Magyarságtudomány 1. (1942)
1942 / 1. szám - Eckhardt Sándor: Magyarságtudomány
A magyarságtudományba beletartozik tehát a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, melyekkel szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy- Magyarország történeti egységében, akár tengerentúli diaszpóráiban. Ambiciózus terv és nyilvánvaló, hogy végrehajtásához a nemzedékek hosszú sora sem lenne elég. De mint láttuk, már a múltban is a tudósok százai munkálkodtak rajta, így inkább arról van szó, amit a francia «mise au point»-nak nevez: tisztázni kell a célkitűzéseket, felismerni a magyarságtudomány épületében tátongó hiányokat, programmot készíteni azok betöltésére, összekapcsolni a meglevő törekvéseket a közös nagy cél érdekében. Erre a célra alapítottuk 1939-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán a Magyarságtudományi Intézetet az összes érdekelt tanszékek bevonásával. A Magyarságtudományi Intézet tagintézeteket foglal magában, melyek működését nem óhajtja befolyásolni, de amelyek éppen csatlakozásukkal tanúsították, hogy részt akarnak venni a közös munkában. Belépett az embertani, a fonetikai, a keletázsiai, a magyar irodalomtörténeti, a magyar népiségtörténeti, a magyar nyelvtudományi, a magyar történeti, a művelődéstörténeti, a néprajzi, a belsőázsiai, a török filológiai és magyar őstörténeti intézet és a történeti szeminárium. Nem lehet tagadni, hogy a magyarságtudományi intézet megalapításánál politikai elgondolások is lelkesítették azokat, akik az ügyet felkarolták. De ezek nem pártpolitikai, hanem nemzetpolitikai szempontok voltak. A világháború óta talán minden eddig megingathatatlannak vélt eszmét és eszményt kikezdett a bomlás, s nem csekély mértékben ingott meg éppen a nemzetiségi tudat. Ma, a nemzeti eszme maximális, mindent elsöprő túláradásában éppen a magyar nemzeti eszme került veszedelmes örvénylések közé, melyek a nemzet hajóját a fenék felé húzzák. Ezek ellen a nemzetellenes áramlatok ellen, melyek a legkülönfélébb forrásokból kapják lökőerejüket, nincs más védelem, mint a nemzeti tudat megerősítése minél szélesebb rétegekben. S itt vár a magyarságtudományokkal foglalkozó tudósokra a nagy nemzeti feladat : felvilágosítani, tanítani szóban és írásban, katedráról és könyvekben a magyar nagyközönséget, mindenkit, akihez elér, arról amit nem tud ; eszébe juttatni, kimélyíteni mindazt, amit elfelejtett, amióta az iskola kapui bezárultak mögötte. Hiszen ez a nagyközönség igen keveset tud — és azt is rosszul tudja — nemzetének történeti múltjáról, származásáról, máskülönben nem szednek rá olyan könnyen a kontárok seregei, akik egyik évben a japánival, másikban a kínaival, harmadikban a hinduval, a negyedik 1* 3