Kritika 17. (1988)

1988 / 11. szám - Nóvé Béla: Adalékok egy szellemi repatriáláshoz. Gogolák Lajosról

ahogy az egykori Luxor kávéházban tette az általa többször is megénekelt, majd’ kilencvenéves G. Imre bácsival, azaz „Izsó”-val, meg Laci pincérrel, aki nemegyszer előlegezte ital- és ételszámláját. Vagy talán keserűen kacagna, mint - ahogy barátaitól hallottam - amikor „idős” korában, már az ötvenedik esztendő felé közeledve, próbált bejutni - de hiába - abba a VIII. kerületi pesti lakásba (lakásába?), ahol soha nem jártam. És ahogyan akkor is kacagott, sőt röhögött, amikor a doktorok megtiltották neki, hogy olyan súlyos diabétesszel, mint amit az idők során szerzett, akár csak egyetlen kortyot igyon. De ő továbbra is öntötte magába azt a lőrét, amit maga termelt csemői „birtoká”-n, és amit - talán a rím kedvéért - bornak nevezett. Halála után megjelentek L. M. összes költeményei. Természetesen belenéztem a könyvbe, ahol feltűnt néhány olyan késői verse, ahol - mint különben azelőtt is, de még élesebben - azt a Marxot, Lenint (és ,,Che”-t) idézte, akik nemigen kellettek azoknak a hivataloknak, amelyek akár 56 előtt, akár utána szívesen citáltak különböző klasszikusokat. Miska legalább olyan távol állott a hivatalos Hivataloktól, mint a kitűnő R. György, és legalább annyit verekedett magukat hivatalosnak tartó Hatóságokkal, mint az őt időközben „elejtő” P. György. Amikor a temetéséről - egy régi, kedves barátnőjével, akit véletlenül ismertem - betértünk egy presszóba, duplán dupla feketékkel gyászoltuk Ladányi Mihály immár feltartóztathatatlan felmagasztosulását. Nemrégiben meghívót kaptam - méghozzá a Csemői Tanácstól és a Zrínyi Katonai Kiadótól -, hogy jöjjek le Csemőre, megünnepelni Ladányi emlékét. Kissé csodálkoztam, de - bár nem vagyok sem ifjú, sem egészséges, sőt éppen azért, mert már régen nem vagyok sem ifjú, sem egészséges, de még költőjelöltjéle sem - lementem Csemőre. Itt egy tisztáson, katonai segédlettel és csepergő esőben először is egy harci „menü”-t ettem, legalább kétszáz résztvevő társaságában. Aztán elmentünk a számomra csak hírből ismert rozzant viskóhoz, amelyet a kegyelet - persze már Ladányi halála után - nemcsak kijavított, hanem még táblát is helyezett el a falán, a költő, sőt, a költő tiszteletére. A községi tanács termében aztán hozzájutottam egy Bejegyzések a családi bibliába című kis kötethez, amely - a sajtó alá rendező Simor András jóvoltából - azokat a Ladányi-verseket (legalábbis egy részüket) tartalmazta, amelyek soha nem jelentek meg kötetben. Kicsit csodálkoztam, hogy egy katonai kiadó jelentette meg ezt a könyvét, hiszen Miska (legalábbis tudomásom szerint) soha nem volt katona, sőt a versek sem hatottak valami katonásan. De ezek a régebbi és újabb - részben lapokban megjelent, főleg azonban ismerősöktől kapott - költemények mégis azt a harcosságot jelzik, ami Ladányiban, a „link”-ben, a „többfeleségű”-ben, a Luxorban (és a Fürst Sándor utcai kis szobában) mulatozóban, a Csemő szélére kerültben, úgy látszik, akkor is jelen volt már, amikor megismertem. És megvolt addig, amíg csak bele nem hullt a medencébe. Hadd idézzek itt egyetlenegyet, amely egy papírlapon maradt fenn a költő utolsó idejéből. A címe: A macska. Sok-sok írástudó gebed valami megoldás után, népkeresésre vetemedik, meg kirakja az írásjeleket, rázza a frást, mint Tandori verebét macska láttán - holott talán éppen a MACSKA lesz a megoldás. Hogy pontosan mi és ki ez a macska, sőt MACSKA, nem tudnám megmondani. De ha Ladányira gondolok - arra, akit ismertem, és arra is, akit sajnos már nem láttam - azt bizonyosan tudom, hogy semmi esetre sem cica. ANTAL GÁBOR 23 Adalékok egy szellemi repatriáláshoz Gogolák Lajosról A Kritika 88/3. számában Antal Gábor a közelmúltban Bécsben elhunyt kiváló történész és publicista, Gogolák Lajos érdemeit méltatta. A fontos, de ma már sokban elfeledett kortörténeti összefüggéseket is felemlítő írás Kiss Károly tavaly októberi Magyar Nemzet-beli megemlékezésével egybehangzón - megkésve ugyan, de annál indokoltabban veti fel a hajdani Magyar Nemzet főmunkatársának, a Duna-völgyi népek nemzetközileg elismert tudós kutatójának szellemi repatriálását. Minthogy a szerző figyelmet érdemlő fejtegetéseit egy meg nem válaszolt kérdéssel zárta („De hát nem él-e, nem kell-e élnie kultúránk történetében, etc....?”) úgyis, mint az elhunyt barátja, tanítványa, felbátorítva érzem magam a válaszadásra. Legfőképp azért, mert Gogolák Lajos, fájó bizonyosság, már nem él, s ha élne is, alighanem büszkébb és tartózkodóbb lenne, semhogy a magyar kultúrhistóriában megillető, méltó helyét követelje. Mert - a fent idézett kérdésre máris felelve - nem él ő, sajnos, ott sem, legalábbis munkái, szelleme valódi jelentőségében nem, csupán mint Antal írja: kellene, hogy éljen. Gogolák Lajos hiányzik. Azoknak, kik őt szerették, becsülték, szívélyes és inspiratív közelségét valaha is élvezhették (s a t. hazai történész „Karok és Rendek” sorában efféle „kiváltságos” szép számmal akad!), de hiányzik ő műveivel és gondolataival is. Magyarországról jó harminc éve nemcsak személyében, tudósként, közíróként is mostohán számkivetve. Pedig, amint azt Antal Gábor, Kiss Károly és mások is „mentségéül” fölemlítik, emigránsként politikai szerepet sohase vitt, csupán tudomány- és kultúrszervezői missziókat vállalt. Igaz, e harminc év alatt egyszer sem adott rá alkalmat, hogy idehaza ünnepeljék. Mégis: ha akad valaki, aki e meghasonlásokkal teli században élve elvei és tettei miatt nem szorul mentségre, úgy ő az, ki egykor a nemzeti számonkérők és igazoltatók gyalázatos vegzatúráit másokért elszenvedte, s töretlen lélekkel kiállta. Nemcsak vallott, de elemi fenyegetettségben is híven gyakorlott liberálisdemokrata elvei, embersége, tudósi önbecsülése mindenkor megóvta attól, hogy bármiféle politikai konjunktúra magával sodorja. Nem ő tehet hát róla, hogy az „extra Hungáriám” tudományra, szellemi javakra is újból rátelepedő provinciális elzárkózása évtizedekre kirekesztette a hazai közkultúra piacairól, s így létét, tudósi működését szinte a legutóbbi időkig csak néhány itthoni barátja, pályatársa tarthatta számon. Kései elégtételképp talán nem árt sorra venni, mi is tudható ma idehaza róla, nehezen hozzáférhető munkái és sajnálatos tévedésekkel teli értékelései alapján. Antal Gábor korabeli szemelvényeken példázva lelkiismerettel tallózza végig egy, a harmincas évek elején merészen felívelő publicisztikai pálya fontosabb állomásait: a Magyar Szemlétől (hol Gogolák tizenkilenc évesen egy tanulmánnyal debütált), a Századokon, a Magyarságon, a Korunk Szaván át az induló Magyar Nemzetig,, majd ’45 után a Haladás, a Politika és a Kis Újság oldalain követhető gyakori és rendkívül sokoldalú szerepléséig. (A felsorolás - több tucatnyi lapról, folyóiratról, s e percben még felbecsülhetetlen sokaságú írásról lévén szó - nem lehetett teljes, a Budapesti Hírlap, a Jelenkor, s az Ország Útja azonban még feltétlen a listára kívánkozna.) Antal a Magyar Nemzet repertóriumára hivatkozva azt is kiemeli, hogy a lap kezdeti évfolyamaiban a legtöbb cikket Gogolák Lajos jegyzi, s miként azt Vásárhelyi Miklós (uo.) és Juhász Gyula (Politikai eszmék Magyarországon, 1939- 1945) értékelése is tanúsítja, ez nem pusztán számszerű dominancia, de egyben jelentős szellemi, erkölcsi hozzájárulás is, mely a lap progreszszív irányát, mindenkori véleménybátorságát sokban mértékadó módon reprezentálta. Mindez azonban a pálya csupán publicisztikai részének (s annak is csak az ötvenes évek elejéig követett) felvázolása. A tárgyilagos hangú, tisztes szándékú megemlékezés szerzője aligha vétkes benne, hogy a portré másik fele, a történészé, elnagyolt maradt, s a hiányzó vonásokat csak közvetett forrásokra hagyatkozva próbálhatta pótolni. Hiszen Gogolák Lajos munkái közül idehaza ma alig is olvashatni valamit. Harmincegynehány esztendeje mindössze egyetlen eredeti írása jelent meg a Helyünk Európában című kétkötetes tanulmánygyűjteményben (Eszmei Közép-Európa - közép-európai valóság) - az is egy hajdani, 1940-es Magyar Nemzet-beli cikkének utánközlése. Ezenkívül legfeljebb az antikváriumok, s a nagyobb közkönyvtárak állhatatos búvárai akadhatnak rá egykori, nevezetes polémiákat kiváltó könyveire: a Magyar Szemle Társaság gondozásában 1935- ben megjelent Csehszlovákiára, a Cserépfalvi által 1940- ben kiadott Pánszlávizmusra, vagy a Ferdinandy Mihállyal közösen írott Magyarok és Délszlávok című monográfiára. gaz, későbbi, emigrációbeli munkáit javarészt németül írta (így a ma is alapműnek számító Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes-t), noha nem egy cikke, dolgozata (mint például a Reformkor nemzedéke, 1975, az Európa Klub Évkönyve), s hátrahagyott kéziratainak tetemes hányada magyarul olvasható. Művei készülő bibliográfiájából egyébiránt kitűnik, mennyit foglalkozott magyar vonatkozású témákkal is, többek közt bécsi magyar „helytörténettel”, századokra visszanyúló művészet- és kultúrtörténeti kutatásokkal. Mint ahogy egyetemi előadásai és szemináriumai témajegyzéke is bárkit meggyőzhet róla, hogy távolról sem csak mint - Antal Gábor tévesen állítja - „a szlovák történelem és irodalom professzora” működött, de széles érdeklődése és ismeretköre kiterjedt Közép-Kelet-Európa úgyszólván minden népére, nemzetiségére, a kései feudalizmus korától egész napjainkig. Közel negyedszázadon át Geschichte der mittleren Donauländer - A Közép-Duna-vidék története címmel meghirdetett kurzusai politikatörténeti, szociológiai, kultúr- és vallástörténeti, s nemzetközi jogi szempontból egyaránt vizsgálták az egykor Habsburg-uralom alatt élő, majd önálló nemzetekké vált népek múltját, esetenként még a térség peremvidékét (Balkán, Orosz- és Németország) is felölelvén. Ezzel az enciklopédikus teljességigénnyel, nemzeti előítéletektől mentes tudósi elhivatottsággal Gogolák Lajos a magyar történetírás és művelődéstörténet legigényesebb, európai szintű tradícióját folytatta, egyben tudatosan vállalva a nemzetközi és hazai szakma közötti - személyes segítségként is sokszor önzetlenül latba vetett - közvetítő szerepet. Szomorú jutalma mindezért, hogy ami életéből és munkásságából szorosan ránk tartoznék, a hazai közönség előtt jószerével még az is ismeretlen. Pedig a század valamennyi nagy sorsfordulóját megélte, tanújuk s olykor nem is jelentéktelen közreműködőjük volt. Egy fiatalabb hazai kollégája, visszaemlékezéseit hallva, elismerő iróniával mondta neki: „Téged, Lajos bátyám, már rég műemlékvédelem alá kellett volna helyezni!” Most már késő - e gazdag életből csupán !