Kritika 37. (2008)
2008 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: A pályát váltó magyar gazdaság
2008. január 3 magyar gazdaság A növekedés ütemének visszaesése következménye és nem célja a stabilizációs politikának. A költségvetési bevételek emelésével és a kiadások csökkentésével elért keresletmegszorítás szigorú jövedelempolitikával párosult, és a vártnál, valamint a szükségesnél szigorúbb volt a monetáris politika is, hiszen a kamatszint alig mérséklődött, a forint pedig erősebb volt, mint egy évvel korábban. Ha a belső piaci keresletet a gazdaságpolitika minden eszközével megfojtják, akkor az e piacra termelők kibocsátása szükségképpen visszaesik. Ez piacgazdaságban olyan törvényszerűség, mint hogy egyszer egy, az egy. S ha ráadásul mindez olyan időjárási körülmények közt zajlik, amelynek következtében a mezőgazdaság termelése 15-20 százalékkal zuhan, akkor semmi csodálkoznivaló nincs a magyar gazdaság 2007. évi gyér teljesítményén. A növekedési áldozaton túl inflációs áldozatot is hoztunk 2007- ben, amennyiben megtört az infláció ütemének a csökkenése, és az árszintemelkedés ismét megizmosodott. Hangsúlyoznám, hogy az infláció felpörgése nem célja, hanem eszköze volt a gazdasági stabilizációnak. Azon túlmenően ugyanis, hogy nőtt az olajszámla, és megerősödött az élelmiszerdrágulás, az inflációt emelte az adóemelés és a fogyasztói támogatások leépítése. Az előbbi a költségvetés bevételi, az utóbbi a kiadási oldalát javította a deficit csökkentése érdekében. A magasabb, nyolc százalékra kúszó infláció eszközül szolgált a jövedelmek s az adósság „elinflálásának”. A reálbérek csökkenése - ami különösen nagy volt a közszférában - a háztartások fogyasztását, a belső piac egyik fő komponensét korlátozta, miáltal mérséklődött az importkereslet, és javult a külső egyensúly. S tekintettel arra, hogy a statisztikailag kimutatott bérnövekedés egy része csak papíron jelentkezett, a valóságban nem, a tényleges reálkereset-esés a nemzetgazdaság átlagában egy-két százalékponttal még nagyobb is lehetett. Nem kétséges, hogy a háztartások megszenvedték ezt az évet, mert a bruttó jövedelmeket nagyobb elvonás terhelte, a nettót pedig nagyobb infláció sújtotta. A munkaerő-kereslet inkább csökkent, mintsem nőtt, s ráadásul olyan szolgáltatásokért is fizetni kellett, amelyekért korábban nem (egészségügy, oktatás). Megkezdődött az ismert és bejáratott rendszerek (egészségügy, oktatás, nyugdíj) átalakítása, amelyből a lakosság számára mindenekelőtt a káosz volt szembetűnő. Hosszan tartó, viszonylag békés gyarapodás után mintha háború dúlta volna fel otthonainkat, olyan, amelynek nem látszik az értelme, a célja, a hozadéka. Nem tört ki szociális válság az országban, a vásárolt fogyasztás mutatói lényegesen kisebb törést mutattak, mint a Bokros-csomag idején. Ami valóban jelentősen visszaesett, az az államilag finanszírozott, természetbeni fogyasztás (oktatás, egészségügy, közigazgatás). A háztartások megtakarításaik mérséklésével és hitelek felvételével igyekeztek fenntartani korábbi fogyasztásukat. A lakosság panaszszintjét a reálfolyamatokon túlmenően növelhette a különféle létszférák elbizonytalanodása, a viszonylag hosszú jólétjavulás megtörése, s nem kevésbé azok a nagyra nőtt jövedelmi és vagyoni különbségek kiváltotta indulatok, amelyek kedvezőtlenebb jövedelmi ciklusokban mindig jobban fölhorgadnak. A kikényszerülő, tovább nem odázható gazdaságstabilizáció a vállalkozásoktól is áldozatokat követelt. Nem is az adóemelés volt a nagy teher (a társasági adó 4 százalékkal nőtt, de a kutatás-fejlesztés költsége levonható volt belőle, az eva kulcsának emelésével pedig most fizetnek először tényleges adót az eszerint adózók), hanem egyrészt a kifehérítési kényszerből következő költségnövekedés, másrészt a belső piac zsugorodása. A fekete- vagy szürkegazdaság kifehérítése olyan egyszeri költségemelkedést jelentett annak a vállalati körnek, amelynek jövedelme korábban nagyobbrészt eltitkolásból származott, ami alaposan megtépázta a profitokat, a potenciális növekedési forrásokat. De ugyanezt eredményezte a kibocsátás kényszerű alkalmazkodása is a megcsappant belső kereslethez. A csak hazai piacra termelő kis- és középvállalkozói kör szenvedte meg leginkább (ágazatilag nézve főként az építőiparban) a kifehérítés egyébként társadalmilag szükséges és hasznos mivoltát. Az e cikk írásakor korlátozottan rendelkezésre álló adatokból általában is az tűnik ki, hogy leszámítva a mezőgazdaságot ért természeti károkat, az állami finanszírozás csápjainak visszahúzódása vezetett a nagyobb visszaesésre, így a fogyasztásban a természetbeni és a közösségi fogyasztás terén, a beruházásoknál pedig azokban az ágazatokban, ahol az állami megrendelések visszaestek (szállítás, távközlés, építőipar, közszolgáltatások). Az állam által teremtett piactól viszonylag függetlenek javuló eredménnyel zárhatták az évet, s minthogy ezek zöme exportra termelő multinacionális cég, nem elhamarkodott gazdaságunk duális jellegének, polarizáltságának a növekedésére következtetni. (Az exportorientált feldolgozóipari ágazatokban a beruházások kiemelkedő lendületet mutattak.) Lehetett volna-e másként? A kérdésre a válasz: igen, amit rögtön meg kell szorítanunk azzal, hogy sok mindent lehetett volna tenni, de egyet nem: változatlanul hagyni mindent. Az „édes semmittevés”, vagy más oldalról minden megszorítás tagadása, elutasítása nem volt járható alternatíva. Miközben azt sugallja, hogy ha minden változatlan, akkor elkerülhetők lettek volna az azóta felhalmozódó konfliktusok, politikai csatározások, és „béke lett volna az olajfák hegyén” mind a háztartásoknál, mind a vállalkozásoknál, az elodázhatatlan pénzügyi válság kitörésén keresztül beláthatatlan mélységekbe taszította volna a magyar gazdaságot és társadalmat. Az elmaradt „rosszabb lét” feletti örömmel azonban nem lehet politizálni, azzal a mai terhek nem csökkenthetők, mert - hála Istennek - nem tényszerű. Miközben elvitathatatlan, hogy bekövetkezte