Magyarságtudomány 2. (1936)
1936 / 1. szám - Deér József: A magyar nemzeti öntudat kialakulása
Deér József: A magyar nemzeti öntudat kialakulása etnikai sokféleségre, melyet egy ember és a véréből eredő dinasztia hozott azután „magyar“ népnév alatt közös nevezőre. Ennek a népalakulási folyamatnak „valóságos“ oldaláról Konstantinos Porphyrogennetos császár tájékoztat bennünket, megemlékezvén a külső veszély nagyságáról, a „bölcs tanácsú és gondolkodású, kiválóan vitéz és az uralomra alkalmas“ Árpádról, akinek a turkok népe, mely „azelőtt sohasem választott még fejedelmet“ önként alávetette magát. De középkori kútfőinkben fennmaradt e közel egykorú tudósítás mellett a magyar hagyomány is a maga eredeti alakjában. Ez a magyar tradíció azonban mit sem tud reális eseményekről, a besenyők támadásáról, a bolgárokkal vívott harcokról és a bizánci intrikákról, hanem ehelyett az istenség küldötte Turul látogatását beszéli el Álmos anyjánál Emesénél, hasonlóan azokhoz a hunokhoz, akik az érdeklődő bizánciak kérdezősködésére nem származásuk tényeivel, hanem a csodaszarvas mithoszával feleltek [Alföldi]. A magyarság tehát az etelközi megpróbáltatás esztendeiben és a honfoglalás harcaiban vált néppé, úgy ahogy ezt a néppé válást a nomád világ évezredek óta értelmezte. A Turul-mondához kapcsolódva, a magyar hagyomány nem győzi eléggé hangoztatni Álmos és ivadékai velükszületett rendkívüli képességeit, melyek mérhetetlen magasságba emelték őket alattvalóik fölé: „Álmos vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak“ [P. mester]. Az így létrejött nép egységét tehát nem a nyelv, vagy a faj azonossága biztosította, hiszen bizonyíthatóan többnyelvűek és változatos antropológiai alkatúak voltak, hanem a szervezés ténye, az a körülmény, hogy „egyetlen főnek uralma alatt állanak“ [Bölcs Leo], annak mágikus képességében, vezetői elhivatottságában bíznak, kiválasztottságát elismerik. Minden okunk megvan arra, hogy azt a szakrális kapcsolatot, mely a honfoglalás idején az alattvalókat a dinasztiával összefűzte, rendkívül erősnek gondoljuk. A X. század hatalmi eltolódásai s e század végén a régivel homlokegyenest ellenkező keresztény tekintélyelv diadalmas bevonulása sem voltak képesek annak a viszonynak lényegén változtatni, mely a vezető és a vezetettek társadalma között a IX. század legvégén kialakult. Még a XII. század közepén élő udvari történetíró is a királyi nemzetség magvaszakadását az ország meddőségével, a király meddőségét pedig az ország pusztulásával azonosítja [regni sterilitás, regis sterilitás , desolatio regni]. Oly irracionális összefüggések ezek, hogy akár az ordhoni feliratoknak a nép és birodalom eredetére vonatkozó elmélkedései között is helyet foglalhatnának. Mindezek alapján a honfoglalás korától egészen a XIII. század közepéig terjedő kort illetőleg egy oly közösségérzést kell feltételeznünk, melynek magvát nem az alattvalók egymás közötti összetartozása, hanem az egyénnek a királytól, illetőleg a dinasztiától való testi-lelki függésképzete alkotja. E közösségérzés szimbólumát 3