Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 2. (1879)
Ágai Adolf: A varróleány
ÁGAI ADOLF: A VAKKÓLEÁNY. 71 fás lelkesültséggel, kiváltkép ha zsidó leányok. Oh, ezek a zsidóleányok! Sötét, ködös fényű szarvasszemükből jeruzsálemi panaszok, titkon égő vágyak szólnak, dús hajzatuk a babyloni szomorú fűzekre emlékeztet, termetök nyúlánksága a karcsú cédrusra, és a többi és a többi. Következő nap a látogatás megtörtént. Sáli előre volt értesülve felőle. Öröme kimondhatatlan volt, midőn megtudá, hogy a költő szerény házukban meg fog jelenni. Ő ismeré és szereté Petőfit, szereté azt, ki mindent oly szépen tudott elmondani, mit más ember csak öntudatlanul érez, ki oly igaz és hű kifejezésekbe öltözteti a gondolatokat és a szív izgalmait. Meglepő, még nem tapasztalt dolog egy igénytelen, szegény zsidóleánynál, különösen az akkori időben. Petőfi el volt rá készülve, hogy szép nőt fog látni. De ennyi báj föllengző képzeletét, túlcsapongó várakozásait is felülmúlá. A leány kigyuló arccal, megzavarodva fogadá; ezt, természetesen, ép úgy okozhatá a szemérem mint az érzés, hogy azon kitűnő emberrel áll szemközt, ki csendes óráinak meghittje, föltétlen kedvence. De ha e kedves zavarnak csak tizedrésze jutott is a költőre, úgy fölért az sok díszlakomával és fáklyás menettel. Mi Petőfit illeti, ez meghatottan állt ott, szótlanul elmerengve a leány nézésében, elfeledve, hogy vendég, hogy az üdvözlést viszonoznia is kellene. A szinte nyomasztóvá lett szünetet félbeszakítva, az ügyvéd mosolyogva jegyzé meg : — Már most nem tartoztok egymásnak, leróttátok kölcsönösen a bámulatnak adóját. Barátom Petőfi Sándor, W. . . . Sáli kisasszony. A jég meg volt törve, a beszélgetés megindult és varróleány és költő csakhamar jó barátok lettek. Sáli természetessége, jó ítélete, ellenállhatatlan kelleme összhangzatban álltak bájoló külsejével és az elragadott Petőfi azon arista-