Kritika 29. (2000)

2000 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: Változások és várakozások

gok minden szembetűnő jó gazda­sági teljesítményük ellenére miért vesztették el a versenyt, akkor min­dig a technikai elmaradáshoz érke­zünk vissza. Hiába biztosították a (majdnem) teljes foglalkoztatást, sőt hiába ve­zették be a munkakényszert, hiába ruházták be a termelt új érték lénye­gesen nagyobb hányadát a termelés növelésébe, hiába nyomorgattak (a gyorsabb növekedés ígéretével) mindenkit a végsőkig, hiába keres­ték az ösztönzés más formáit, elma­radásukat nem tudták behozni még az új technikák ellopásával és lemá­solásával sem. Minden bőven gya­korolt külső kegyetlenség ellenére hiányzott e könyörtelen követel­mény belső kegyetlensége. A végső bukás mégis azért követ­kezett be, mert nem a fogyasztóért, hanem a hatóság kegyéért verse­nyeztették a vállalatokat. Ezért még egy ennél enyhébb fajta egyensúlyt sem tudtak megvalósítani. Ezt az egyszerűbb és könnyebben megva­lósítható egyensúlyt - a folytonos hi­ányok a „hiánygazdaság” elkerülését - a világ megkülönböztetés kedvé­ért közelítő egyensúlynak fogom nevezni. A közelítő egyensúly Ezt az enyhébb fajta egyensúlyt szintén pontosan leírta a később No­­bel-díjjal is kitüntetett orosz szárma­zású amerikai tudós, Vaszilij Leon­­tief. Matematikai modellje felfogha­tó úgy is, mint a Neumann-féle mo­dell egyszerűbb változata. Az egy­szerűsítésre azért volt szükség, hogy a modellt tényleges gazdasági ada­tokra lehessen alkalmazni. Szerzője ugyanis nemcsak elméleti következ­tetéseket akart levonni, hanem - az új számítógépek segítségével - tény­leges elemzéseket is végzett. Első­sorban az USA gazdaságát vizsgálta, de ma már a világ szinte minden or­szágában készítettek az évek hossz­abb sorára vonatkozó (részletesebb vagy összevontabb) statisztikai táb­lázatokat. A gazdaság egyes ágazatai­nak ráfordításait és termelését rész­letesen leíró adatok összevetéséből rögtön látni lehet azt, hogy miből kellene több, és hol keletkezett fe­lesleges termék. Az is kiviláglik, me­lyik termék drága és melyik olcsó. Közelítően azt is ki lehet számítani, hogy mekkora volna az egyensúlyi termelés, és milyen volna az egyen­súlyi árak rendszere. E számításokban az egyensúly fo­galma természetesen hasonlóan me­rül fel, mint Neumann János elméle­tében. Csakhogy a számítás a gya­korlatban már nem vonatkozhat minden egyes termékre. A sok száz­ezer termék helyett be kell érni né­hány tucat ágazattal. (Számukat ele­inte a számítógép kapacitása, de ma már inkább csak a statisztikai adat­gyűjtés költsége korlátozza.) Ezért például az áramtermelés ágazatába összevonják a fent említett technoló­giai eljárások adatait. Az árak egyen­súlya akkor csak azt jelenti, hogy olyan árakat számítunk ki, amelyek az ágazat egészének átlagos profitját biztosítják. A jobban vezetett, vagy fejlettebb technológiájú vállalat en­nél nagyobb nyereségre tesz szert, a rosszabb azonban az átlagnál keve­sebbel éri be. Az egyensúly tehát csak „közelítő” lesz. Természetesen hogyha valakit az egyes eljárások vagy akár az egyes vállalatok viszonylagos profitabilitá­sa érdekel, akkor részletesebb mér­leget készít. Minden áramtermelési eljárás, vagy akár minden egyes vál­lalat külön rubrikába kerülhet. Ha van rá elég pénz és idő, akkor a táb­lázat bármely ágazata tetszőleges to­vábbi részletekre bontható. Ezért ez­zel a modellel is választ lehet adni mindazokra a kérdésekre, amiket Neumann János tárgyalt. A gyakorlat mégis megelégszik 20-40 ágazatot tartalmazó táblázatokkal. A legrészletesebb eddig készült adatgyűjtés is csak mintegy 600 szektort tartalmazott, de már például az új számítási és elemzési módsze­reket bemutató tanulmányokban gyakori a jobban áttekinthető, és közlésre is alkalmasabb 5-10 szekto­­ros ábrázolás. Természetes, hogy ha ezeket a táblázatokat „egyensúlyba hozzuk”, akkor az mindig csak kö­zelítő egyensúlya lesz, amolyan glo­bális, vagy összevont arány. Csak olyan árakkal vagy termelési érté­kekkel számolhatunk, amiket az adatok adott csoportosítása hozzá­férhetővé tesz. Ez azt jelenti, hogy ennél részletesebben nézve már nem biztos az egyensúly. Ezt a hiá­nyosságot, a részletek esetleges el­lentmondását éppen az összevonás, az átlagolás leplezi el szemünk elől. Ha teljes volna az egyensúly (ami persze mint említettem, soha nem következik be a gyakorlatban), akkor az összevont táblázat is egyensúly­ban lenne. Fordítva ez már nem igaz, az összevonás eltakarja a részletek­ben rejlő ördögöcskéket. Ez a gazda­ságtan örök és ismert betegsége. Ta­lán azért is tartják a gazdasági elem­zést sokan művészetnek, mert jó szem és hosszas tapasztalat kell ah­hoz, hogy megérezzük, hol lappang­hatnak veszélyes örvények a látszó­lag sima felszín alatt. Leontis módsze­re mindenesetre az eddig ismert leg­részletesebb eljárás a valóságos ösz­­szefüggések gyakorlati elemzésére. A gazdaságtan egyéb irányzatai beérik néhány, kevés számú változó vizsgá­latával, ezekre tehát még fokozottab­ban leselkedik a szakmailag „ag­­gregációs hibaként” ismert ördög. A kétfajta szemlélet, a „lehetséges termelési eljárások egyensúlya” és a „valóságos termelés egyensúlya" közt a matematikai hasonlóság elle­nére mégis fontos minőségi különb­séget takar. Ez a különbség igen fon­tos, mert a részletesebb elemzés el­térő megközelítéshez, sőt eltérő po­litikai nézőponthoz vezet. Ez a két­féle szemlélet, amely egyrészt a le­hetséges technikából, másrészt azonban a létező emberekből indul ki, segít megérteni a korunkra jel­lemző politikai polarizálódást és vál­tógazdaságot is. A gazdaságpolitikai ellentét innen nézve nem más, mint egy elméletileg meg nem emésztett és meg nem oldott probléma gya­korlati kezelésének jól-rosszul kiala­kult módszere. Az elméleti pólusok A pénz hajszolása embertelen ten­denciákat kelt. Ezt már Arisztotelész világosan kimondja. Ricardót is őszintén meghökkenti, hogy a tőkék tülekedése (s ezzel ugyanakkor a profitráta simítása és csökkenése) mi­lyen társadalmi bajokat okoz. Az új technika új gépeket és új tudást kí­­ván. Ez sok munkást tesz munkátlan­­ná. Amikor az egyes tőkés munkát ta­karít meg, akkor ezzel a társadalom egésze számára munkanélküliséget vált ki. Ricardo még abban remény­kedik, hogy az így kiváltott fellendü­lés segít a helyzeten, és az elbocsátott munkások akkor tán könnyebben jutnak megint munkához. Ez a fellen­dülés azonban nem mindig követke­zik be - hiszen a termelés ütemének ciklikus ingadozása mind a piaci, mind pedig a tervszerű gazdálkodás­ban elkerülhetetlennek bizonyult. Ráadásul tisztán tőkés szemszögből is kérdéses, hogy mi a technikai fejlő­dés kívánatos sebessége. A termelés állandó technikai fejlesztése a régi ter­melési eszközök, tehát a régi tőke és a régi tudás értékének állandó elér­téktelenedését hozza magával. Ha te­hát túl gyorsan megy végbe, akkor ez politikailag és gazdaságilag egyaránt tarthatatlan következményekkel jár. A Neumann kifejtette elmélet nem fog­lalkozott a technikai változás követ­kezményeivel. A gyakorlat azonban elkerülhetetlenül felveti ezt a nehe­zen megválaszolható kérdést. A tervgazdálkodást a verseny hiá­nya miatt elmaradó vagy a kelleténél lassabb technikai fejlődés jellemez­te. De vajon nem túlságosan gyors, nem túlmovitált-e a piaci gazdálko­dás által kiváltott változás? Ha végül az alkalmazhatatlan gépeket és al­­kalmazhatatlan munkásokat túlsá­gosan is nagy tömegben hozza létre a fejlődés, ha önmaga hatáskörét be­szűkíti, összegezett hatékonyságát lerontja, és végül is többet rombol, mint amennyit épít, akkor nagy ba­jok következnek be. A felfokozott profitvárakozás, amelyet a pénztőke 2000. január 1, tanulmány

Next