Magyarságtudomány 3. (1943-1948)
1943-1948 / 1. szám - A magyarságtudomány problémája
BIBÓ ISTVÁN a megoldásához sikerrel hozzáfogni. Ez a szempont az, mely a magyarságtudomány címe alatt ismert tudományterületeket és problémafeltevéseket összefoglalja. Ha ennek az előfeltevésnek a helyességét, pontosabban a termékenységét megkíséreljük megvizsgálni, akkor az egésznek a középpontjába két, különkülön is problémákkal terhelt jelenséget találunk: a parasztság problémáját és a magyarság problémáját. 2. A parasztsággal a modern magyar tudományos irodalom két ízben foglalkozott nagyobb intenzitással: először a századforduló után a Huszadik Század pozitivista és történeti materialista alapon álló mozgalmának munkáiban, másodszor a harmincas években, az ú. n. falukutató irodalom munkáiban. Mind a két irányvonalnak az eredményeit és tanulságait foglalja össze modern társadalmi szemléletben Erdei Ferenc parasztságszociológiája. Erdei mindenekelőtt meggyőző módon fordul szembe azzal a felfogással, mely paraszton egyszerűen földművest, vagy legfeljebb valamilyen jellegzetesebb, gyökeresebb, esetleg elmaradottabb kultúrállapotban levő földművest ért. Hangsúlyozza, hogy a parasztság mibenlétét sem a foglalkozás, sem a kultúrállapot magában nem határozza meg, hanem mindenekelőtt a társadalmi állapot. A paraszt nem azonos minden további nélkül a földművessel, mert vannak földművesek szerte a világon, akik nem parasztok, hanem egész egyszerűen földművelő foglalkozást űző polgárok, pl. az északamerikai farmerek vagy az igen magas közösségi kultúrában élő északi földművesek; viszont a paraszttársadalmakban, ha kis számban is, de teljességgel benne élnek a nem mezőgazdasági foglalkozásúak is. Ha a paraszt állapot társadalmi tartalmát akarjuk megragadni, akkor kiindulásul ERDEinek azt a megállapítását kell idéznünk, mely körülbelül a legklasszikusabban foglalja össze, hogy a paraszt a mezőgazdától vagy a földművestől miben különbözik: „Egymagukban, önállóan és függetlenül nincsenek parasztok. A parasztok valakik miatt parasztok és valakiknek a parasztjai. A földműves akkor válik paraszttá, akkor szorul paraszti állapotba, ha egy olyan társadalmi alakulás indul el, melynek kiindulópontjánál valamiféle leigázás, szoros alávetés, a földhöz, a termelő munkához hatalmi erővel való hozzákötés áll, ez a hatalmi behatás azonban a pillanatnyi vagy állandó erőszakon túlmenően megvalósít az alávetett oldal, a parasztság számára is egy olyan érdekkielégülést, mely bármilyen korlátozott, aránytalan és minimális, de elég arra, hogy a rabszolgaság szüntelen erőszakát feleslegessé tegye, tartós, intézményes társadalmi szerkezeteket alakítson ki, egy szóval: mindkét félnek, s ami a fontos, az alávetett félnek is az erkölcsévé váljék. Ennek a szerkezetnek a lényege az, hogy az alávetett rész, a parasztság nem szüntelen és közvetlen alávetettség és szolgálat viszonyában áll az uralkodó rétegek tagjaival, hanem zárt, valamennyire autonóm sajátos belső élettel bíró közösséget alkot, mely mint egész áll alávetettségi viszonyban a felső társadalommal, az „uraság“-gal. Ennek a megkötésnek az eredeti jogi formája az, amit jobbágyság név alatt ismerünk. A jobbágyi kötöttség és zártság évszázados nevelésének eredményeként alakul ki azután a jobbágy-paraszti társadalomnak az a jellegzetessége, hogy erkölccsé válik benne a szüntelen munka és az élet minden mozzanatának a termelés alá való rendelése. Míg a társadalom többi része, mindenekelőtt a városi társadalomnak és a felsőbb osztályok társadalmának egész fejlődése abban az irányban haladt, hogy az ember szabad életének mind szélesebb, mind körülhatároltabb és mind biztosabb szakait és területeit építse ki s mind jobban elválassza a személyes életet, a magánéletet, a szabadidőt a termelő munka által lekötött területtől, addig a paraszti állapotra az jellemző, hogy benne ez az elválasztás egészen kezdetleges