Magyar Géniusz, 1895 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-17 / 8. szám

124 MAGYAR GÉNIUSZ PAQUITA ASSZONY SZÓZATAI. irta : Carlos Frontaura. A NYOLCZADIK SZÓZAT. Mikor már egészen elfogyott Juan pénze, állást kapott egy nagyobb vidéki városban is,épp realos évi fizetéssel. Odautazott feleségével és gyermekeivel. Az új városban sokan meglátogat­ták Paquitáékat. Paquita véleménye e finom és előkelő láto­gatókról. Hála istennek, legalább éjjel békében hagyják az embert. Jézusom, mennyi vendégség ! Már unom. Három óra délután­tól kezdve nem hagyhattam el a szalont. Mindig volt benne vendég. Bizonyosan azt hiszi ez a népség, hogy egy asszonynak, a­kinek két gyereke van, semmi dolga sincs a ház körül . . . . Te azt hiszed, hogy e látogatások csak a figyelmességnek szép jelei ? . . . Igen, igen . . . tényleg figyelmet tanúsítnak, de ez a figyelem rám nézve igen terhes. Tudom jól, hogy vannak, a­kik csak azért jönnek el, hogy üdvözöljenek bennünket, ezál­tal udvariasságról adván tanúságot. De ezeknek a látogatása csak rövid. Mindjárt távoznak ... De én nem ezekről beszé­lek, hanem azokról, a­kik csak kíváncsiságból jönnek el . . . Például ki tudná megmondani, miért jött el egy Veneno nevű írnoknak a felesége két lányával és sógorasszonyával. Mi dolgod van neked evvel a Venenoval, a­kinek nevét sose hallottam tőled emlegetni. Egyszer csak benyitottak, a nyakamba borultak, össze-vissza csókoltak. Csak úgy­­ minden bevezetés nélkül. Aztán kezdtek kikérdezni a te családodról, az enyémről. Aztán lármáztak az itteni dolgokról, hogy zúgott belé a fejem. Hogy szapultak mindenkit. Akárkit említettem, mindenkire tud­tak pletykát . . . Isten mentsen, hidd el Juan, az ilyen nyel­vektől . . . Szent isten, micsoda asszonyok ! És ez a két lány ! A fiatalabbik is több huszonöt évesnél. Valóságos páva mind a kettő. Büszkék, meg se mozdulnak, úgy ülnek, mint valami ócska szobor. És e mellett tudákosak, de mennyire. A mamájuk azt mesélte, hogy énekelnek is és zongoráznak és hogy a takarékpénztár titkára szokta kisérni őket zongorán . . . Mikor pedig elmentek, a szívemre kötötték, hogy menjek el hozzájuk. No, arra ugyan várhatnak . . . Persze egyéb dolgom sincs ! Hogy össze-vissza csókoltak mikor elmentek, piha. Milyen kellemetlen volt. De képzeld csak, alig tették ki ezek a lábukat, már helyet­tük belépett egy alacsony szürkefejű, színesképű ember a fele­ségével, a­ki olyan sovány volt akár egy szőlőkaró ; a nyaka vékony, mint a flamingóé. A ruhája olyan tarkabarka, minden­féle színekből összetákolt, akár valami álarczosbáli fura alaké. A férje pedig, hogy szuszogott a járástól. Sohá nem bírt szó­hoz jutni , törölte jó sokáig egy nagy tarka kendővel az izzad­ságot a homlokáról. Egy székbe rogyott s nyögött. Helyette a felesége szólalt meg vékony, sápítozó hangon : — Bocsásson meg, de a férjem már négy lépés után is annyira belefárad a járásba, hogy nem tud beszélni. A­mióta elhagyta a katonaságot, azóta rájött ez a baj . . . Aztán kis­vártatva folytatá: — Salomé Garcia asszony, a­kinek házában Madridban laktak, irta nekem, hogy önök ide költöznek és hogy látogas­sák meg önöket. Köszönöm jóságukat — feleltem neki. Hallod Juan ? . . . Talán jó ismerősei önök Salomé asszonynak. — Ez itt — mondá és — férjére mutatott, ki még mindig nyögött és szuszogott a székben. Aztán megállás nélkül egy szuszra ezeket mondotta ez az asszony: — Kérem, parancsoljanak velünk tetszésük szerint, mintha már réges-régtől kitűnő barátok lennénk. Ha valamire szüksé­gük akad, — hiszen idegenek és így ez könnyen megeshetik — csak forduljanak hozzánk, igen fogunk örvendeni, ha vala­miben a szolgálatukra lehetünk. Vagy jöjjenek el jó maguk, vagy küldjék el hozzánk a cselédet és szenjék meg, hogy mijük kellene s én ezer örömfm­et­ teszek meg a mit tehetek. Igazán nagyon sajnálnék, sőt haragudnánk is érte, ha nem fordulnának ily bizalommal hozzánk. Mert mikor mi barátságunkat fölajánl­juk, ez nem puszta formaság, hanem őszinte rokonérzésnek megnyilatkozása. . . Képzelhetted Juan, mennyire nyakig voltam már ezekkel a szépséges szavakkal. De az az asszony még nem hagyta abba, hanem még pergőbb nyelvvel folytatta: — Ha tán sétálni akarna menni, csak tudassa velem és majd együtt megyünk el a Catedral-térre, ha borús idő van ; ha pedig szép idő van, akkor a Glorietához. Meglátja milyen gyönyörű sétahely ez, kisebb ugyan, de sokkal szebb a Buen Retironál. Ha pedig bevásárolni akar valamit, szenje meg nekem és én elvezetem oda, a­hol a legjobbat és legolcsóbban lehet vásárolni. Ne gondolja, hogy itt drágábban vásárol az ember, mint Madridban. Kérem, a Gilito-czég egyenest Párisból hozat mindent s mivel kevesebb a költsége, sokkal olcsóbban adhat mindent, mint a madridi boltok . . . Misére elszokott menni az ünnepeken, ugy­e ? Nos majd én minden alkalommal eljövök önért és együtt megyünk a Jeronimó-templomba. Odajár az egész előkelő világ. A püspök maga szokta ott a miséket mon­dani. És maga a püspök szokott prédikálni is. Akár mi legyek ha meg nem rikat, valahányszor hallom . . . Ha valaha — isten mentsen — roszul lesz, legjobb lesz, ha dr. Dimast hivatja. Ez az én házi orvosom is. A legjobb orvos az egész városban. Kitűnő ember. A­kit dr. Dimas ki nem gyógyít, azt nincs a ki kigyógyítja ... Ha pedig véletlenül áldott állapotba jutna, asszonyom, csak szóljon nekem és én elküldöm donna Benitát, a­kinek ügyességben nincs párja. Két hónappal előbb meg tudja mondani, fiú lesz-e, vagy lány? — olyan jó szeme van. De minek küldjön előbb értem. Az ilyen sürgősen szokott kelleni. Megmondom inkább a czimét. Agonizantes­ utcza 20. szám alatt lakik. Csak meg kell rántani a csengőt . . . . . . Elhiszem, hogy megelégelted már Juan. Képzelheted, hogy én is megelégeltem volt. De nekem még tízszer ennyit kellett végig hallgatnom. Aztán végre valahnára elmentek. A fér­jét előbb fel kellett ébreszteni, mivel szuszogtában elaludt. Majd reggel megmutatom, hogy elnyomorította azt a karosszéket, melyben aludt. S a­mi a legeredetibb a dologban, ez a házas­pár be se mutatta magát, még most se tudom, kik voltak. Bár csak ne is jelentkeznének többé! De még jöttek ezenkívül mások is , de mennyien ! Szépen leszünk, ha ez így fog tartani. Mikor fogok én dolgozni, ha ez így tart majd folyton a látogatásokkal. Mikor varrák a gyere­kek részére s mikor végzek el más egyebeket. Hiszen a cselé­dek olyan ostobák, velük nem lehet semmit se rendesen végez­tetni . . . Mit mondasz ? Még viszonoznom is kell ezeket a látogatásokat. Soha ! Kérlek, ezt csak már nem tehetem meg. Nem mondom, hogy egyet-kettőt nem fogok viszonozni, de mindez lehetlenség . . . Megszólnak miatta ? Hát hadd szólja­nak. De én nem loptam az időt. Legföljebb csak azt fog­ják rám mondani, hogy visszavonult vagyok, mint valami medve. De a legtöbben azt fogják mondani, hogy olyan jó gazdasz­­szony vagyok, hogy nem jut időm a sétára. Ne félj, nem szol­gál majd ártalmamra, ha nem viszonzom valamennyi látogatást. Az okosan gondolkodók be fogják látni, hogy egy anya nem lehet olyan sokat távol gyermekeitől . . . Én bizony itt is csak úgy leszek , mint Madridban. Nem igen fogok elmenni hazulról. Gondozni fogom a házat, hogy ne hiányozzék semmi. Mosok, varrok, rendben tartok és takaré­koskodom. Te pedig tehetsz, a­mit akarsz. Jársz dolgaid után s aztán hazajösz. Csak társaságokat ne igen keress fel ... . No jó, jó! Tudom, hogy nem kerülheted el egészen. De mégis nem kell annyira társaságokra adnád magadat, mint Madridban tetted. Mert ugyanazok a következményei lennének, mint Mad­ridban volt. A­mit pedig bizonynyal magad sem szeretnél. Hiszen nem a társaság kedvéért jöttünk ide, hanem mivel hivatásod vont ide. Legyen tehát első dolgod a hivatásod után járni, aztán, ha marad időd, tehetsz, a­mit akarsz. Csak tisz­­tes és komoly dolog legyen, a­mit teszel. Juan, . . . Juan . . . ébren vagy még ? Mit már alszol? . . . Juan. Igazán alszik . . . Szegény jó Jüanom . . . Nagyon sokat beszéltem már . . . Hiszek egy istenben, Mindenható . . . (Folyt, köv.) HOVA TÜNTETEK . . . Hova tüntetek szép ifjúságomnak Szivárványokból épült várai, Melyeken egykor a boldog reménység Magasba, égre tudott szállani, Hova tüntetek ? Mily szép volt onnan a vágy birodalma S mily közel neki a földhöz az ég! Reménységeknek mesteri ecsetje Rózsavásznaddal oh jöjj vissza még Lelkem elébe ! Bekecsalyi, 1895

Next