Kritika 29. (2000)
2000 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: Változások és várakozások
gok minden szembetűnő jó gazdasági teljesítményük ellenére miért vesztették el a versenyt, akkor mindig a technikai elmaradáshoz érkezünk vissza. Hiába biztosították a (majdnem) teljes foglalkoztatást, sőt hiába vezették be a munkakényszert, hiába ruházták be a termelt új érték lényegesen nagyobb hányadát a termelés növelésébe, hiába nyomorgattak (a gyorsabb növekedés ígéretével) mindenkit a végsőkig, hiába keresték az ösztönzés más formáit, elmaradásukat nem tudták behozni még az új technikák ellopásával és lemásolásával sem. Minden bőven gyakorolt külső kegyetlenség ellenére hiányzott e könyörtelen követelmény belső kegyetlensége. A végső bukás mégis azért következett be, mert nem a fogyasztóért, hanem a hatóság kegyéért versenyeztették a vállalatokat. Ezért még egy ennél enyhébb fajta egyensúlyt sem tudtak megvalósítani. Ezt az egyszerűbb és könnyebben megvalósítható egyensúlyt - a folytonos hiányok a „hiánygazdaság” elkerülését - a világ megkülönböztetés kedvéért közelítő egyensúlynak fogom nevezni. A közelítő egyensúly Ezt az enyhébb fajta egyensúlyt szintén pontosan leírta a később Nobel-díjjal is kitüntetett orosz származású amerikai tudós, Vaszilij Leontief. Matematikai modellje felfogható úgy is, mint a Neumann-féle modell egyszerűbb változata. Az egyszerűsítésre azért volt szükség, hogy a modellt tényleges gazdasági adatokra lehessen alkalmazni. Szerzője ugyanis nemcsak elméleti következtetéseket akart levonni, hanem - az új számítógépek segítségével - tényleges elemzéseket is végzett. Elsősorban az USA gazdaságát vizsgálta, de ma már a világ szinte minden országában készítettek az évek hosszabb sorára vonatkozó (részletesebb vagy összevontabb) statisztikai táblázatokat. A gazdaság egyes ágazatainak ráfordításait és termelését részletesen leíró adatok összevetéséből rögtön látni lehet azt, hogy miből kellene több, és hol keletkezett felesleges termék. Az is kiviláglik, melyik termék drága és melyik olcsó. Közelítően azt is ki lehet számítani, hogy mekkora volna az egyensúlyi termelés, és milyen volna az egyensúlyi árak rendszere. E számításokban az egyensúly fogalma természetesen hasonlóan merül fel, mint Neumann János elméletében. Csakhogy a számítás a gyakorlatban már nem vonatkozhat minden egyes termékre. A sok százezer termék helyett be kell érni néhány tucat ágazattal. (Számukat eleinte a számítógép kapacitása, de ma már inkább csak a statisztikai adatgyűjtés költsége korlátozza.) Ezért például az áramtermelés ágazatába összevonják a fent említett technológiai eljárások adatait. Az árak egyensúlya akkor csak azt jelenti, hogy olyan árakat számítunk ki, amelyek az ágazat egészének átlagos profitját biztosítják. A jobban vezetett, vagy fejlettebb technológiájú vállalat ennél nagyobb nyereségre tesz szert, a rosszabb azonban az átlagnál kevesebbel éri be. Az egyensúly tehát csak „közelítő” lesz. Természetesen hogyha valakit az egyes eljárások vagy akár az egyes vállalatok viszonylagos profitabilitása érdekel, akkor részletesebb mérleget készít. Minden áramtermelési eljárás, vagy akár minden egyes vállalat külön rubrikába kerülhet. Ha van rá elég pénz és idő, akkor a táblázat bármely ágazata tetszőleges további részletekre bontható. Ezért ezzel a modellel is választ lehet adni mindazokra a kérdésekre, amiket Neumann János tárgyalt. A gyakorlat mégis megelégszik 20-40 ágazatot tartalmazó táblázatokkal. A legrészletesebb eddig készült adatgyűjtés is csak mintegy 600 szektort tartalmazott, de már például az új számítási és elemzési módszereket bemutató tanulmányokban gyakori a jobban áttekinthető, és közlésre is alkalmasabb 5-10 szektoros ábrázolás. Természetes, hogy ha ezeket a táblázatokat „egyensúlyba hozzuk”, akkor az mindig csak közelítő egyensúlya lesz, amolyan globális, vagy összevont arány. Csak olyan árakkal vagy termelési értékekkel számolhatunk, amiket az adatok adott csoportosítása hozzáférhetővé tesz. Ez azt jelenti, hogy ennél részletesebben nézve már nem biztos az egyensúly. Ezt a hiányosságot, a részletek esetleges ellentmondását éppen az összevonás, az átlagolás leplezi el szemünk elől. Ha teljes volna az egyensúly (ami persze mint említettem, soha nem következik be a gyakorlatban), akkor az összevont táblázat is egyensúlyban lenne. Fordítva ez már nem igaz, az összevonás eltakarja a részletekben rejlő ördögöcskéket. Ez a gazdaságtan örök és ismert betegsége. Talán azért is tartják a gazdasági elemzést sokan művészetnek, mert jó szem és hosszas tapasztalat kell ahhoz, hogy megérezzük, hol lappanghatnak veszélyes örvények a látszólag sima felszín alatt. Leontis módszere mindenesetre az eddig ismert legrészletesebb eljárás a valóságos öszszefüggések gyakorlati elemzésére. A gazdaságtan egyéb irányzatai beérik néhány, kevés számú változó vizsgálatával, ezekre tehát még fokozottabban leselkedik a szakmailag „aggregációs hibaként” ismert ördög. A kétfajta szemlélet, a „lehetséges termelési eljárások egyensúlya” és a „valóságos termelés egyensúlya" közt a matematikai hasonlóság ellenére mégis fontos minőségi különbséget takar. Ez a különbség igen fontos, mert a részletesebb elemzés eltérő megközelítéshez, sőt eltérő politikai nézőponthoz vezet. Ez a kétféle szemlélet, amely egyrészt a lehetséges technikából, másrészt azonban a létező emberekből indul ki, segít megérteni a korunkra jellemző politikai polarizálódást és váltógazdaságot is. A gazdaságpolitikai ellentét innen nézve nem más, mint egy elméletileg meg nem emésztett és meg nem oldott probléma gyakorlati kezelésének jól-rosszul kialakult módszere. Az elméleti pólusok A pénz hajszolása embertelen tendenciákat kelt. Ezt már Arisztotelész világosan kimondja. Ricardót is őszintén meghökkenti, hogy a tőkék tülekedése (s ezzel ugyanakkor a profitráta simítása és csökkenése) milyen társadalmi bajokat okoz. Az új technika új gépeket és új tudást kíván. Ez sok munkást tesz munkátlanná. Amikor az egyes tőkés munkát takarít meg, akkor ezzel a társadalom egésze számára munkanélküliséget vált ki. Ricardo még abban reménykedik, hogy az így kiváltott fellendülés segít a helyzeten, és az elbocsátott munkások akkor tán könnyebben jutnak megint munkához. Ez a fellendülés azonban nem mindig következik be - hiszen a termelés ütemének ciklikus ingadozása mind a piaci, mind pedig a tervszerű gazdálkodásban elkerülhetetlennek bizonyult. Ráadásul tisztán tőkés szemszögből is kérdéses, hogy mi a technikai fejlődés kívánatos sebessége. A termelés állandó technikai fejlesztése a régi termelési eszközök, tehát a régi tőke és a régi tudás értékének állandó elértéktelenedését hozza magával. Ha tehát túl gyorsan megy végbe, akkor ez politikailag és gazdaságilag egyaránt tarthatatlan következményekkel jár. A Neumann kifejtette elmélet nem foglalkozott a technikai változás következményeivel. A gyakorlat azonban elkerülhetetlenül felveti ezt a nehezen megválaszolható kérdést. A tervgazdálkodást a verseny hiánya miatt elmaradó vagy a kelleténél lassabb technikai fejlődés jellemezte. De vajon nem túlságosan gyors, nem túlmovitált-e a piaci gazdálkodás által kiváltott változás? Ha végül az alkalmazhatatlan gépeket és alkalmazhatatlan munkásokat túlságosan is nagy tömegben hozza létre a fejlődés, ha önmaga hatáskörét beszűkíti, összegezett hatékonyságát lerontja, és végül is többet rombol, mint amennyit épít, akkor nagy bajok következnek be. A felfokozott profitvárakozás, amelyet a pénztőke 2000. január 1, tanulmány