Kritika 47. (2017)

2017 / 1-2. szám - Heller Ágnes: Márkus két korszaka: szakadék vagy diszkontinuitás?

2 2017. január-február Márkus két korszaka: szakadék vagy diszkontinuitás? Egy fiatalkori tanulmányában („A lélek és az élet”) Márkus felteszi a kérdést, hogy Lukács két korszakát vajon szakadék választja-e el egymás­tól, vagy inkább diszkontinuitásról beszélhe­tünk. A kérdést az említett tanulmányban felve­ti, de nem dönti el. Most én vethetnénk fel hasonló kérdést Márkus művével kapcsolatban. Maga is nem egyszer tette ezt. Moszkvában, de Budapesten is, így mesélte­, elsősorban a modern tudo­mányfilozófia, nyelvfilozófia és ismeretelmélet érdekelte, nem pedig a kultúra, még kevésbé a művészetelmélet Csak, Ausztráliában kezdett tanítani jött rá arra, hogy az őt eddig érdeklő kérdések az ausztrál egyetemeken sokszorosan lerágott csontok, míg a kultúra voltaképpen senkit sem foglalkoztat. A művében fellelhető diszkontinuitás, ha tetszik szakadék, tehát inkább a helyváltoztatásnak, mint valamiféle világnézeti változásnak vagy éppen válságnak tulajdonítható önvallomás nem bírálható felül, főleg akkor nem, ha tényekkel is alátámasztható. Tény, hogy Márkus Tordai Zádorral együtt könyvet jelentetett meg a modern polgári filozófiáról, s ebben minden kultúrát is érintő kérdést Zádor elemzésére bízta. Tény, hogy magyarra fordítot­ta Wittgenstein Tractatusát, és először is írt hozzá. Ezt az előszórt a későbbiekben primitív­nek tartotta, de én nem osztom ebben a szerző véleményét. A Ford ösztöndíjnak köszönhető amerikai tartózkodását az ismeretelmélet, külö­nösen az észleléselmélet, tanulmányozásának szentelte. Egy az észlelést, mint „készenlétet arra, hogy” értelmező tanulmányát a Filozófia Szemle is leközölte. Egy másik Lukács korai munkáját elemző tanulmányában (Lukács „első” esztétikája) hosszasan elemzi, hogy 1911- ben Lukács elméleti érdeklődését az ismeretel­mélet kötötte le, s csak később 1912-ben fordult az esztétika felé. Lukács ismeretelméleti kérdés­­feltevéseit szerintem érdemein felüli részletes­séggel elemzi. Ugyanakkor már legelső írásaiban is foglal­koztatja sok minden, amire későbbi kultúra elméleti tanulmányában visszatér, így például az elsőnek említett tanulmányban merül fel a kultúra funkciója az emberi tevékenységek rendszerén belül. Már itt is hangsúlyozza, hogy a kultúrának két fogalma van: az egyik fogalmat a magas kultúrával azonosítja, a másik szerinte már akkor is szélesebb tartományt ölel fel. S már itt is megfigyelhető, hogy a hagyományban Kant áll Márkushoz a legközelebb, mikor pél­dául finoman megrója Lukácsot azért, hogy nem veszi észre a kanti tételezésnek az „élmény­valósággal” való összeférhetetlenségét. Marx „antropológiájáról” írt műve, mely ma klasszikusnak számít, s melyet az amerikai diá­kok szorgalmasan tanulmányoznak, szintén beleilleszthető az ismeretelméleti kérdések sorába, habár ennek akkor Márkus nem volt teljesen tudatában. Nem teljesen volt ennek tudatában, írom, minthogy ezt a klasszikus művet egy Marx ismeretelméletéről szóló írás előzte meg. Mivel Márkus kezdettől a végig hallatlanul lelkiismeretes tudós gondolkozó volt, semmi­képpen sem akarta saját akkor kialakulóban lévő s modern szerzőkre támaszkodó ismeretel­méleti álláspontját a fiatal Marxra, hogy úgy mondjam, rákényszeríteni. Mikor felsorolja (Marxot értelmezve) az emberi lényeg (Gattungswesen) konstituenseit (mint munka, azaz teleológiai tevékenység, szabadság, uni­verzalitás, társadalmiság), olyan nagyon közelíti Marxot az akkor még nem ismert Heideggerhez, ahogy csak lehet. A Gattungswesen Márkus értelmezésében, funkcióját tekintve, azonos a Dasein-nel. Ezzel viszont hatályon kívül helyezi az ismeretelméletet és azt a „conditio humana” elemzésével helyettesíti — jóval az Ausztráliába való költözés előtt. Márkus estében tehát nem beszélhetünk két korszak közötti szakadékról, inkább arról, hogy valami, ami ifjúságában gondolkodásának a perifériáján jelent meg, később munkája centru­mába került, s valami, ami korábban gondolko­dásának centrumban volt, a későbbiekben a perifériára szorult. A későbbi Márkus gondolkodásának közép­pontjában, mint tudjuk, a kultúra elmélete állt. A kultúra elmélete nála a modernitás elmélet­hez tartozik, annak egy szegmentuma, hiszen a kultúra, azaz a kultúra fogalma - legalább is Márkus elmélete szerint-, csak a modernségben létezik. De hát nem volt-e a Kis Jánossal és Bence Györggyel még a hatvanas években együtt írt könyve, melyet a barátok „Oberhauptnak” becéztek, már egyfajta moder­­nitáselmélet, illetve a modernitás elmélet egy szegmentuma? Ami mindig, folyamatosan, állandóan, min­den változásban azonos marad, az Márkus filo­zófiai karaktere. Említettem a lelkiismeretessé­get, az alaposságot, a „tudós” magatartást. Tudósnak lenni Márkus számára értéket jelen­tett. Tudósnak lenni annyit jelentett, mint meg­alapozottan, racionálisan gondolkozni. Márkus megvetette azt a manapság elterjedt filozófiai gyakorlatot, amit ő „antikvárius vagy muzeális filozófiának” keresztelt. Nála a megalapozottság az önálló gondolkodás, az új elgondolásának alapja volt, nem annak helyettesítője. „A mai világban”, mondta nekem vagy négy évvel ezelőtt Gyuri, „nem lehetnék a filozófia profesz­­szora”. Önállóságáról, magáért valóságáról művei tanúskodnak. „Én nem írok soha könyvet, de esszét sem” mondta (bár tanulmányait néha esszéknek nevezi).” Minden írásom tanulmány, terjedelme hosszabb, mit egy esszéé, de rövi­­debb, mint egy könyv.” Annyit ír, mondta, amennyit a téma megkövetel, pontosabban szólva, amennyit a téma számára megkövetel. „A gondolat határozza meg a terjedelmet, nem az én akaratom s különösen nem a kereslet” - állította. S ez legkorábbi írásaitól egészen a legkésőbbiekig így volt és így maradt. Még valami más sem változott meg Márkus filozófiai stílusában. A referenciák, mások írása­inak, értelmezéseinek bemutatása. Ezek ugyan­is ritkán kerültek a főszövegbe, majdnem min­dig a végjegyzetekbe szorultak. Márkus gyakran utalt arra a szakirodalomra, ami őt érdekelte, amiből tanult, vagy amit akár negatív értelem­ben is fontosnak tartott. Ezeket a műveket is értelmezte, néha hosszasan elemezte, bírálta. De minderre nem a főszövegben került sor. A főszövegben semmi más nem maradt, mint az interpretandum (főleg egy klasszikus interpretandum) s annak Márkus féle önálló interpretációja. A főszövegben mindig az ő hangja szólalt meg, az ő gondolatai öltöttek testet. S egy dolgot Márkus kétségkívül kölcsön­zött - többek között - a fiatal Lukácstól, ugyanis azt, hogy az interpretandum fölötte áll minden interpretációknak. Pontosabban szólva azt, hogy csak olyan intrepretandum érdemes az interpretációra, mely az interpretációk fölött áll. A kultúra kérdése, mint említettem, a későb­bi Márkus gondolkodásában a perifériáról a középpontba került. Márkus megkülönbözteti az úgynevezett antropológiai kultúraelméletet (mely kultúrának nevez minden identitásképző szokást és hitrendszert) az őt inkább érdeklő magas kultúra fogalmától. Ez (ugyanis a magas kultúra, a voltaképpeni kultúra) szerinte csak a modernségben létezik, mert együtt születik a haladás fogalmával, az újra való törekvéssel. A magas kultúra két formája a művészet és a tudo­mány, s e kettő között a filozófia. Mindkettőre jellemző a „hármasság”: alkotó, mű és befoga­dó. Mindkettőben (a művészetben és a filozófi­ában egyrészt, az úgynevezett társadalomtudo­mányokban másészt) kifejeződik, hangot kap a modernség két eszmerendszere: a felvilágoso­dás és a romantika. Nos, nincs jó filozófia álláspont nélkül. Az álláspont a filozófus hite, meggyőződése, lelki és szellemi beállítottsága. Márkus mind a felvi­lágosodást, mind a romantikát egyaránt a modern kultúra kifejezőjének értelmezi, eddig a tudós lelkiismeretessége. Ugyanakkor mindig a felvilágosodás nagy képviselőit elemzi, tárgyal­ja, míg a romantika szintúgy nagy képviselőit esetleg megemlíti, esetleg nem. Megértő, de ugyanakkor elkötelezett. Sok szó esik tanulmá­nyaiban Condorcet-ről, de alig szerepel Nietzsche, Kierkegaard vagy az kései Schelling. Kant valóban a modern filozófia középpontja és meghaladhatatlan, de ettől még az idős Schelling is létezett. S hogy megint a kontinuitáshoz, illetve disz­kontinuitáshoz térjek vissza. Ez az attitűd közel hozza Márkust a fiatal Lukácshoz, ugyanakkor semmi sem áll távolabb tőle, minthogy korát romantikus terminológiával a „tökéletes bűnös­ség korszakának” írja le. Hanyatló kultúrának

Next