Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 1. (1883)

1883 / 9. szám - Vutkovich Sándor: Petőfi Pozsonyban - Csiky legujabb szinmüve

KÖSZÖRŰ jelenetek magukban véve jók, de az, amin épülnek, rossz; végre a harmadik mód az, mely csak az igazi mesternek szokott sike­rülni, mikor való az alap, és ez alapból ter­mészetszerűleg folynak az effectust keltő mozzanatok is. E három mód közül legrosz­­szabb kétségkívül az első, minthogy itt a jelenetek önmagukban véve valószínűtlenek, s ép ezért nem is hathatnak a nézőre; a második már jobb, minthogy a néző akkor, mikor előtte a cselekvény idegrázó momen­tumai lefolynak, már nem gondol, sőt nem is gondolhat arra, hogy ezek a következmé­nyek helytelen tételből vannak vonva. Az író magával ragadja — ő megindul, lelkese­dik, tapsol, s mikor a hatás közvetlenségé­nek vége, kedvetlenül látja be, hogy az, ami annyira megkapta, igaztalan, hamis, beteg dolog. De a kritika kénytelen konstatálni, hogy a szerzőt ennyiszer meg ennyiszer hitta ki a publikum, hogy „rengett a ház a taps­tól“ , és ennek a ténynek konstatálása jelenti a fényes külső sikert. Legnépszerűbb drámaírónk sikerei több­nyire e fajtájuak. Ne higgje azonban senki, hogy midőn azt mondjuk, fitymáljuk ama művészetet, mely ilyenre képes. Nem. Olyan jelenetek hallatára, amineket Csiky teremtett a „Bozóti Márta“ második felvonásában, tel­jesen értjük és méltányoljuk azt a kritikust, ki a darabon való elragadtatásában így ki­áltott fel: „Uraim, le a kalappal!“ Igenis, le a kalappal, mert azok a jelenetek becsületére válnának magának Sardounak is! De ime, mily áron jutunk hozzájuk. Bozóti Mártát férje azzal gyanúsí­totta, hogy „teljes mérvben“ viszonozza Vil­lányi Adolf szerelmét. A gyanú túlzott volt, de azért a férj mégis párbajra hívja Villányit, ki őt aztán lelövi. Az asszonytól a férj rokonai elveszik gyermekét Kálmánt, s föl is nevelik körülbelől 20 éves koráig. (Mikor a darab megindul, Kálmán hivatal­nok, ki ép nősülni akar; azt hiszem, joggal föltehetem, hogy van már akkor 25—26 éves. Nagybátyjától megtudjuk, hogy Kálmán a darab kezdete előtt körülbelől 5 — 6 évvel maradt magára, s e szerint számításom helyes.) Az anya mind ez ideig (tehát legalább 15 évig) nem közelített gyermekéhez; tegyük fel, hogy szégyellett előtte megjelenni, mivel tudta, hogy Kálmán csak rosszat hallhatott felőle. Mikor a fiú 20 éves korában magára marad, véghetetlen anyai szerelmében meg­tehetné ugyan, hogy elmenne fiához s meg­mondaná neki: „Hidd el, én ártatlan vagyok !“ — s a fiú, aki ezt a darab végén pár szóra úgy is elhiszi, akkor is­­ elhitte volna. De Bozóti Márta nem igy tesz. Látja, hogy fiá­nak rosszul folynak dolgai, és elhatározza, hogy majd segélyezi valahogy. Egy 20 éves műveit fiatal­ember, hacsak nem valami ügyetlen fickó, megélhet ugyan már a maga emberségéből is , hanem azért teljesen értjük, hogy a szerető, nem­eslelkű anya mégis „havi pénzt“ akar neki juttatni. De azt már épen nem értjük, hogy a szerető, nemeslelkű anya ezért a kis „havipénzért“ olyan aljas bűnre adja magát, aminőt a darabban csakugyan elkövet. Ha valaki fiát éhhalállal látja küz­deni , értjük, ha lopni megy kenyeret; de ha az a fiú egy kis tarka cukrot kér, nem fog az apa e miatt egy boltot kifosztogatni, vagy embert ölni! Különben Bozóti Márta már csak azért sem lehet cinkosa egy vér­szopó uzsorásnak, — ezzé lesz a darabban — mert reszketnie kell attól, hogy ha az any­­nyira bálványozott fiú megtudja, undorodni fog majd tőle. De a nő erre nem gondolt, mert nem is tudta, mit tesz, midőn kötelezte magát arra, hogy Villányi Adolf uzsoraüzle­teire odadja cégérül a saját maga becsületes nevét. Kimondja maga is: „Tudtam is én akkor, mit csinálok!“ Tehát Bozóti Mártának nem volt annyi esze, hogy megértse, miféle gazságra akarják őt eszközül felhasználni. Nem értette meg akkor, mikor megkötötték az alkut, s akkor, mikor már érti, egyetlen lépést sem tesz, hogy ketté szakítsa az előtte is utálatossá vált bilincseket. Hisz mikor az első szegény ember, kinek Villányi elárverez­­tette mindenét, odajött hozzája könyörületet eldeni: e jelleméből kifolyólag rohannia kel­lett volna arról a csúf ösvényről, melyre, mondjuk, meggondolatlansága rávitte. Bozóti Márta, az a Bozóti Márta, kit Csiky elénk vezet, nem létezhetik. Ilyen charakter nincs. De nincs olyan sem, aminőnek Csiky Villányi Adolfot festette. Egy megrögzött vén gaz­ember, ki az anyát saját fia ellen akarja fel­használni, ki nem irtóznék vissza még a gyilkosságtól sem,­­ a legtisztább, a legönzet­lenebb szerelemmel rajong egy fiatal leányért. De ha elfogadjuk, hogy van ilyen Villányi Adolf, s hogy van ilyen Bozóti Márta is, akkor — hogy visszatérjek föntebbi hasonla­tomhoz — beléphetünk a salonba.

Next