Kritika 47. (2017)
2017 / 1-2. szám - Heller Ágnes: Márkus két korszaka: szakadék vagy diszkontinuitás?
2 2017. január-február Márkus két korszaka: szakadék vagy diszkontinuitás? Egy fiatalkori tanulmányában („A lélek és az élet”) Márkus felteszi a kérdést, hogy Lukács két korszakát vajon szakadék választja-e el egymástól, vagy inkább diszkontinuitásról beszélhetünk. A kérdést az említett tanulmányban felveti, de nem dönti el. Most én vethetnénk fel hasonló kérdést Márkus művével kapcsolatban. Maga is nem egyszer tette ezt. Moszkvában, de Budapesten is, így mesélte, elsősorban a modern tudományfilozófia, nyelvfilozófia és ismeretelmélet érdekelte, nem pedig a kultúra, még kevésbé a művészetelmélet Csak, Ausztráliában kezdett tanítani jött rá arra, hogy az őt eddig érdeklő kérdések az ausztrál egyetemeken sokszorosan lerágott csontok, míg a kultúra voltaképpen senkit sem foglalkoztat. A művében fellelhető diszkontinuitás, ha tetszik szakadék, tehát inkább a helyváltoztatásnak, mint valamiféle világnézeti változásnak vagy éppen válságnak tulajdonítható önvallomás nem bírálható felül, főleg akkor nem, ha tényekkel is alátámasztható. Tény, hogy Márkus Tordai Zádorral együtt könyvet jelentetett meg a modern polgári filozófiáról, s ebben minden kultúrát is érintő kérdést Zádor elemzésére bízta. Tény, hogy magyarra fordította Wittgenstein Tractatusát, és először is írt hozzá. Ezt az előszórt a későbbiekben primitívnek tartotta, de én nem osztom ebben a szerző véleményét. A Ford ösztöndíjnak köszönhető amerikai tartózkodását az ismeretelmélet, különösen az észleléselmélet, tanulmányozásának szentelte. Egy az észlelést, mint „készenlétet arra, hogy” értelmező tanulmányát a Filozófia Szemle is leközölte. Egy másik Lukács korai munkáját elemző tanulmányában (Lukács „első” esztétikája) hosszasan elemzi, hogy 1911- ben Lukács elméleti érdeklődését az ismeretelmélet kötötte le, s csak később 1912-ben fordult az esztétika felé. Lukács ismeretelméleti kérdésfeltevéseit szerintem érdemein felüli részletességgel elemzi. Ugyanakkor már legelső írásaiban is foglalkoztatja sok minden, amire későbbi kultúra elméleti tanulmányában visszatér, így például az elsőnek említett tanulmányban merül fel a kultúra funkciója az emberi tevékenységek rendszerén belül. Már itt is hangsúlyozza, hogy a kultúrának két fogalma van: az egyik fogalmat a magas kultúrával azonosítja, a másik szerinte már akkor is szélesebb tartományt ölel fel. S már itt is megfigyelhető, hogy a hagyományban Kant áll Márkushoz a legközelebb, mikor például finoman megrója Lukácsot azért, hogy nem veszi észre a kanti tételezésnek az „élményvalósággal” való összeférhetetlenségét. Marx „antropológiájáról” írt műve, mely ma klasszikusnak számít, s melyet az amerikai diákok szorgalmasan tanulmányoznak, szintén beleilleszthető az ismeretelméleti kérdések sorába, habár ennek akkor Márkus nem volt teljesen tudatában. Nem teljesen volt ennek tudatában, írom, minthogy ezt a klasszikus művet egy Marx ismeretelméletéről szóló írás előzte meg. Mivel Márkus kezdettől a végig hallatlanul lelkiismeretes tudós gondolkozó volt, semmiképpen sem akarta saját akkor kialakulóban lévő s modern szerzőkre támaszkodó ismeretelméleti álláspontját a fiatal Marxra, hogy úgy mondjam, rákényszeríteni. Mikor felsorolja (Marxot értelmezve) az emberi lényeg (Gattungswesen) konstituenseit (mint munka, azaz teleológiai tevékenység, szabadság, univerzalitás, társadalmiság), olyan nagyon közelíti Marxot az akkor még nem ismert Heideggerhez, ahogy csak lehet. A Gattungswesen Márkus értelmezésében, funkcióját tekintve, azonos a Dasein-nel. Ezzel viszont hatályon kívül helyezi az ismeretelméletet és azt a „conditio humana” elemzésével helyettesíti — jóval az Ausztráliába való költözés előtt. Márkus estében tehát nem beszélhetünk két korszak közötti szakadékról, inkább arról, hogy valami, ami ifjúságában gondolkodásának a perifériáján jelent meg, később munkája centrumába került, s valami, ami korábban gondolkodásának centrumban volt, a későbbiekben a perifériára szorult. A későbbi Márkus gondolkodásának középpontjában, mint tudjuk, a kultúra elmélete állt. A kultúra elmélete nála a modernitás elmélethez tartozik, annak egy szegmentuma, hiszen a kultúra, azaz a kultúra fogalma - legalább is Márkus elmélete szerint-, csak a modernségben létezik. De hát nem volt-e a Kis Jánossal és Bence Györggyel még a hatvanas években együtt írt könyve, melyet a barátok „Oberhauptnak” becéztek, már egyfajta modernitáselmélet, illetve a modernitás elmélet egy szegmentuma? Ami mindig, folyamatosan, állandóan, minden változásban azonos marad, az Márkus filozófiai karaktere. Említettem a lelkiismeretességet, az alaposságot, a „tudós” magatartást. Tudósnak lenni Márkus számára értéket jelentett. Tudósnak lenni annyit jelentett, mint megalapozottan, racionálisan gondolkozni. Márkus megvetette azt a manapság elterjedt filozófiai gyakorlatot, amit ő „antikvárius vagy muzeális filozófiának” keresztelt. Nála a megalapozottság az önálló gondolkodás, az új elgondolásának alapja volt, nem annak helyettesítője. „A mai világban”, mondta nekem vagy négy évvel ezelőtt Gyuri, „nem lehetnék a filozófia profeszszora”. Önállóságáról, magáért valóságáról művei tanúskodnak. „Én nem írok soha könyvet, de esszét sem” mondta (bár tanulmányait néha esszéknek nevezi).” Minden írásom tanulmány, terjedelme hosszabb, mit egy esszéé, de rövidebb, mint egy könyv.” Annyit ír, mondta, amennyit a téma megkövetel, pontosabban szólva, amennyit a téma számára megkövetel. „A gondolat határozza meg a terjedelmet, nem az én akaratom s különösen nem a kereslet” - állította. S ez legkorábbi írásaitól egészen a legkésőbbiekig így volt és így maradt. Még valami más sem változott meg Márkus filozófiai stílusában. A referenciák, mások írásainak, értelmezéseinek bemutatása. Ezek ugyanis ritkán kerültek a főszövegbe, majdnem mindig a végjegyzetekbe szorultak. Márkus gyakran utalt arra a szakirodalomra, ami őt érdekelte, amiből tanult, vagy amit akár negatív értelemben is fontosnak tartott. Ezeket a műveket is értelmezte, néha hosszasan elemezte, bírálta. De minderre nem a főszövegben került sor. A főszövegben semmi más nem maradt, mint az interpretandum (főleg egy klasszikus interpretandum) s annak Márkus féle önálló interpretációja. A főszövegben mindig az ő hangja szólalt meg, az ő gondolatai öltöttek testet. S egy dolgot Márkus kétségkívül kölcsönzött - többek között - a fiatal Lukácstól, ugyanis azt, hogy az interpretandum fölötte áll minden interpretációknak. Pontosabban szólva azt, hogy csak olyan intrepretandum érdemes az interpretációra, mely az interpretációk fölött áll. A kultúra kérdése, mint említettem, a későbbi Márkus gondolkodásában a perifériáról a középpontba került. Márkus megkülönbözteti az úgynevezett antropológiai kultúraelméletet (mely kultúrának nevez minden identitásképző szokást és hitrendszert) az őt inkább érdeklő magas kultúra fogalmától. Ez (ugyanis a magas kultúra, a voltaképpeni kultúra) szerinte csak a modernségben létezik, mert együtt születik a haladás fogalmával, az újra való törekvéssel. A magas kultúra két formája a művészet és a tudomány, s e kettő között a filozófia. Mindkettőre jellemző a „hármasság”: alkotó, mű és befogadó. Mindkettőben (a művészetben és a filozófiában egyrészt, az úgynevezett társadalomtudományokban másészt) kifejeződik, hangot kap a modernség két eszmerendszere: a felvilágosodás és a romantika. Nos, nincs jó filozófia álláspont nélkül. Az álláspont a filozófus hite, meggyőződése, lelki és szellemi beállítottsága. Márkus mind a felvilágosodást, mind a romantikát egyaránt a modern kultúra kifejezőjének értelmezi, eddig a tudós lelkiismeretessége. Ugyanakkor mindig a felvilágosodás nagy képviselőit elemzi, tárgyalja, míg a romantika szintúgy nagy képviselőit esetleg megemlíti, esetleg nem. Megértő, de ugyanakkor elkötelezett. Sok szó esik tanulmányaiban Condorcet-ről, de alig szerepel Nietzsche, Kierkegaard vagy az kései Schelling. Kant valóban a modern filozófia középpontja és meghaladhatatlan, de ettől még az idős Schelling is létezett. S hogy megint a kontinuitáshoz, illetve diszkontinuitáshoz térjek vissza. Ez az attitűd közel hozza Márkust a fiatal Lukácshoz, ugyanakkor semmi sem áll távolabb tőle, minthogy korát romantikus terminológiával a „tökéletes bűnösség korszakának” írja le. Hanyatló kultúrának