Magyar Szépirodalmi Szemle, 1847. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1847-05-23 / 21. szám

is: eltűrhetjük-e a muta cum liquidának ancepssé való tételét? még pedig olyan promiscue, a­hogy még a görögöt nagyon hí­mező római versiró sem merte tenni? A tr, pr, cr stb. csak el­gördül a diáknál is, de hogy mind a 4 /, *», /<, /■ liquidákat akár­mi mutákkal öszveolvaszsza, arra reá nem vetemedett, a görög szózatokon kívül, noha a consonansok egybehalmozását szinte a német döczögésig kedveltette. Hát mi, napkeleti ivadék, kik a sok str, cl, pl, spr stb. e féle deákos concursusokat nyelvünkben el nem szenvedhetjük, hogy teszszük röviddé a két consonánst, ha mindjárt még annál liquidább volna is? Én ugyan, a ki egy vagyok a görög és deák metrumoknak legnagyobb kedvelői, s a mennyire gyengeségemtől telik, imitatok­ közül, mindig sajnáltat­­tam azoknak dolgokat, kik nyelvünket akarták a deák (és csupán a deák) prosodiára s nem ezt a magunk nyelvének belső karak­terére csavarni! Abból, a­mit feljebb említek, még többnek látszik a rövid esdeklem, fejthetetlen stb. mintsem deák imitationak. De ezt az egy kérdést most teszem meg előre az egész munkára: vallás lesz-e Daykánknak minden tőle kedvellett hibáit úgy hagyni a mint maga tette? Az apró hibákat, melyek a quan­­titas, vagy a cadentia observálásában estek, kár volna bántani. Legyünk Tucca és Varius! — IV. v. A rettenetes éjszaka (59­­.). Ez ám a poétai Nachtstück e­setét itt a poesis mint a briktusé, s rémítő, mintha Arábiában vette volna származását. Muzsikája olyan (hogy magának a szerzőnek szavaival éljek), mint az ég rettentő mennyköve, felleghangon dalol s rázkódtat ereje. Kár hogy azokba a lágy fün­ füssig­ ekbe van öntve, melyekben én —én leg­alább soha sem tudok látni s érezni annyit, a­mennyit Milton, hogy még egész epopoeát is, kivált olyan herzebubost — lehes­sen rajta írni. — Picturája felséges: a világosság benne kiálló, és ragyog, az árnyékozat mély és erős: a chiaroscur jól vegyül mind a kettőben, és a poémának olyan jól eső interessét csinál végén a szelidebb contrasto. — Mino pittoresco már ez: az öl­döklő villámok fényinél a halvány orcza rettegést mutat! Irtóztató jelenést akar láttatni,a rettegő ember orczáját; rá vonja az um­­brát s halványnyá teszi, de az éj sűrű homályába helyhezteti festését, hol a halvány orczát nem lehetne látni, azért is luxra van szüksége. Egy, felhők közül félig kibúvó s azonnal eltűnő, hold is láttatható velünk a halvány rettegőt, de borzasztó, vagy a mi több, rettenetes a festés: a festő is rettenetes luxot vesz elő: az öldöklő mennyköveknek a világát stb.

Next