán Ervin szorongásait adja közzé. Annyi ízlése van e tekintetben is, mint kiváló kritikus­nak, hogy nem válogatatlanul szorong, hanem válogatottan. Sőt mi több, azt mondhatnánk: a divat múltán az ilyen címek és érzések ön­­ironiákussá válnak, és Gyertyánnak van hozzá joga és képessége is, hogy bizonyos öniróniá­val ne esszégyűjteményt, hanem szorongás­­gyűjteményt adjon közzé. Persze ezek a szo­rongások azért nagyon érdekes esszék. Mégis, kérdezzük meg: mi Gyertyán Ervin szorongásának a fő oka? Mint az egyik be­vezető esszéből kiderül, semmi más, csupán az, hogy ő nem „tudós-kritikus”, hanem „zsur­­nál-kritikus”. Mivel felvetette a zsurnál-kri­­tika kérdését, a „magában való” kritikus helyzetét, ez a kérdés megérdemel néhány szót. A klasszikus megállapítás szerint léte­zik költő-kritikus és filozófus-kritikus. Mind­egyiknek megvan a maga előnye. A költő-kri­tikus főként azért jó kritikus, mert a költői érzékenység segítségével megérzi egy-egy adott mű döccenőit éppen úgy, min­t értékeit. A filozófus-kritikus viszont lehetőséget talál arra, hogy a kor szellemi áramlatainak ve­tület­ében és azokból kiindulva ítélje meg a művet. Következésképpen zsurnál-kritikus nem létezik. Filozófus-kritikus is lehet zsur­­nál-kritikus abban az értelemben, hogy napi kritikusi tevékenységet folytat, s költő-kri­tikus is írhat egy-egy nagy összefoglaló mű­vet. A zsurnál-kritika kategóriájának tehát egyszerűen nincs értelme. Legfeljebb arra szolgál, hogy megmagyarázzon egy helyzetet , társadalmi szituációt. Mi bosszantja Gyertyánt? Az, hogy a tár­sadalmi közvélemény a kritikust nem tartja „komoly embernek”, csak akkor, ha egyúttal valamely tudományos vagy művészi státusszal igazolja önmagát. E­z a közvélemény azon­ban — mondjuk ki — tökéletese­n hamis. Bü­rokratikus, minthogy valóságos vagy vélt ér­tékű társadalmi és hivatali státusokhoz kö­ti a megbecsülést. Következésképpen teljesen felesleges szorongani azért, mert valaki zsur­­nál-kritikussá vált, teljesen szükségtelen meg­védeni a zsurnál-kriiti­kusi mundér becsüle­tét — már csak azért is, mivel zsurnál-kriti­­kusok nincsenek. Hogy mégis felmerül ez a gondolat Gyer­tyánban, annak az az oka, hogy szinte min­dent magába szívott, ami a legkülönbözőbb kritikai megközelítésekhez szükséges. Szép­irodalmi munkássága a költő-kritikus típusa felé taszítja, általános kultúrája pedig a fi­lozófiai kritika műfajához vonzza. Nagy ha­tással volt rá Lukács György esztétikája is, de a tipikusan költő-kritikus Komlós Ala­dár neveltje, s a Komlós Aladár által köz­vetített magyar kritikai hagyomány vonalát is folytatni akarja. Gyertyán kritikusi erényei, szellemes ötletei mindkét forrásból fakad­hatnak, de a kritikai életmű — mármint Gyertyáné — nehezen áll össze egységgé. Meg kell mondani, hogy Gyertyán a gya­korlati kritikában rendkívül ügyesen egyen­­súlyozik e különböző módszerek között. Ab­ban a pillanatban azonban, amint elméletről van szó, meg-megbicsa­klik az egyensúly, és kifogásai vagy elemzései görcsössé válnak. A példa erre Lukáccsal kapcsolatos fenntar­tásainak állandóan visszatérő hangoztatása. Hogy ezt megtehesse, a tiszteletkörök leírása után ilyen megállapításokat olvasunk: „... Lukács valóban korszakos kezdeménye­zései mellett esztétikai alapvetésében benne rejlik a művészetek eme aszketikus és utó­pisztikus felfogásának, az ember konkrét és valóságos készségeitől való elvonatkoztatása-­­ naik, pszichobiológiai adottságai mellőzésének a gyökere is. Lukács a valóságos emberi szem, fül, a valóságos művészi receptorok, vizsgála­tát — bár beszél róluk, és sok okos dolgot is mond — lényegében a költői metaforából esz­tétikai kategória rangjára emelt mag vagy hét általános és elvont alternatívájával he­lyettesíti ..Itt Lukács művészetfelfogását egyetlen mondatban sikerül aszketikusnak is, utópikusnak is, metaforikusan költőinek is beállítani, holott ha valakiből teljes mérték­ben hiányzott az aszketikus felfogás, akkor az éppen az esztétikum sajátosságát író Lu­kács volt. E műben Lukács az egész esztéti­kát a goethei „memento vivere” („emlékezz az életre”) hedonikus elvére építi fel, s éle­sen elítéli a vallásos-allegorikus „memento mori” gondolatot. De az ilyen erőltetett elméleti megállapítá­sok (melyek nem gyakoriak Gyertyán aktuá­lis kritikáiban) nemcsak a lukácsi esztétika kapcsán merülnek fel. Gyertyán — persze viccesen — hagymázos álomként idézi fel a jövő abszolút tudományos kritikáját, amely szerinte így hangozhat: „N02 — állapítja meg tömören egy verseskötetről. H20 — jellemez egy kiállítást. Vagy éppenséggel organikus eredetű égéstermékek vegyj­eleit adja meg egy színházi előadás vagy film értékelése­ként”. Ez még túlzásnak sem jó, hiszen ha valami felé megy az „abszolút tudományos kritika”, akkor az nem az, hogy végletesen egyszerű képletek alapján ítélkezzék. Az alap­vető ok, ami az ilyen fordulatokban is benne rezeg, az a benső bizonytalanság, ami a kri­tikaírásban egyáltalán nem zavarja, de az elméletírásban igen, kettős fundamentuma van Gyertyán esztétikájának, és az két fun­damentum, a költő-kritikus és a filozófus-kri­tikus összebékítése helyett elméletben foly­tonosan ellentétüket keresi.­em óhajtok több hasonló árulkodó jelet felsorolni, csupán megemlítem, hogy amikor Gyertyán azt állítja, hogy az iparművészet és a művészet közötti határ­vonal erősen viszonylagos (ami önmagában igaz), akkor indoklásai közé ilyen megfogal­mazások is becsúsznak: „Hiszen Bálint György publicisztikájában van annyi költészet, líra, mint számos korabeli verskötetben”. Amit el­hiszek rossz versekre vonatkozóan, de azért a korabeli Radnóti- és József Attila-versek mégiscsak költőibbek, mint a róluk írt Bálint­­kritikák. (Ez persze nem kisebbíti a kritikák társadalmi, gondolati és megfogalmazásbeli értékét.) Ha mindezeket tudomásul vesszük és leszámítjuk, akkor élvezni fogjuk Gyer­tyánnak ezt a kötetét is, amelyben a kritika paradoxonjairól, a félművészetről, a kontár­művészetről na­gyon érdekes tanulmányokat olvashatunk, és sok vitát, mégpedig korrekt kollegiális vitát Agárdi Péterrel, Szerdahelyi Istvánnal, Sziklai Lászlóval s végül — mint már jeleztem — Lukáccsal is, így tehát az intelligens kritikus jó esszéit olvassuk Válo­gatott szorongások címen, ami sokkal jobb, mintha puszta szorongásokat olvasnánk esz­­széként. HERMANN ISTVÁN E­ z az újságcikk Gyertyán Ervin Egy kri­tikus válogatott szorongásai című köny­­­­véről, illetve annak ürügyén íródik. Hoz­zászólás is lehetne az írónak ahhoz a cikk­sorozatához, amely a hetvenes évek folyamán jelent meg az Élet és Irodalomban, a Kritiká­ban és másutt. Egyoldalú folytatása is lehet annak az interjúnak, amelyet 1975-ben ké­szítettem a szerzővel — kérdéseimre most már magam felelek a könyv ismeretében, persze a magam szakállára. Hogy vagy, kritikus? Ezt kérdezem. Sőt: hogy vagy, kritika? S Gyertyán könyve kö­rülbelül azt válaszolja: köszönöm, válogatott szorongásaim ellenére — és általunk is — va­gyok; dolgozom, vitatkozom, szorongva biza­kodom, hogy a marxista szellemű esztétika, a történeti elemzésektől a napi „zsurnálkriti­­káig”, felsőbb direktívák nélkül is képes a megújulásra, tekintélyének megerősítésére. Amennyire lehetséges, egyértelműségre törek­szem elméleti és filmkritikusi munkámban; e könyvemben a kritika kritikáját adva­ is igye­keztem érvényre juttatni ezt az egyértelmű­séget. Egyértelműséget, azaz unicitást? De hiszen, kedves Gyertyán Ervin, éppen te írod, már azzal is megvádoltak, hogy a „liberális plu­ralizmus” szellemét viszed a marxista eszté­tikába és kritikába. Ellenfeleid elismerik, hogy nézeteid a marxizmuson belül marad­nak, de könyvedből úgy látom, nem a sza­badelvű csapongás gondolkodói kényelme vagy az ötletszerűség önkényeskedése, ha­nem a személyes átéltség, azaz gondolat, elv­szerűség és indulat egysége vezérel. Igaz, hogy az indulat, amelyet könyved címszavaként jelzel — a szorongás —, tárgytalan, bizony­talanságot kifejező érzés, afféle értelmiségi, neurogén dolog, de munkád egy pillanatig sem erről szól, mindvégig ennek objektív okait vagy lehetséges okait nyomozza, egy másik indulat, az intellektuális szenvedély részvételével. Az említett vádak azért érhettek, mert van­nak, akik elutasítják az ízlések, megközelíté­si módszerek és kritikai stílusok — vagyis az uniformizálhatatlan személyes tényezők — sokféleségét, s azt hiszik, hogy a marxizmus alapján a természettudományokkal vetekedőn egz­akt és objektív kritika írható egy könyv­ről, filmről vagy festményről. Erre csak tö­rekedni lehet — és kell is —, de a szubjektív tényezőket nem érdemes száműzni a kritikus munkájából, hanem minél nagyobb hitelessé­get kéne szerezni hozzá, a stílus, észjárás, íté­letalkotás karakterisztikumával. Ki tagadná Marx, Engels, Gramsci vagy Lukács munkájá­nak személyes hevületét, az érzelmi elemek — rokon- és ellenszenvek — meg az intuíció jelenlétét munkájukban? Könyved előszavában írod: a marxizmust az emberi szellem legnagyobb szabású vállal­kozásának tartod az ember létének, helyze­tének, történelmének kritikus felmérésére, s ez „megkívánja tőlünk, hogy állandóan kri­tikus figyelemmel kísérjük, hogyan tölti be küldetését, hogyan alkalmazkodik a meg­megújuló társadalmi feltételekhez és szükség­letekhez korunk kritikai élete”. Mégis azt lát­hatjuk, hogy a marxista esztétika néha lema­rad a kortársi művek értékeléséről, megkerü­li őket, vagy a természetükhöz nem illő mód­szerekkel él. Írásaidban többször is említed a marxista antropológiai vizsgálatok szükséges­ségét az esztétikában. Magam is úgy vélem, sok jó szándékú marxista mellőzi ezeket, mert az ismeretelmélet, az osztályharcok története és a politikai gazdaságtan kizárólagos szempont­jaiból nem tudnak vagy nem akarnak kimoz­dulni. Így fordulhat elő gyakran, hogy vala­mely fontos műről vagy leíró, „pozitivista” stiláris elemzést kapunk, vagy „marxista” eszmetörténeti okfejtést, esetleg egymás után mindkettőt ugyanabban a kritikában, de az egyik nem magyarázza a másikat — tehát a tartalom és a forma megosztottságával állunk szemben. Ismeretelméleti, társadalomtörténe­ti és gazdaságtani alapokról csakugyan mély­reható elemzést lehetett adni a múlt századi kritikai realista regény és dráma, a nemzeti klasszicista és a forradalmi romantikus köl­tészet műveiről, s bőséggel születtek is ilyen elemzések, de a legnagyobb hatású husza­dik századi marxisták — például Lukács György — nem adtak elég példát arra, hogy a modern irodalmat és művészetet miként le­het megismerni teljes mélységében. Kivéte­lek persze vannak — örömest említem példa­ként a te könyvedet is József Attiláról; be kell azonban ismernünk, hogy olyan jelen­tékeny lírai életművekről, mint amilyen Nagy Lászlóé, mindmáig nem született igazán ala­pos, marxista megközelítésű értelmezés. Jó kritikák íródtak a költő verseskönyveiről, de hiányolom azokat az értékeléseket, amelyek bebizonyítanák, hogy a hatvanas és hetvenes évek egyik legnagyobb hatású költőjének partnere lett volna a marxista líraelmélet és lírakritika. Mostani könyved, akárcsak a régebbi Mú­zsák testvérisége, sok értékes támpontot kí­nál azokhoz az antropológiai, lélektani és fi­ziológiai vizsgálódásokhoz, amelyek közelebb vinnék a kritikát a művekhez, anélkül, hogy ezek a módszerek elszakadnának a marxista filozófiai rendszer klasszikus hagyományaitól. Az öt érzék kiképzése, mint Marx tanítja, az emberiség történetével egyidejű folyamat, s működésük legújabb kori megismerése a hu­szadik századi — sőt már a múlt század má­sodik felében bekövetkezett — stílustörténeti megújulások szerves része. Rimbaud költő­s A 31 KRITIKA

Next