A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)

1877-02-21 / 9. szám

A PETŐFI-TÁRSASÁG lapja és a tudományos világ nagy kérdéseihez, foglalja magában, egyúttal a szerző tanait is közli és a lát­szólagos ellenmondásokat feloldja. „Kanthoz kell visszatérni“, hangzik minden­felé, a königsbergi philosoph lett újra azon központ, melyből a bölcselkedésnek ki kell indulnia, kike­rülve Fichte, Schelling és Hegel kalandozásait az abstract gondolkodás régiójában, a szigorú gondol­kozó alaptanait kell magunkévá tennünk. Valóban alig múlik el egy hónap, hogy a megjelent köny­vek jegyzéke ne hozna egy-két német, francia, an­gol vagy olasz tanulmányt, mely Kant bölcsészetét fejtegeti. Néhány év előtt tanúi voltunk azon élénk vitának, philosophusi viharnak, mely Tren­delenburg és Fischer Kuno között tört ki épen az értett vagy félreértett Kant fölött. Ma egy sereg ifjú Kantianus létezik s nemcsak más rendszerek számolnak Kanttal, hanem számos természettudós is, kiknek a materialismus szűk és lelketlen volt, a königsbergi philosoph tanaihoz közeledett. De épen e komolyabb visszatérés és higgadt megfon­tolás szülte annak általánosabb elismerését, hogy az anyag mozgásából sehogy sem fejthetni meg az öntudatot; hogy valóban léteznek a priori ítéletek; hogy mai jelesebb materialistáink nem annyira egy bölcsészeti rendszer, mint inkábbb a tudományos kutatás egyik maximájának képviselői, hogy, mint Lange is bevallja, „lényegileg skepticusok, akik nem hiszik, hogy az anyag, úgy amint érzékeink­nek feltűnik, a természet minden talányának utolsó megoldását foglalja magában“. Valóban mi Kant tanulmányozását, az idealismus első jelenségének tartjuk. Amint Kant után eltűnt a materialismus, úgy fog eltűnni most is azon vastag anyagelvüség, mely 1830 óta folytonosan terjedett és feljebb ha­tolt, míg az ötvenes és hatvanas években tetőpont­jára ért. Az idealismus hanyatlásának tüneményeit a szerző imigy rajzolja: „Az 1830. évvel bezárhat­­nók a német költészetet és kevés valóban jelenté­kenyt vesztenénk el. Nemcsak a classicus korszak múlt el, a romanticusok is kiénekelték magukat; a sváb iskola elvirágzott, sőt maga Heine, ki pedig oly jelentékeny befolyást gyakorolt az új kor­szakra, sem nyújtott e fordulópont után olyast, ami ideális feltétel nyert életet. A híres költők elhuny­tak vagy elnémultak, vagy pedig prózára tértek át. Nem lehet ékesszólóbb bizonyítékát kívánnunk a speculatio és költészet közötti összefüggésnek, mint a­melyet a philosophia átalakulása nyújt. Schelling, a kor eszméjének egykor legtudatosabb képviselője, a productio dagályos apostola, mit sem hozott világra. Elmúlt a genialitás korán érett gyü­mölcsével együtt, mint az ár, mely visszavonul az apály elől. Hegel, aki kora felett uralkodni látszik, megcsontosodott formulák közé akarta száműzni az eszmét. Rendszerében még tovább élt a nagy idea­listikus korszak befolyása, de mennyire átalakítva! Leginkább elenyészett a Schiller iránti érzék, mit azon tetszés mutat, melyben Börne szívtelen kri­tikái a nagy közönségnél részesültek.“ Elmondja a szerző, hogy mindenfelé az anyagi jólét és az ipar fejlődése, emelése visszhangzott. A francia constitutio iránti rokonszenv főoka a birtokos osztályok anyagi érdekeihez való viszonya volt. Ekkor léphetett föl Németországban a közvélemény hangadójául egy Hansemann, kereskedő és részvénytársulat-alapító. Az iparegyletek és más társulatok oly számmal tá­madtak, „wie Pilze aus dem Boden“ ; az oktatás terén politechnikus, iparos és kereskedő-iskolák keletkeztek, míg a gymnasiumok és egyetemek kétségtelen hibáit nagyító üvegen nézte a közön­ség. Általános érdekeltség támadt a természettudo­mányok, különösen legjövedelmezőbb águk, a che­­mia iránt. Csak a negyvenes évek lázas izgatott­sága szorította vissza egyelőre a materializmust, hogy a politikai szenvedélyek kitombolása után annál zajosabban lépjenek föl az új tan apostolai, köztük Moleschott és Vogt. Mindketten inkább elő­adásukban fény­lenek, mondja Lang­e. Vogt világo­sabb és élesebb a részletekben, Moleschott ellenben jobban átgondolta és kikerekítette az egészet. Vogt sokszor ellenmond önmagának, de Moleschott gaz­dagabb oly állításokban, melyeknek nincs határo­zott értelmek. A legélénkebb vita közben lépett föl Büchner „Az erő és az anyag“ című munkájá­val, mely jobban feltűnt s szigorúbban ítéltetett meg, mint bármely más idevágó dolgozat. Annyi tény, hogy Büchner könyve nem bir önálló bölcsé­szeti jelentőséggel. Lange ügyesen cáfolja a mate­rialismus német vándorhirdetőjének azon felületes tanát, mintha „a bölcsészeti fejtegetések, melyeket nem minden művelt ember érthet meg, nem érde­melnék meg a rájuk fordított nyomtatási festéket. E tan igen tetszett annak idején, de ma már min­­denikünk bevallja, hogy ha nem is mindig helye­selhetni egyes philosophusok előadását, maga a tárgy nehézsége oly akadályokat gördít a tan meg­értése elé, melyeket csak erősebb gondolkodóknak sikerül elmozdítani. Igaz, hogy a materialismus na­gyon érthető, de nem is philosophia és az öreg Kant épen nagy érthetőségénél fogva veszedelme­sebbnek tartotta, mint a skepticismust, mely többet tételez föl. Büchner egyébiránt nagyon világos és értelmes íra annak, aki nem tud szigorúan gondol­kodni. Miért ? Talán feltalálta a világosság nyel­vét? Igen, ha az annyit tesz, hogy a kifejezések minden lapon mást jelentsenek. Például a „mate­rialismus“-t majd helyes történeti értelemben hasz­nálja, majd a realismussal, majd az empirismussal zavarja össze, sőt néha e positív tudományt egé­szen negatíve alkalmazza és a skepticismushoz kö­­­­zeledik Az „idealismus“ jelentése még változóbb.

Next