Kritika 39. (2010)
2010 / 1. szám - Tamás Pál: Klímakérdés és társadalmi igazságosság
2010. január halmi igazságosság delemszintet, a „felelősség” pedig azt az 1990 utáni kumulált emissziót jelentené, amely a fejlettségi küszöb felett, tehát ott, ahol valóban már a fizető zóna egyáltalán elkezdődik. Az indexből az ipari államok részére igen radikális kibocsátáscsökkenés következne - az eredeti modellben 2030-ig ez 140%-ot is kitehetne. Technikailag a modell két változatot vesz számításba. Az egyikben az alapvetően változások nélküli szintre számított emissziókereskedelemből indulnának ki. A másiknál a redukciós és adaptációs költségeket folyamatosan figyelembe vennék. Az így megállapított költségeket a felelősség/képesség index alapján felosztanák, és az egyes országokon belül klímaadókkal szednék be. Esetleg az így befolyó összegekből egy globális alapot is képezni lehetne. A koncepciók nemzetközi piacán számos más megoldás is közkézen forog, de ezek között is a GDR tűnik a legigazságosabbnak, vagy méltányosabbnak. A 90-es évek elején, amikor a C&C modellt kidolgozták, úgy tűnt, hogy az általános egy főre számolt terhelések kiegyenlítése is elég teret kínál a lemaradtak legalább részleges felzárkóztatásához. Tizenöthúsz évvel később ez már kevéssé tűnik reálisnak. A GDR az igazán mélyen lemaradtak számára az esélyeket egy szintig azonban lényegében érintetlenül hagyná. A két megoldási módozat öszszevetéséből más különbségek is világosabbakká válnak. A C&C lényegében csak a klímakérdést kívánja kezelni, a GDR ezt nem kívánja elválasztani a fejlődés és a felzárkózás problémájától. Természetesen, a C&C a GDR-nél politikailag sokkal könynyebben kivitelezhető. A C&C kulcselemei, stabilizációs cél és az átmeneti időszak hossza, vagyis látszólag két technikai paraméter az ott felmerülő elosztási problémáknál könnyebben tárgyalhatóak. A GDR-ben az indexszámítást szükségszerűen jelentős elosztási vitáknak kell kísérnie. A C&C könnyen előreszámolható, a részvevő államoknak egyfajta áttekinthetőségi garanciákat kínál. Az atmoszféra üvegház-gázfelszívó képessége itt globális közjó, amit célszerű lehet esetleg egyenlően elosztani. Tulajdonképpen érthetően a C & C-vel több európai kormány nyilvánosan rokonszenvezett. A GDR-rel így sehol sem azonosultak politikai elitek - a fejlődő országcsoportokban sem. Abból következően ugyanis a sokat fogyasztó csoportoknak a fejlődő társadalmakban is fizetniük kellene - s éppen, hogy ők vannak hatalmon. A C & D-ben, a kiinduló stabilizációs szintet illetően meglehetősen semlegesek a megfogalmazások. A GDR rögtön kezdetben is radikális visszafogásokat képzel el. Ezzel együtt is az indulószakaszokban a GDR a nemzeti fejlődési ambícióknak teret kívánna adni. A GDR igazságosabb, de a C&C inkább kompromisszumkész. S technikai egyszerűségéből következően is könnyebben kialkudható, ellenőrizhető. A kételyek A klímaváltozás-vita a nem ökogazdasági döntésekre nyilvánvalóan sokféleképpen hat, és maga sem térhet ki a legújabb gazdasági válság kezelésének tanulságai elől. Az optimisták úgy vélik, hogy a környezeti problematika átértékelésének meghatározó szerepe lehet a válság utáni világgazdaság szerkezetének kialakításában (a Zöld New Deal-szövegekkel 2009- ben tele volt a sajtó). A realisták ezzel szemben inkább hiszik, hogy a klímakérdés óhatatlanul a következő időszakban, amikor az egész világgazdasági rendszer szerkezetét kellene helyreállítani először, s ennek időtávja és költségei nagyon bizonytalanok, óhatatlanul akármivel fejeződik is be Koppenhága 2009, háttérbe szorul. Ez persze nem jelenti, hogy a klímatéma „megoldódik” vagy lekerül a napirendről. Inkább valószínűsíthetően a „szimbolikus politizálás” területévé válik. A klímapolitika - a jelenleg uralkodó felfogás szerint - lényegében kooperációra épülő, meghatározó módon multinacionális vállalkozás. A gazdasági világválság azonban, a maga területein nagymértékben felértékelte a nemzeti megoldásokat, a „legalább magukat mentsük, ahogy lehet” megközelítéseket. Ebben a pillanatban, amikor magán a gazdasági válságon sem vagyunk túl, nehezen elképzelhető, hogy az ott előbukó cselekvési filozófiákkal, nemzetiérdek-képekkel meglehetősen ellentétes cselekvési stratégiák komolyan megfogalmazódhatnak. A francia atompolitika, az indiaiak és kínaiak szénstratégiája, a németek erőfeszítései hagyományos exportiparágaik (s közöttük az autóipar) védelmére nem tűnnek el valamilyen jó szándékú klímaegyezmény aláírása után sem. Épp ezért válik e területen oly fontossá a szimbolikus politika. Mindettől függetlenül érdemes az eddigi ambíciók eredményeinek mérlegére is odafigyelni. Nagyobbrészt már a kiotói protokoll érvényességének éveiben, 1990— 2007 között a CO2-kibocsátás globálisan egyharmaddal nőtt. Biztos ebben szerepet játszott az USA magatartása; fontosnak bizonyult, hogy a piacon szabad, könnyen megvásárolható emissziós jogokhoz lehetett másoktól (így Magyarországtól is) hozzájutni. A gyorsan növekvő, nagytömegű CO2 „könyveléséhez” persze nagyobb kihasználatlan kvótákat kellett beszerezni. Ilyen üzletet kötöttek például a spanyolok és a lengyelek. Ha rugalmasabbak lennének a nemzeti kvóták, nem kínálna persze a nemzetközi rendszer sem ilyen kiigazítási lehetőségeket. De itt azért nem csak a rendszer egyidejű lazaságának és egyfajta merevségének egyidejű hatásáról van szó. Emellett azért az is bebizonyosodott, hogy döntően piaci mechanizmusok e területen magukban nem működnek. Ez egyébként egy másik Kioto-technika, az ún. CDM (Clean Development Mechanism) működésénél is kiderült. Elvben ezeket azokon a pontokon lehetett volna alkalmazni, ahol az adott klímakímélő intézkedések elvben a legolcsóbban megvalósíthatóak lettek volna, hogy így akár még nyereséghez is lehessen esetleg jutni. A regisztrált projektek vizsgálatánál (Brunnengraeber, 2009) úgy tűnik, hogy CDM-projektek nagy része bizonytalanul, talán hamisan regisztrált, azonban fontos elemnek tűnt az EU eddigi kibocsátásredukciós eredményeinek könyvelésénél. Környezetérzékenység és demokrácia Az elmúlt évtizedekben a környezeti érzékenység terjedése és demokratikus politikai rendszerek megerősödése időben párhuzamosak voltak. Ebből bizonyos optimizmussal, voltak, akik azt a következtetést vonták le, hogy a demokratikus berendezkedés terjedése elősegítheti a klímaprobléma sikeresebb vagy legalábbis konfliktusmentesebb kezelését. Úgy tűnik azonban, hogy a kapcsolatok itt egyáltalán nem szorosak vagy magától értetődőek. A demokratikus berendezkedettségű országok (az OECD-tagállamok) CD2-kibocsátása mindenesetre az utolsó években nem csökkent, hanem ipar- és fogyasztásszerkezetükből következően még növekedett is. Az is kérdés, hogy ezen az országcsoporton kívül, ha a klímapolitika nehézkes újraelosztási programok bevezetését, nemzetközi kötelezettségekből következő korlátozásokat és - szélsőséges esetben - klímamenekültek kezelését is magába foglalja, akkor mennyi autoritarizmussal és menynyi demokráciával lehet e kérdéseket a legegyszerűbben ellenőrizni. Itt természetesen a leghagyományosabb általános demokráciamodellekre gondolunk, és fel sem vetjük nagyobb társadalmi rendszerek, mint pl. nemzetállamok szintjén azon egyébként rokonszenves megoldások mérlegelését, mint a radikális részvételi vagy a deliberative demokrácia kisebb közösségi változataiét. Ezen belül is kérdéses, hogy olyan államokban, amelyekben saját klímareformjaikhoz tényleg szükséges az állam működésének nagymértékű hatékonyságjavítása, vagy ott, ahol egy fordított logikát követve az államot erősíteni, koncentrálni akarók épp a klímapolitikai beavatkozások szükségességére hivatkozva kívánnak kiegészítő legitimitáshoz jutni, vajon hogyan alakul állam és nyilvánosság viszonya? Ismerjük