Kritika 12. (1983)
1983 / 6. szám - Garai Gábor: Ladányi Mihály: Gyere vissza - Bárdos Éva: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború
ingatag játékai helyett az érveket keresi, a ráció fegyelmének engedelmeskedik, mint a nagy francia realisták. Véleményét a tényekből alkotja meg, nem elképzeléseiből, vagy előre konstruált elméletekből. A harmadik kiadás feltehetően végleges szövegéből szinte minden kimaradt, aminek nincsen funkcionális szerepe a műben, s epizodikusan széthúzza a cselekményt. Mivel azonban minden átdolgozás kockázat is, egykét részletnek az új kiadásból való elhagyását nem tartjuk szerencsésnek. Kár pl., hogy Rosty Péternek, a regény egyik főalakjának a gondolkodását, veszedelmekkel teli belvilágát, művelt, de önző, már-már enervált értelmiségi létét mesterien megjelenítő, s a szituáció sejtelmességét, az alak önmagára záruló sorsának tragikus előérzetét sugalló csónakázási jelenet Velencében, benne a „nem menekülhetsz” végzetével, a harmadik kiadásból kimaradt. Viszont féltestvérének, Lászlónak az ábrázolt korban sok szempontból tipikus, de átlagos sorsa, alig gyógyuló sebeket ütő szellemi kalandozásai a vallás, a vérgőzös nacionalizmus, s a népi írói mozgalom vonzásai és választásai között, majd önmaga megküzdött útjának felismerése, s e bonyolult lélektani folyamat művészi ábrázolata előnyére vált az átdolgozásnak. A kor szellemi és politikai viszonyaiban, társadalmi szokásaiban, hangulatában otthonos író józan kritikával, megfellebbezhetetlenül ítél hősei fölött, akik kevés kivétellel értéket is hordozó értelmiségiek. S noha a regény rétegeiben egyidejűleg ott élnek még annak a nagypolgári értelmiségnek, főképpen pénzarisztokráciának a képviselői is, akik nem kis szerepet játszanak a történetben, az egész ábrázolt világ mégis, már megírása pillanatában is a mély múltba csúszott, mert az író a történelmi folyamat ismeretében és gondolkodói tisztességében képes arra, hogy a sok szálon futó elbeszélés törvényei szerint távol tartsa az események színtereit a kétes értékű időszerűsítéstől. Sőtér távolságtartó, elegáns prózájának karakteréhez ezért tartozik szervesen hozzá mind a lélektani hitelű alakformálás, mind a tudatos és következetes társadalmi elemzés. Nagy helyet foglal el Sőtér regényében a szerelem. Szerelmi viszonyok, levetett, s továbbadott szeretők sorsalakulása, végzetszerű, emberi tartalmú kapcsolatok bemutatása a cselekmény bonyolításának bővizű forrása. Az író teljes körű ábrázolatban, élet- és lélektani, valamint tárrsadalmi értelemben szól — mindig az események kiemelhetetlen részeként a szerelemről. S így tekinti azt az emberi lét folytonosságát jelképező értelemben is. Abban is igaz a szerelemnek mint erkölcsi tényezőnek az ábrázolása, hogy az áldozatot mindig a nők hozzák nemegyszeri méltatlan szerelmükért. Az írói arányérzék akkor sem hagyja el Sőtér Istvánt, amikor majd Az elveszett bárányban s a Budai Oroszlánban főszerepet játszó alakokat, Ettrét, Klárát, Bengyert, Agostyánt lépteti be a Bűnbeesés hívogató helyzeteibe. E beléptetés nem zavarja meg az olvasót, aki csak a regény harmadik kiadását ismeri meg. A regénytrilógia zavartalan olvasását viszont e mértéktartó emberiírói előleg folyamatossá teszi. Sőtér regénye súlyos gondolati vívódások és történelmi tapasztalatok nyomán jött létre. Művében ifjúsága nem hunyó eszményeiről, a szabadságról, az értelemről, a társadalmi igazságszolgáltatásról, a szerelemről, s az értük folyó szüntelen, feladhatatlan küzdelemről szólott, máig érvényesen. Az írásnak mint műhelymunkának Sőtér Istvánnál magas a mértéke, nagy az értéke. A regényírás életforma a számára, felelősséggel járó morális tevékenység. Ez a személyes motiváció teszi írásművészetét a nagy európai regényírói vállalkozások rokonává, legjobb prózaírói hagyományaink megőrzőjévé és továbbfolytatójává. (Szépirodalmi) PÁLMAS KÁLMÁN : Ladányi Mihály: Gyere vissza Már a Tűz-tánc című antológia megjelenése idején — 1958-ban — sokan úgy vélekedtünk, hogy az ott szereplő költők közül az igazán fiatalok (akkor 24 éves volt) egyik legtöbbet ígérő egyénisége Ladányi Mihály. Most, hogy a költő immár 49 éves és a mindenképp rangot jelentő — mert a 30 év magyar irodalma sorozatban megjelent — Seregek mögött című válogatott kötete (1976) után kezünkbe vehetjük a Zrínyi Kiadó gondozásában napvilágot látott újabb válogatást — Gyere vissza a címe —, tárgyilagosan elmondhatjuk, hogy Ladányiban nem kellett csalódnunk. Mint minden jó válogatásnak — nem tudom, a szerzőé vagy a szerkesztőé az érdem —, ennek a könyvnek is az a legfőbb erénye, hogy fejlődésében mutatja be a költőt, vállalva azt is, hogy a korai versek és a legújabbak között olykor nem 25 évnyi, de fényévnyi távolságok derengenek föl (vagy inkább boronganak). A pályakezdő Ladányi szülőföldjére, falusi tájakra és emberekre emlékezik, nagyon kombattánsan elkötelezett, szidja a dekadenciát és a dekadenseket (egyébként nem tudni pontosan, mit ért rajta, rajtuk, mert nincs holdudvara a kifejezésnek, csak afféle protézisként használja), és magándolgokban, közügyekben egyaránt rendkívül optimista, többnyire (de nem mindenkor) hitelesen. A hang, a magatartás a 60-as évek közepén, de főleg a 70-es évek elején alapvetően megváltozik. Ekkor már meglehetősen elidegenülten látjuk viszont verseiben a költőt, főként fővárosi rossz kocsmák pultjainak dőlve (lehet, hogy korábban ezt mondta volna dekadenciának? — én nem mondom annak!), s így dúdolgat szinte csak önmagának: „Itt él szegény költőd, ki képtelen volt / a húsosfazék mellé telepedni”. S mikor már nemcsak a maga nevében beszél, ilyeneket mond: „ ... ha izzadtan hadonászunk a füstben / nem mi vagyunk, a világ a beteg, / ki megfürdött vérünkben és dühünkben.” Néhány évvel később még keményebben, meghökkentőbben fogalmaz: A munkásosztály / itt áll / nyugdíjazás előtt / és oly jól jönne / egy kis magántulajdon már neki!” Könnyű lenne azzal elütni a dolgot, hogy Ladányi nem az igazi munkásosztály, hanem a vele együtt a kocsmapultnak dőlő lumperi elemek nevében beszél — de azt hiszem, nem erről van szó. Egyfelől: a munkásosztály bizonyos értelemben valóban a„nyugdíjazás előtt áll”; egyre többen dolgoznak fehér köpenyben, bonyolult műszereket kezelve, inkább az értelmüket, mint a két kezüket használva; másfelől ugyancsak egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy például gépkocsit vagy hétvégi telket — ha nem is „magántulajdont” — szerezzenek. De azért mégsem ilyen egyszerű a dolog. Minden, mégoly kedvező társadalmi-gazdasági változásnak — nevezzük nevén: a gazdaságirányítás új rendjének, vagy ahogy mostanában mondjuk: reformkorszakunknak — megvannak a kárvallottjai. Gondoljunk csak például a vasúti gurítódombon dolgozókra, a félsertéseket vállukon cipelőkre (még ha viszonylag jó pénzért is csinálják), a csekély nyugdíjból tengődőkre, a sokgyermekes filléreskedőkre, vagy uram bocsá, a költőre, aki lakás híján kocsmában írja a verseit és társadalmi „státusa” olykor ágyrajáró — még ha kapott is valaha lakást, sőt onnan esetleg önhibájából kellett távoznia (végtére az önsorsrontás is a szuverén költői jogok közé tartozik) ... Vagyis Ladányi idézett versmondatai nagyon is keserűek, ironikusak, cseppet sem ünnepélyesek, végképp nem konformisták, bár — szerintem, éppen plebejus elkötelezettségük révén — nem is ellenzékiek. A maguk sajátos költői eszközeivel fejezik ki azokat a társadalmi-magánéleti gondokat, egyenetlenségeket, amelyekről felelős gazdaságpolitikusaink és társadalomtudósaink is — a maguk módján — beszélnek, éppen a reform megvalósításának benső ellentmondásait elemezve s megoldásokat keresve.Nagy szerencse, hogy a Zrínyi Kiadó szakított azzal az eddigi hagyományával, hogy a költők válogatott köteteiben szerelmes versek nem, csak úgynevezett közéletiek szerepelhetnek. Ladányi ugyanis szerelmi lírája nélkül nem is lenne Ladányi. (Talán még a katona-olvasók se fogják ezt rossz néven venni.) Úgy tetszik, egyetlen igazi örömét a szerelemben, a nőben, a nőkben találja meg. Tőlük még másnapos se lesz. Rokonszenves nyíltsággal beszél arról, hogy egy cseppet sem monogám természetű. Szerelmi vallomásai úgyszólván az egész női nemhez szólnak, s ezt a kollektív bókot minden lány és asszony elfogadhatja, talán még inkább, mint ha a költő egyetlen Júliájához vagy Coeliájához énekelne (akár mindig éppen az egyetlenegyhez). Ha jól emlékszem, Hermann István néhány évvel ezelőtt olyasmit írt, hogy a 70-es évek egyik (vagy a?) legreprezentatívabb költője Ladányi Mihály. Egészen nem értek egyet vele, hiszen a 70-es években teljesedett ki Nagy László költészete, emelkedett mind magasabbra Csoóri Sándor lírája, bontakozott ki Veress Miklós poézise — hadd ne folytassam. De az bizonyos, hogy valóban, a 70-es évek atmoszférájából Ladányi valami olyasmit tudott megragadni, amit senki más nem tehetett meg helyette. Vagyis pótolhatatlan, nélkülözhetetlen költő, mint általában az igaziak, s — még ha egyetemes világkép-teremtésre nem vállalkozik is — ha nem lenne, ki kellene találni. (Zrínyi) GARAI GÁBOR Baranyi Ferenc: Szerelem és háború Nem oly régen, 1982-ben Hétköznapi isteni hozzád címmel adta közre Baranyi Ferenc az 1979-től 80-ig terjedő időszak termését, s máris kezünkben tarthatjuk a költő legújabb, sorrendben a tizedik kötetét, mely számításainkkal ellentétben nem az azóta eltelt alig másfél év, hanem kerek 28 esztendő munkáját gyűjti csokorba. Nem, nem az eddigi kötetekből kimaradt „resztli” talált most kiadóra! A Szerelem és háború Baranyi Ferenc műfordításainak gyűjteménye, a romantikus 18 éves fiatalember első próbálkozásaitól a mai kiforrott költő vallomásáig. Mert vallomás ez is. Csakúgy, mint az eddigi versek: az örök természetről, az emberi lét nagy kérdéseiről, a világ dolgairól, az élet fény- és árnyoldalairól, a boldogságkeresésről, a múló időről, egyszóval mindarról, ami a halandót fogva tartja, de szavakba önteni csak a poéta képes. S micsoda poéták! Dantétól Giuseppe Ungarettiig, Schillertől és Heinétől Enzensbergerig, Lermontovtól Voznyeszenszkiijig vezet azoknak a sorai, akiknek ügyes mágusként bőrébe bújva Baranyi valamiképp mégis saját hangján szólal meg. Ő maga is adaptációknak nevezi fordításait, s ez persze csak annyiban igaz, amennyiben minden műfordítás — ha valóban jó költő végzi — a fordító kézjelét viseli magán. A versek tematikája, a költők kiválasztása, a sorok gördülékeny simasága, a rímek keresetlensége, s kivált a sorok zeneisége olvasztja a több, mint száz költő tollából származó háromszáz verset mégis egységes Baranyikötetté. ,,Ma már inkább csak dúdolva járok, nem fütyörészve” — mondta a költő az egyik beszélgetésben, s valóban ez a lehiggadt, megszelídült dallam, a diszharmóniában harmóniát kereső és teremtő lágyabb líraiság lengi körül a verseket. Különösen érvényes ez a Kalászok a címeren, a Négy évszak és a Barackvirág ciklusok darabjaira, melyekben Baranyi szülőföldről, ember és természet egybeforrottságáról, munkáról és szerelemről beszél. Felerősödik a hangnem, gyorsul a ritmus, élesednek a képek és növekszik a feszültség a Katonaének és a Pólusok című ciklusban. A háború, a zsarnokság, a lehetséges 28