Kritika 44. (2015)
2015 / 1-2. szám - Csepeli György: A populizmus mint közösségi hisztéria
2015. január-február mint közösségi hisztéria meg. A politeia előnye, hogy senki sem nyomhatja el a másikat, a rendszer azokat juttatja hatalomhoz, akik a közjót keresik és szolgálják, s lehetetlenné teszi a kontraszelekciót. Mint Arisztotelész mondja, a jól összeegyeztetett politeiának az arisztokráciához és a királysághoz egyaránt hasonlítania kell, „de mégse legyen azonos egyikkel sem; a maga belső erejével tartsa fenn magát, ne pedig külső erőkkel, s s különösen félnek a közéjük befurakodott idegenektől, akik álcázzák magukat, miközben élősködnek a népen.„ a maga lábán álljon meg, de ne úgy, hogy több legyen a külső barátja, aki fennmaradását óhajtja, mint a belső (ilyen támogatásra egy korhadt államforma is szert tehet), hanem úgy, hogy a városállam egyik része se kívánja az alkotmány megváltoztatását.” (Arisztotelész, IV.) A politeia elfajzása a demokrácia, amikor a többség akaratával szemben nincs semmi, ami ellensúlyt képezne. Arisztotelész nem hagy kétséget afelől, hogy a nép inhomogenitása, az erények aránytalan megoszlása, s ennélfogva a korlátlan manipuláció lehetősége, zsarnokságba sodorja az államot. Nem véletlen, hogy a „demos” és a „demagógia” szótövei ugyanazok. A demagógia a nép elcsábításának eszköze, a mai populizmus előfutára. Ami a görög városállamokban kicsiben folyt, azt a hatalom birtoklásáért versenyző politikusok a Római Birodalomban iparszerűen folytatták. A Római Birodalom önmeghatározása szerint SPQR, azaz Senatus Populusque Romanus volt. A köztársasági államforma válsága nyilvánvalóvá tette, hogy a „populus” meggyőzése és támogatása nélkül senki sem szerezheti meg a főhatalmat. A főhatalom azé lett, aki a legvonzóbb módon tudta önmagát megmutatni, aki a legnagyszerűbb diadalmeneteket, ünnepi játékokat tartotta, s nagylelkűen pénzt szórt a nép közé. Caesar alapozta meg ezt a politikát, amely számára és utódai számára a hatalom megszerzését ugyan biztosította, de a hatalom megtartását már nem feltétlenül tette lehetővé, hiszen mindig jöhetett valaki, aki jobb volt a népámításban és többet osztogatott. A politikai értelemben vett nép, mint közösség alapja jogi kategória volt, melynek alkalmazása nem hagyott kétséget afelől, hogy ki tartozik a néphez, s ki marad kívül rajta. A politikai közösségként felfogott nép, mely tagjainak jogokat, lehetőségeket adott, egyre bővült, s teljességét a francia forradalomban nyerte el. (Bár a nők mindvégig kimaradtak belőle.) Időközben a politikai térben azonban megjelent egy másik népfogalom, melynek kiindulópontja nem az egyének voltak, hanem az apriori meghatározott teljes közösség lett. Az ily módon meghatározott nép a leszármazás, a kultúra, a nyelv, a szokások közössége volt, melybe elsősorban születés s nem jogkiterjesztés révén lehetett bekerülni. Az európai nemzetállami fejlődés logikája úgy hozta, hogy a Rajnától nyugatra a nemzet a jogi értelemben vett néppel lett egyenlő, míg a Rajnától keletre a nemzet a leszármazási alapon elkülönült népi közösségből jött létre. A kétféle népfogalom alapján természetszerűleg kétféle retorika, ha úgy tetszik, kétféle demagógia jött létre. A közösségi hisztéria, a morális pánik, a tömeglélektani tünetegyüttes mindkét demagógiában azonos volt, de az eltérően meghatározott célcsoportok okán a különbség nem jelentéktelen. A modern politológiai szakirodalomban szokás megkülönböztetni „baloldali” és „jobboldal” populizmust. A baloldali populista retorika célcsoportja a politikai értelemben vett, szociológiailag inhomogén nép, melynek tagjai jobb és olcsóbb életre vágynak, félnek az egzisztenciális bizonytalanságtól. Erre a körre az ingyenesség, az alanyi jogon járó juttatások, a mechanikus egyenlőség hipnotikus erővel hat. Őket csábítani lehet. A jobboldali populista retorika célcsoportja az etnikai értelemben vett, kulturálisan homogén nép, melynek tagjai elsősorban identitásukért aggódnak. Szoronganak, hogy eltűnnek, kihalnak, idegenek megszállják és elpusztítják őket. Különösen félnek a közéjük befurakodott idegenektől, akik álcázzák magukat, miközben élősködnek a népen. A modern nemzetállamokban mindkét populista retorika használatos, hiszen minden nemzet tudáskészletében ott vannak a leszármazási mítoszok, az összetartozás ködös képzetei, valamint a jóléti remények és illúziók. A keveredés annál is inkább szembetűnő, mivel a bevándorlás még azokban az európai nemzetállamokban is felkeltette az etnikai és kulturális különbözés érzését, s felkorbácsolta a xenofób