Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 1. (1879)
Beck Károly: Visszaemlékezések Petőfi Sándorra
BECK KÁROLY : VISSZAEMLÉKEZÉSEK PETŐFI SÁNDORRA. 459 helyet, szemem könyhe borúit s önkénytelenül felkiáltok: mily gyönyörű látvány! Erős kopogtatás ébresztett föl álmodozásaimból. Bátran, minden elfogultság nélkül egy fiatal ember lépett be. Homloka magas, haja rendetlen volt, szemeiben költői tűz lobogott, arcának napóleoni színezete dolerikus természetre utalt, nyitott bajusza dacos ajkai fölött a különben búskomoly arcnak vállalkozó, csaknem merész kifejezést kölcsönzött, kezei, melyek évek óta nem ismerhették az oltalmazó kecskebőrt, meglehetősen el voltak égve; testhez álló zsinóros kabátot viselt, nyakát szabadon hagyta, inggallérja, mint a német tanulóknál szokás, erősen le volt hajtva, s gomblyukában, közel szívéhez a tavasz és szerelem igazi rendjele , az ártatlan rózsabimbó díszelgett. — Ön nemde Petőfi Sándor, — szóltam örömmel eléje sietve, — egyéniségének rajza egészen az eredetiről van véve. — Üdvözlöm önt a haza földén. Annyi sok minden nyomja szívemet, miről bővebben óhajtanék önnel szólani; de miként értjük meg egymást legkönnyebben ! Az isten erről is gondoskodott s tolmácsra nem lesz szükségünk. Német társalgásom, mint hallja, darabos; de értek minden szót. Ön a magyarral van így. Beszéljünk tehát a mint tudunk, gyakran két nyelven is, a mint épen — — Valóban jó gondolat, egyik segít a másikon, s rágondolva a keresztény vallás tanára : És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, — dugjuk be fülünket, ha gonosz hibáink néha égbe kiáltanak. Bár adná az isten, hogy minden magyar és német így kötné meg a békét, melyre ép olyan szükség van, mint a mindennapi kenyérre. Pajkosan hunyorított szemével s egy, már meggyujtott szivart vevén elő zsebéből, kérdezé : Megengedi ? — Tessék talán ezen külföldieket megízlelni! Szivarjaim felé pillantott s gyöngén elpirulva, így szólt: