Kritika 10. (1981)
1981 / 4. szám - Illés László: Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal - Hermann István - Alföldy Jenő: Gyertyán Ervin: Egy kritikus válogatott szorongásai - Két kritika egy kritikusról
A másik gondolat Alföldy Jenőé: ő a kritikusok Fair Play-díjára érdemesítené Gyertyán Ervint. A kritikus bíráló tevékenységének ugyanolyan ismérve az, hogy a részrehajlás, a megvesztegethetőség gyanúján fölül állónak kell lennie, amilyen mértékben ez a bíróval szemben követelmény. Ám a bíró csak ítél, igazságot oszt a perlekedők között, a kritikus pedig nemegyszer arra kényszerül, hogy a viták porondjára lépjen. Mi sem fontosabb, mint az az igény, amelyet Gyertyán hangoztat: a kritikusnak a vitában is a bírói tisztesség és objektivitás jegyében kell érvelnie. Az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején igen nagy divat volt a szorongás. Ezt a divatot, mely világméretekben kihalóban van (sohasem jön valami jobb utána), egyes íróink, sőt, mint láthatjuk, kritikusaink is megőrzik. Gyertyán Ervin szorongásait adja közzé. Annyi ízlése van e tekintetben is, mint kiváló kritikusnak, hogy nem válogatatlanul szorong, hanem válogatottan. Sőt mi több, azt mondhatnánk: a divat múltán az ilyen címek és érzések önironiákussá válnak, és Gyertyánnak van hozzá joga és képessége is, hogy bizonyos öniróniával ne esszégyűjteményt, hanem szorongásgyűjteményt adjon közzé. Persze ezek a szorongások azért nagyon érdekes esszék. Mégis, kérdezzük meg: mi Gyertyán Ervin szorongásának a fő oka? Mint az egyik bevezető esszéből kiderül, semmi más, csupán az, hogy ő nem „tudós-kritikus”, hanem „zsurnál-kritikus”. Mivel felvetette a zsurnál-kritika kérdését, a „magában való” kritikus helyzetét, ez a kérdés megérdemel néhány szót. A klasszikus megállapítás szerint létezik költő-kritikus és filozófus-kritikus. Mindegyiknek megvan a maga előnye. A költő-kritikus főként azért jó kritikus, mert a költői érzékenység segítségével megérzi egy-egy adott mű döccenőit éppen úgy, mint értékeit. A filozófus-kritikus viszont lehetőséget talál arra, hogy a kor szellemi áramlatainak vetületében és azokból kiindulva ítélje meg a művet. Következésképpen zsurnál-kritikus nem létezik. Filozófus-kritikus is lehet zsurnál-kritikus abban az értelemben, hogy napi kritikusi tevékenységet folytat, s költő-kritikus is írhat egy-egy nagy összefoglaló művet. A zsurnál-kritika kategóriájának tehát egyszerűen nincs értelme. Legfeljebb arra szolgál, hogy megmagyarázzon egy helyzetet , társadalmi szituációt. Mi bosszantja Gyertyánt? Az, hogy a társadalmi közvélemény a kritikust nem tartja „komoly embernek”, csak akkor, ha egyúttal valamely tudományos vagy művészi státusszal igazolja önmagát. Ez a közvélemény azonban — mondjuk ki — tökéletesen hamis. Bürokratikus, minthogy valóságos vagy vélt értékű társadalmi és hivatali státusokhoz köti a megbecsülést. Következésképpen teljesen felesleges szorongani azért, mert valaki zsurnál-kritikussá vált, teljesen szükségtelen megvédeni a zsurnál-kriitikusi mundér becsületét — már csak azért is, mivel zsurnál-kritikusok nincsenek. Hogy mégis felmerül ez a gondolat Gyertyánban, annak az az oka, hogy szinte mindent magába szívott, ami a legkülönbözőbb kritikai megközelítésekhez szükséges. Szépirodalmi munkássága a költő-kritikus típusa felé taszítja, általános kultúrája pedig a filozófiai kritika műfajához vonzza. Nagy hatással volt rá Lukács György esztétikája is, de a tipikusan költő-kritikus Komlós Aladár neveltje, s a Komlós Aladár által közvetített magyar kritikai hagyomány vonalát is folytatni akarja. Gyertyán kritikusi erényei, szellemes ötletei mindkét forrásból fakadhatnak, de a kritikai életmű — mármint Gyertyáné — nehezen áll össze egységgé. Meg kell mondani, hogy Gyertyán a gyakorlati kritikában rendkívül ügyesen egyensúlyozik e különböző módszerek között. Abban a pillanatban azonban, amint elméletről van szó, meg-megbicsaklik az egyensúly, és kifogásai vagy elemzései görcsössé válnak. A példa erre Lukáccsal kapcsolatos fenntartásainak állandóan visszatérő hangoztatása. Hogy ezt megtehesse, a tiszteletkörök leírása után ilyen megállapításokat olvasunk: „... Lukács valóban korszakos kezdeményezései mellett esztétikai alapvetésében benne rejlik a művészetek eme aszketikus és utópisztikus felfogásának, az ember konkrét és valóságos készségeitől való elvonatkoztatása- naik, pszichobiológiai adottságai mellőzésének a gyökere is. Lukács a valóságos emberi szem, fül, a valóságos művészi receptorok, vizsgálatát — bár beszél róluk, és sok okos dolgot is mond — lényegében a költői metaforából esztétikai kategória rangjára emelt mag vagy hét általános és elvont alternatívájával helyettesíti ..Itt Lukács művészetfelfogását egyetlen mondatban sikerül aszketikusnak is, utópikusnak is, metaforikusan költőinek is beállítani, holott ha valakiből teljes mértékben hiányzott az aszketikus felfogás, akkor az éppen az esztétikum sajátosságát író Lukács volt. E műben Lukács az egész esztétikát a goethei „memento vivere” („emlékezz az életre”) hedonikus elvére építi fel, s élesen elítéli a vallásos-allegorikus „memento mori” gondolatot. De az ilyen erőltetett elméleti megállapítások (melyek nem gyakoriak Gyertyán aktuális kritikáiban) nemcsak a lukácsi esztétika kapcsán merülnek fel. Gyertyán — persze viccesen — hagymázos álomként idézi fel a jövő abszolút tudományos kritikáját, amely szerinte így hangozhat: „N02 — állapítja meg tömören egy verseskötetről. H20 — jellemez egy kiállítást. Vagy éppenséggel organikus eredetű égéstermékek vegyjeleit adja meg egy színházi előadás vagy film értékeléseként”. Ez még túlzásnak sem jó, hiszen ha valami felé megy az „abszolút tudományos kritika”, akkor az nem az, hogy végletesen egyszerű képletek alapján ítélkezzék. Az alapvető ok, ami az ilyen fordulatokban is benne rezeg, az a benső bizonytalanság, ami a kritikaírásban egyáltalán nem zavarja, de az elméletírásban igen, kettős fundamentuma van Gyertyán esztétikájának, és az két fundamentum, a költő-kritikus és a filozófus-kritikus összebékítése helyett elméletben folytonosan ellentétüket keresi.em óhajtok több hasonló árulkodó jelet felsorolni, csupán megemlítem, hogy amikor Gyertyán azt állítja, hogy az iparművészet és a művészet közötti határvonal erősen viszonylagos (ami önmagában igaz), akkor indoklásai közé ilyen megfogalmazások is becsúsznak: „Hiszen Bálint György publicisztikájában van annyi költészet, líra, mint számos korabeli verskötetben”. Amit elhiszek rossz versekre vonatkozóan, de azért a korabeli Radnóti- és József Attila-versek mégiscsak költőibbek, mint a róluk írt Bálintkritikák. (Ez persze nem kisebbíti a kritikák társadalmi, gondolati és megfogalmazásbeli értékét.) Ha mindezeket tudomásul vesszük és leszámítjuk, akkor élvezni fogjuk Gyertyánnak ezt a kötetét is, amelyben a kritika paradoxonjairól, a félművészetről, a kontárművészetről nagyon érdekes tanulmányokat olvashatunk, és sok vitát, mégpedig korrekt kollegiális vitát Agárdi Péterrel, Szerdahelyi Istvánnal, Sziklai Lászlóval s végül — mint már jeleztem — Lukáccsal is, így tehát az intelligens kritikus jó esszéit olvassuk Válogatott szorongások címen, ami sokkal jobb, mintha puszta szorongásokat olvasnánk eszszéként. HERMANN ISTVÁN E z az újságcikk Gyertyán Ervin Egy kritikus válogatott szorongásai című könyvéről, illetve annak ürügyén íródik. Hozzászólás is lehetne az írónak ahhoz a cikksorozatához, amely a hetvenes évek folyamán jelent meg az Élet és Irodalomban, a Kritikában és másutt. Egyoldalú folytatása is lehet annak az interjúnak, amelyet 1975-ben készítettem a szerzővel — kérdéseimre most már magam felelek a könyv ismeretében, persze a magam szakállára. Hogy vagy, kritikus? Ezt kérdezem. Sőt: hogy vagy, kritika? S Gyertyán könyve körülbelül azt válaszolja: köszönöm, válogatott szorongásaim ellenére — és általunk is — vagyok; dolgozom, vitatkozom, szorongva bizakodom, hogy a marxista szellemű esztétika, a történeti elemzésektől a napi „zsurnálkritikáig”, felsőbb direktívák nélkül is képes a megújulásra, tekintélyének megerősítésére. Amennyire lehetséges, egyértelműségre törekszem elméleti és filmkritikusi munkámban; e könyvemben a kritika kritikáját adva is igyekeztem érvényre juttatni ezt az egyértelműséget. Egyértelműséget, azaz unicitást? De hiszen, kedves Gyertyán Ervin, éppen te írod, már azzal is megvádoltak, hogy a „liberális pluralizmus” szellemét viszed a marxista esztétikába és kritikába. Ellenfeleid elismerik, hogy nézeteid a marxizmuson belül maradnak, de könyvedből úgy látom, nem a szabadelvű csapongás gondolkodói kényelme vagy az ötletszerűség önkényeskedése, hanem a személyes átéltség, azaz gondolat, elvszerűség és indulat egysége vezérel. Igaz, hogy az indulat, amelyet könyved címszavaként jelzel — a szorongás —, tárgytalan, bizonytalanságot kifejező érzés, afféle értelmiségi, neurogén dolog, de munkád egy pillanatig sem erről szól, mindvégig ennek objektív okait vagy lehetséges okait nyomozza, egy másik indulat, az intellektuális szenvedély részvételével. Az említett vádak azért érhettek, mert vannak, akik elutasítják az ízlések, megközelítési módszerek és kritikai stílusok — vagyis az uniformizálhatatlan személyes tényezők — sokféleségét, s azt hiszik, hogy a marxizmus alapján a természettudományokkal vetekedőn egzakt és objektív kritika írható egy könyvről, filmről vagy festményről. Erre csak törekedni lehet — és kell is —, de a szubjektív tényezőket nem érdemes száműzni a kritikus munkájából, hanem minél nagyobb hitelességet kéne szerezni hozzá, a stílus, észjárás, ítéletalkotás karakterisztikumával. Ki tagadná Marx, Engels, Gramsci vagy Lukács munkájának személyes hevületét, az érzelmi elemek — rokon- és ellenszenvek — meg az intuíció jelenlétét munkájukban? Könyved előszavában írod: a marxizmust az emberi szellem legnagyobb szabású vállalkozásának tartod az ember létének, helyzetének, történelmének kritikus felmérésére, s ez „megkívánja tőlünk, hogy állandóan kritikus figyelemmel kísérjük, hogyan tölti be küldetését, hogyan alkalmazkodik a megmegújuló társadalmi feltételekhez és szükségletekhez korunk kritikai élete”. Mégis azt láthatjuk, hogy a marxista esztétika néha lemarad a kortársi művek értékeléséről, megkerüli őket, vagy a természetükhöz nem illő módszerekkel él. Írásaidban többször is említed a marxista antropológiai vizsgálatok szükségességét az esztétikában. Magam is úgy vélem, sok jó szándékú marxista mellőzi ezeket, mert az ismeretelmélet, az osztályharcok története és a politikai gazdaságtan kizárólagos szempontjaiból nem tudnak vagy nem akarnak kimozdulni. Így fordulhat elő gyakran, hogy valamely fontos műről vagy leíró, „pozitivista” stiláris elemzést kapunk, vagy „marxista” eszmetörténeti okfejtést, esetleg egymás után mindkettőt ugyanabban a kritikában, de az egyik nem magyarázza a másikat — tehát a tartalom és a forma megosztottságával állunk szemben. Ismeretelméleti, társadalomtörténeti és gazdaságtani alapokról csakugyan mélyreható elemzést lehetett adni a múlt századi kritikai realista regény és dráma, a nemzeti klasszicista és a forradalmi romantikus költészet műveiről, s bőséggel születtek is ilyen elemzések, de a legnagyobb hatású huszadik századi marxisták — például Lukács György — nem adtak elég példát arra, hogy a modern irodalmat és művészetet miként lehet megismerni teljes mélységében. Kivételek persze vannak — örömest említem példaként a te könyvedet is József Attiláról; be kell azonban ismernünk, hogy olyan jelentékeny lírai életművekről, mint amilyen Nagy Lászlóé, mindmáig nem született igazán alapos, marxista megközelítésű értelmezés. Jó kritikák íródtak a költő verseskönyveiről, de hiányolom azokat az értékeléseket, amelyek bebizonyítanák, hogy a hatvanas és hetvenes évek egyik legnagyobb hatású költőjének partnere lett volna a marxista líraelmélet és lírakritika. Mostani könyved, akárcsak a régebbi Múzsák testvérisége, sok értékes támpontot kínál azokhoz az antropológiai, lélektani és fiziológiai vizsgálódásokhoz, amelyek közelebb vinnék a kritikát a művekhez, anélkül, hogy ezek a módszerek elszakadnának a marxista filozófiai rendszer klasszikus hagyományaitól. Az öt érzék kiképzése, mint Marx tanítja, az emberiség történetével egyidejű folyamat, s működésük legújabb kori megismerése a huszadik századi — sőt már a múlt század második felében bekövetkezett — stílustörténeti megújulások szerves része. Rimbaud költős A 31 KRITIKA