A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-02-21 / 9. szám
A PETŐFI-TÁRSASÁG lapja és a tudományos világ nagy kérdéseihez, foglalja magában, egyúttal a szerző tanait is közli és a látszólagos ellenmondásokat feloldja. „Kanthoz kell visszatérni“, hangzik mindenfelé, a königsbergi philosoph lett újra azon központ, melyből a bölcselkedésnek ki kell indulnia, kikerülve Fichte, Schelling és Hegel kalandozásait az abstract gondolkodás régiójában, a szigorú gondolkozó alaptanait kell magunkévá tennünk. Valóban alig múlik el egy hónap, hogy a megjelent könyvek jegyzéke ne hozna egy-két német, francia, angol vagy olasz tanulmányt, mely Kant bölcsészetét fejtegeti. Néhány év előtt tanúi voltunk azon élénk vitának, philosophusi viharnak, mely Trendelenburg és Fischer Kuno között tört ki épen az értett vagy félreértett Kant fölött. Ma egy sereg ifjú Kantianus létezik s nemcsak más rendszerek számolnak Kanttal, hanem számos természettudós is, kiknek a materialismus szűk és lelketlen volt, a königsbergi philosoph tanaihoz közeledett. De épen e komolyabb visszatérés és higgadt megfontolás szülte annak általánosabb elismerését, hogy az anyag mozgásából sehogy sem fejthetni meg az öntudatot; hogy valóban léteznek a priori ítéletek; hogy mai jelesebb materialistáink nem annyira egy bölcsészeti rendszer, mint inkábbb a tudományos kutatás egyik maximájának képviselői, hogy, mint Lange is bevallja, „lényegileg skepticusok, akik nem hiszik, hogy az anyag, úgy amint érzékeinknek feltűnik, a természet minden talányának utolsó megoldását foglalja magában“. Valóban mi Kant tanulmányozását, az idealismus első jelenségének tartjuk. Amint Kant után eltűnt a materialismus, úgy fog eltűnni most is azon vastag anyagelvüség, mely 1830 óta folytonosan terjedett és feljebb hatolt, míg az ötvenes és hatvanas években tetőpontjára ért. Az idealismus hanyatlásának tüneményeit a szerző imigy rajzolja: „Az 1830. évvel bezárhatnók a német költészetet és kevés valóban jelentékenyt vesztenénk el. Nemcsak a classicus korszak múlt el, a romanticusok is kiénekelték magukat; a sváb iskola elvirágzott, sőt maga Heine, ki pedig oly jelentékeny befolyást gyakorolt az új korszakra, sem nyújtott e fordulópont után olyast, ami ideális feltétel nyert életet. A híres költők elhunytak vagy elnémultak, vagy pedig prózára tértek át. Nem lehet ékesszólóbb bizonyítékát kívánnunk a speculatio és költészet közötti összefüggésnek, mint amelyet a philosophia átalakulása nyújt. Schelling, a kor eszméjének egykor legtudatosabb képviselője, a productio dagályos apostola, mit sem hozott világra. Elmúlt a genialitás korán érett gyümölcsével együtt, mint az ár, mely visszavonul az apály elől. Hegel, aki kora felett uralkodni látszik, megcsontosodott formulák közé akarta száműzni az eszmét. Rendszerében még tovább élt a nagy idealistikus korszak befolyása, de mennyire átalakítva! Leginkább elenyészett a Schiller iránti érzék, mit azon tetszés mutat, melyben Börne szívtelen kritikái a nagy közönségnél részesültek.“ Elmondja a szerző, hogy mindenfelé az anyagi jólét és az ipar fejlődése, emelése visszhangzott. A francia constitutio iránti rokonszenv főoka a birtokos osztályok anyagi érdekeihez való viszonya volt. Ekkor léphetett föl Németországban a közvélemény hangadójául egy Hansemann, kereskedő és részvénytársulat-alapító. Az iparegyletek és más társulatok oly számmal támadtak, „wie Pilze aus dem Boden“ ; az oktatás terén politechnikus, iparos és kereskedő-iskolák keletkeztek, míg a gymnasiumok és egyetemek kétségtelen hibáit nagyító üvegen nézte a közönség. Általános érdekeltség támadt a természettudományok, különösen legjövedelmezőbb águk, a chemia iránt. Csak a negyvenes évek lázas izgatottsága szorította vissza egyelőre a materializmust, hogy a politikai szenvedélyek kitombolása után annál zajosabban lépjenek föl az új tan apostolai, köztük Moleschott és Vogt. Mindketten inkább előadásukban fénylenek, mondja Lange. Vogt világosabb és élesebb a részletekben, Moleschott ellenben jobban átgondolta és kikerekítette az egészet. Vogt sokszor ellenmond önmagának, de Moleschott gazdagabb oly állításokban, melyeknek nincs határozott értelmek. A legélénkebb vita közben lépett föl Büchner „Az erő és az anyag“ című munkájával, mely jobban feltűnt s szigorúbban ítéltetett meg, mint bármely más idevágó dolgozat. Annyi tény, hogy Büchner könyve nem bir önálló bölcsészeti jelentőséggel. Lange ügyesen cáfolja a materialismus német vándorhirdetőjének azon felületes tanát, mintha „a bölcsészeti fejtegetések, melyeket nem minden művelt ember érthet meg, nem érdemelnék meg a rájuk fordított nyomtatási festéket. E tan igen tetszett annak idején, de ma már mindenikünk bevallja, hogy ha nem is mindig helyeselhetni egyes philosophusok előadását, maga a tárgy nehézsége oly akadályokat gördít a tan megértése elé, melyeket csak erősebb gondolkodóknak sikerül elmozdítani. Igaz, hogy a materialismus nagyon érthető, de nem is philosophia és az öreg Kant épen nagy érthetőségénél fogva veszedelmesebbnek tartotta, mint a skepticismust, mely többet tételez föl. Büchner egyébiránt nagyon világos és értelmes íra annak, aki nem tud szigorúan gondolkodni. Miért ? Talán feltalálta a világosság nyelvét? Igen, ha az annyit tesz, hogy a kifejezések minden lapon mást jelentsenek. Például a „materialismus“-t majd helyes történeti értelemben használja, majd a realismussal, majd az empirismussal zavarja össze, sőt néha e positív tudományt egészen negatíve alkalmazza és a skepticismushoz közeledik Az „idealismus“ jelentése még változóbb.