Kritika 37. (2008)

2008 / 1. szám - Petschnig Mária Zita: A pályát váltó magyar gazdaság

2008. január 3 magyar gazdaság A növekedés ütemének vissza­esése következménye és nem cél­ja a stabilizációs politikának. A költségvetési bevételek emelésé­vel és a kiadások csökkentésével elért keresletmegszorítás szigorú jövedelempolitikával párosult, és a vártnál, valamint a szükségesnél szigorúbb volt a monetáris politika is, hiszen a kamatszint alig mér­séklődött, a forint pedig erősebb volt, mint egy évvel korábban. Ha a belső piaci keresletet a gazda­ságpolitika minden eszközével megfojtják, akkor az e piacra ter­melők kibocsátása szükségképpen visszaesik. Ez piacgazdaságban olyan törvényszerűség, mint hogy egyszer egy, az egy. S ha ráadásul mindez olyan időjárási körülmé­nyek közt zajlik, amelynek követ­keztében a mezőgazdaság terme­lése 15-20 százalékkal zuhan, ak­kor semmi csodálkoznivaló nincs a magyar gazdaság 2007. évi gyér teljesítményén. A növekedési áldozaton túl inf­lációs áldozatot is hoztunk 2007- ben, amennyiben megtört az inflá­ció ütemének a csökkenése, és az árszintemelkedés ismét megizmo­sodott. Hangsúlyoznám, hogy az infláció felpörgése nem célja, ha­nem eszköze volt a gazdasági sta­bilizációnak. Azon túlmenően ugyanis, hogy nőtt az olajszámla, és megerősödött az élelmiszer­drágulás, az inflációt emelte az adóemelés és a fogyasztói támoga­tások leépítése. Az előbbi a költ­ségvetés bevételi, az utóbbi a ki­adási oldalát javította a deficit csökkentése érdekében. A maga­sabb, nyolc százalékra kúszó inflá­ció eszközül szolgált a jövedelmek s az adósság „elinflálásának”. A reálbérek csökkenése - ami külö­nösen nagy volt a közszférában - a háztartások fogyasztását, a belső piac egyik fő komponensét korlá­tozta, miáltal mérséklődött az im­portkereslet, és javult a külső egyensúly. S tekintettel arra, hogy a statisztikailag kimutatott bérnö­vekedés egy része csak papíron je­lentkezett, a valóságban nem, a tényleges reálkereset-esés a nem­zetgazdaság átlagában egy-két százalékponttal még nagyobb is lehetett. Nem kétséges, hogy a háztartá­sok megszenvedték ezt az évet, mert a bruttó jövedelmeket na­gyobb elvonás terhelte, a nettót pedig nagyobb infláció sújtotta. A munkaerő-kereslet inkább csök­kent, mintsem nőtt, s ráadásul olyan szolgáltatásokért is fizetni kellett, amelyekért korábban nem (egészségügy, oktatás). Megkez­dődött az ismert és bejáratott rend­szerek (egészségügy, oktatás, nyugdíj) átalakítása, amelyből a la­kosság számára mindenekelőtt a káosz volt szembetűnő. Hosszan tartó, viszonylag békés gyarapo­dás után mintha háború dúlta vol­na fel otthonainkat, olyan, amely­nek nem látszik az értelme, a célja, a hozadéka. Nem tört ki szociális válság az országban, a vásárolt fogyasztás mutatói lényegesen kisebb törést mutattak, mint a Bokros-csomag idején. Ami valóban jelentősen visszaesett, az az államilag finan­szírozott, természetbeni fogyasztás (oktatás, egészségügy, közigazga­tás). A háztartások megtakarításaik mérséklésével és hitelek felvételé­vel igyekeztek fenntartani korábbi fogyasztásukat. A lakosság pa­naszszintjét a reálfolyamatokon túlmenően növelhette a különféle létszférák elbizonytalanodása, a viszonylag hosszú jólétjavulás megtörése, s nem kevésbé azok a nagyra nőtt jövedelmi és vagyoni különbségek kiváltotta indulatok, amelyek kedvezőtlenebb jövedel­mi ciklusokban mindig jobban föl­­horgadnak. A kikényszerülő, tovább nem odázható gazdaságstabilizáció a vállalkozásoktól is áldozatokat kö­vetelt. Nem is az adóemelés volt a nagy teher (a társasági adó 4 szá­zalékkal nőtt, de a kutatás-fejlesz­tés költsége levonható volt belőle, az eva kulcsának emelésével pe­dig most fizetnek először tényle­ges adót az eszerint adózók), ha­nem egyrészt a kifehérítési kény­szerből következő költségnöveke­dés, másrészt a belső piac zsugo­rodása. A fekete- vagy szürkegaz­daság kifehérítése olyan egyszeri költségemelkedést jelentett annak a vállalati körnek, amelynek jöve­delme korábban nagyobbrészt el­titkolásból származott, ami alapo­san megtépázta a profitokat, a po­tenciális növekedési forrásokat. De ugyanezt eredményezte a ki­bocsátás kényszerű alkalmazkodá­sa is a megcsappant belső keres­lethez. A csak hazai piacra termelő kis- és középvállalkozói kör szen­vedte meg leginkább (ágazatilag nézve főként az építőiparban) a kifehérítés egyébként társadalmi­lag szükséges és hasznos mivoltát. Az e cikk írásakor korlátozottan rendelkezésre álló adatokból álta­lában is az tűnik ki, hogy leszámít­va a mezőgazdaságot ért természe­ti károkat, az állami finanszírozás csápjainak visszahúzódása veze­tett a nagyobb visszaesésre, így a fogyasztásban a természetbeni és a közösségi fogyasztás terén, a beru­házásoknál pedig azokban az ága­zatokban, ahol az állami megren­delések visszaestek (szállítás, táv­közlés, építőipar, közszolgáltatá­sok). Az állam által teremtett piac­tól viszonylag függetlenek javuló eredménnyel zárhatták az évet, s minthogy ezek zöme exportra ter­melő multinacionális cég, nem el­hamarkodott gazdaságunk duális jellegének, polarizáltságának a nö­vekedésére következtetni. (Az ex­portorientált feldolgozóipari ága­zatokban a beruházások kiemel­kedő lendületet mutattak.) Lehetett volna-e másként? A kérdésre a válasz: igen, amit rög­tön meg kell szorítanunk azzal, hogy sok mindent lehetett volna tenni, de egyet nem: változatlanul hagyni mindent. Az „édes semmit­tevés”, vagy más oldalról minden megszorítás tagadása, elutasítása nem volt járható alternatíva. Mi­közben azt sugallja, hogy ha min­den változatlan, akkor elkerülhe­tők lettek volna az azóta felhalmo­zódó konfliktusok, politikai csatá­rozások, és „béke lett volna az olajfák hegyén” mind a háztartá­soknál, mind a vállalkozásoknál, az elodázhatatlan pénzügyi válság kitörésén keresztül beláthatatlan mélységekbe taszította volna a magyar gazdaságot és társadalmat. Az elmaradt „rosszabb lét” feletti örömmel azonban nem lehet poli­tizálni, azzal a mai terhek nem csökkenthetők, mert - hála Isten­nek - nem tényszerű. Miközben elvitathatatlan, hogy bekövetkezte

Next