Kritika 12. (1983)

1983 / 6. szám - Garai Gábor: Ladányi Mihály: Gyere vissza - Bárdos Éva: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború

ingatag játékai helyett az érveket keresi, a ráció fegyelmének engedelmeskedik, mint a nagy francia realisták. Véleményét a tények­ből alkotja meg, nem elképzeléseiből, vagy előre konstruált elméletekből. A harmadik kiadás feltehetően végleges szövegéből szinte minden kimaradt, aminek nincsen funkcionális szerepe a műben, s epi­zodikusan széthúzza a cselekményt. Mivel azonban minden átdolgozás kockázat is, egy­két részletnek az új kiadásból való elhagyá­sát nem tartjuk szerencsésnek. Kár pl., hogy Rosty Péternek, a regény egyik főalakjának­ a gondolkodását, veszedelmekkel teli belvi­lágát, művelt, de önző, már-már enervált ér­telmiségi létét mesterien megjelenítő, s a szi­tuáció sejtelmességét, az alak önmagára zá­ruló sorsának tragikus előérzetét sugalló csó­­nakázási jelenet Velencében, benne a „nem menekülhetsz” végzetével, a harmadik ki­adásból kimaradt. Viszont féltestvérének, Lászlónak az ábrázolt korban sok szempont­ból tipikus, de átlagos sorsa, alig gyógyuló sebeket ütő szellemi kalandozásai a vallás, a vérgőzös nacionalizmus, s a népi írói moz­galom vonzásai és választásai között, majd önmaga megküzdött útjának felismerése, s e bonyolult lélektani folyamat művészi ábrá­zolata előnyére vált az átdolgozásnak. A kor szellemi és politikai viszonyaiban, társadalmi szokásaiban, hangulatában ott­honos író józan kritikával, megfellebbezhe­tetlenül ítél hősei fölött, akik kevés kivétel­lel értéket is hordozó értelmiségiek. S noha a regény rétegeiben egyidejűleg ott élnek még annak a nagypolgári értelmiségnek, főképpen pénzarisztokráciának a képvise­lői is, akik nem kis szerepet játszanak a történetben, az egész ábrázolt világ mégis, már megírása pillanatában is a mély múltba csúszott, mert az író a történelmi folyamat ismeretében és gondolkodói tisztességében ké­pes arra, hogy a sok szálon futó elbeszélés törvényei szerint távol tartsa az események színtereit a kétes értékű időszerűsítéstől. Ső­tér távolságtartó, elegáns prózájának karakte­réhez ezért tartozik szervesen hozzá mind a lélektani hitelű alakformálás, mind a tuda­tos és következetes társadalmi elemzés. N­agy helyet foglal el Sőtér regényében a szerelem. Szerelmi viszonyok, levetett, s továbbadott szeretők sorsalakulása, végzetszerű, emberi tartalmú kapcsolatok be­mutatása a cselekmény bonyolításának bővi­zű forrása. Az író teljes körű ábrázolatban, élet- és lélektani, valamint tárrsadalmi érte­lemben szól — mindig az események kiemel­­hetetlen részeként a szerelemről. S így tekinti azt az emberi lét folytonosságát jelképező ér­telemben is. Abban is igaz a szerelemnek mint erkölcsi tényezőnek az ábrázolása, hogy­ az áldozatot mindig a nők hozzák nemegyszeri méltatlan szerelmükért. Az írói arányérzék akkor sem hagyja el Sőtér Istvánt, amikor majd Az elveszett bá­rányban s a Budai Oroszlánban főszerepet játszó alakokat, Ettrét, Klárát, Bengyert, Agostyánt lépteti be a Bűnbeesés hívogató helyzeteibe. E beléptetés nem zavarja meg az olvasót, aki csak a regény harmadik kiadá­sát ismeri meg. A regénytrilógia zavarta­lan olvasását viszont e mértéktartó emberi­írói előleg folyamatossá teszi. Sőtér regénye súlyos gondolati vívódások és történelmi tapasztalatok nyomán jött lét­re. Művében ifjúsága nem hunyó eszményei­ről, a szabadságról, az értelemről, a társadal­mi igazságszolgáltatásról, a szerelemről, s az értük folyó szüntelen, feladhatatlan küzde­lemről szólott, máig érvényesen. Az írás­nak mint műhelymunkának Sőtér Istvánnál magas a mértéke, nagy az értéke. A regény­írás életforma a számára, felelősséggel járó morális tevékenység. Ez a személyes motivá­ció teszi írásművészetét a nagy európai re­gényírói vállalkozások rokonává, legjobb pró­zaírói hagyományaink megőrzőjévé és tovább­folytató­jává. (Szépirodalmi) PÁLMAS KÁLMÁN : Ladányi Mihály: Gyere vissza M­ár a Tűz-tánc című antológia megjele­nése idején — 1958-ban — sokan úgy vélekedtünk, hogy az ott szereplő köl­tők közül az igazán fiatalok (akkor 24 éves volt) egyik legtöbbet ígérő egyénisége Ladá­nyi Mihály. Most, hogy a költő immár 49 éves és a min­denképp rangot jelentő — mert a 30 év ma­gyar irodalma sorozatban megjelent — Sere­gek mögött című válogatott kötete (1976) után kezünkbe vehetjük a Zrínyi Kiadó gondozá­sában napvilágot látott újabb válogatást — Gyere vissza a címe —, tárgyilagosan elmond­hatjuk, hogy Ladányiban nem kellett csalód­nunk. Mint minden jó válogatásnak — nem tu­dom, a szerzőé vagy a szerkesztőé az érdem —, ennek a könyvnek is az a legfőbb erénye, hogy fejlődésében mutatja be a költőt, vál­lalva azt is, hogy a korai versek és a legújab­bak között olykor nem 25 évnyi, de fényév­nyi távolságok derengenek föl (vagy inkább boronganak). A pályakezdő Ladányi szülőföldjére, falusi tájakra és emberekre emlékezik, nagyon kombattánsan elkötelezett, szidja a dekaden­ciát és a dekadenseket (egyébként nem tud­ni pontosan, mit ért rajta, rajtuk, mert nincs holdudvara a kifejezésnek, csak afféle pro­tézisként használja), és magándolgokban, közügyekben egyaránt rendkívül optimista, többnyire (de nem mindenkor) hitelesen. A hang, a magatartás a 60-as évek közepén, de főleg a 70-es évek elején alapvetően meg­változik. Ekkor már meglehetősen elidegenül­­ten látjuk viszont verseiben a költőt, főként fővárosi rossz kocsmák pultjainak dőlve (le­het, hogy korábban ezt mondta volna deka­denciának? — én nem mondom annak!), s így dúdolgat szinte csak önmagának: „Itt él szegény költőd, ki képtelen volt / a húsos­fazék mellé telepedni”. S mikor már nem­csak a maga nevében beszél, ilyeneket mond: „ ... ha izzadtan hadonászunk a füst­ben / nem mi vagyunk, a világ a beteg, / ki megfürdött vérünkben és dühünkben.” Néhány évvel később még keményebben, meghökkentőbben fogalmaz: A munkásosz­tály / itt áll / nyugdíjazás előtt / és oly jól jönne / egy kis magántulajdon már neki!” Könnyű lenne azzal elütni a dolgot, hogy Ladányi nem az igazi munkásosztály, hanem a vele együtt a kocsma­pultnak dőlő lumperi elemek nevében beszél — de azt hiszem, nem erről van szó. Egyfelől: a munkásosztály bizo­nyos értelemben valóban a„nyugdíjazás előtt áll”; egyre többen dolgoznak fehér köpeny­ben, bonyolult műszereket kezelve, inkább az értelmüket, mint a két kezüket használva; másfelől ugyancsak egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy például gépkocsit vagy hétvégi telket — ha nem is „magántulajdont” — szerezzenek. De azért mégsem ilyen egy­szerű a dolog. Minden, mégoly kedvező társa­dalmi-gazdasági változásnak — nevezzük ne­vén: a gazdaságirányítás új rendjének, vagy ahogy mostanában mondjuk: reformkorsza­kunknak — megvannak a kárvallottjai. Gon­doljunk csak például a vasúti gurítódombon dolgozókra, a fél­sertéseket vállukon cipelők­­re (még ha viszonylag jó pénzért is csinál­ják), a csekély nyugdíjból tengődőkre, a sok­­gyermekes filléreskedőkre, vagy uram bocsá, a költőre, aki lakás híján kocsmában írja a verseit és társadalmi „státusa” olykor ágyra­­járó — még ha kapott is valaha lakást, sőt onnan esetleg önhibájából kellett távoznia (végtére az önsorsrontás is a szuverén költői jogok közé tartozik) ... Vagyis Ladányi idézett versmondatai na­gyon is keserűek, ironikusak, cseppet sem ün­nepélyesek, végképp nem konformisták, bár — szerintem, éppen plebejus elkötelezettsé­gük révén — nem is ellenzékiek. A maguk sa­játos költői eszközeivel fejezik ki azokat a társadalmi-magánéleti gondokat, egyenetlen­ségeket, amelyekről felelős gazdaságpolitiku­saink és társadalomtudósaink is — a maguk módján — beszélnek, éppen a reform meg­valósításának benső ellentmondásait elemez­ve s megoldásokat keresve.­­Nagy szerencse, hogy a Zrínyi Kiadó sza­kított azzal az eddigi hagyományával, hogy a költők válogatott köteteiben szerelmes ver­sek nem, csak úgynevezett közéletiek szere­pelhetnek. Ladányi ugyanis szerelmi lírája nélkül nem is lenne Ladányi. (Talán még a katona-olvasók se fogják ezt rossz néven ven­ni.) Úgy tetszik, egyetlen igazi örömét a sze­relemben, a nőben, a nőkben találja meg. Tő­lük még másnapos se lesz. Rokonszenves nyíltsággal beszél arról, hogy egy cseppet sem monogám természetű. Szerelmi vallomásai úgyszólván az egész női nemhez szólnak, s ezt a kollektív bókot minden lány és asszony elfogadhatja, talán még inkább, mint ha a költő egyetlen Júliájához vagy Coeliájához énekelne (akár mindig éppen az egyetlenegy­hez). Ha jól emlékszem, Hermann István néhány évvel ezelőtt olyasmit írt, hogy a 70-es évek egyik (vagy a?) legreprezentatívabb költője Ladányi Mihály. Egészen nem értek egyet vele, hiszen a 70-es években teljesedett ki Nagy László költészete, emelkedett mind ma­gasabbra Csoóri Sándor lírája, bontakozott ki Veress Miklós poézise — hadd ne folytas­sam. De az bizonyos, hogy valóban, a 70-es évek atmoszférájából Ladányi valami olyas­mit tudott megragadni, amit senki más nem tehetett meg helyette. Vagyis pótolhatatlan, nélkülözhetetlen költő, mint általában az iga­ziak, s — még ha egyetemes világkép-terem­tésre nem vállalkozik is — ha nem lenne, ki kellene találni. (Zrínyi) GARAI GÁBOR Baranyi Ferenc: Szerelem és háború N­em oly régen, 1982-ben Hétköznapi is­­teni hozzád címmel adta közre Baranyi Ferenc az 1979-től 80-ig terjedő időszak termését, s máris kezünkben tarthatjuk a költő legújabb, sorrendben a tizedik kötetét, mely számításainkkal ellentétben nem az az­óta eltelt alig másfél év, hanem kerek 28 esztendő munkáját gyűjti csokorba. Nem, nem az eddigi kötetekből kimaradt „resztli” talált most kiadóra! A Szerelem és háború Baranyi Ferenc műfordításainak gyűjteménye, a ro­mantikus 18 éves fiatalember első próbálko­zásaitól a mai kiforrott költő vallomásáig. Mert vallomás ez is. Csakúgy, mint az ed­digi versek: az örök természetről, az emberi lét nagy kérdéseiről, a világ dolgairól, az élet fény- és árnyoldalairól, a boldogságkeresés­ről, a múló időről, egyszóval mindarról, ami a halandót fogva tartja, de szavakba önteni csak a poéta képes. S micsoda poéták! Dan­tétól Giuseppe Ungarettiig, Schillertől és Heinétől Enzensbergerig, Lermontovtól Voz­­nyeszenszkiijig vezet azoknak a sorai, akik­nek ügyes mágusként bőrébe bújva Baranyi valamiképp mégis saját hangján szólal meg. Ő maga is adaptációknak nevezi fordításait, s ez persze csak annyiban igaz, amennyiben minden műfordítás — ha valóban jó költő végzi — a fordító kézjelét viseli magán. A versek tematikája, a költők kiválasztása, a sorok gördülékeny simasága, a rímek kere­­setlensége, s kivált a sorok zeneisége olvaszt­ja a több, mint száz költő tollából származó háromszáz verset mégis egységes Baranyi­­kötetté. ,,Ma már inkább csak dúdolva járok, nem fütyörészve” — mondta a költő az egyik be­szélgetésben, s valóban ez a lehiggadt, meg­szelídült dallam, a diszharmóniában harmó­niát kereső és teremtő lágyabb líraiság lengi körül a verseket. Különösen érvényes ez a Kalászok a címeren, a Négy évszak és a Ba­rackvirág ciklusok darabjaira, melyekben Baranyi szülőföldről, ember és természet egy­­beforrottságáról, munkáról és szerelemről be­szél. Felerősödik a hangnem, gyorsul a rit­mus, élesednek a képek és növekszik a fe­szültség a Katonaének és a Pólusok című cik­lusban. A háború, a zsarnokság, a lehetséges 28

Next