A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)

1877-05-13 / 20. szám

1. kötet. BUDAPEST, 1877. május 13. 20. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG L­APJA. ZÁRDÁBAN. 1. Estszürkület volt. Csendesen kopogtam Leszállva három lépcsőn. Messze benn Meg-megujulva, félig elhangzottan Léptek közelgtek kimért-csöndesen. Kulcs törrent. Dörmögött magában egyre, De szótlan fölnyitotta a kaput. Reám se nézett. Azt se mondta „merre ?“ Azt látszott mondani : „Alá is út . . .“ Beléptem. Hosszú kereszt­folyosókon Kis mécses pislogott egy szent előtt. Léptemre megzörrent az ablak­ ólom , az árnyék egyre mozgott, egyre nőtt. Némelykor egy-egy kámzsás fő közelgett, Tán azt gondolva „hogy jön ez ide?‘‘ Nem állt meg egy is.— „Laudeturt“ köszöntem. Rádörmögé hogy : „Benedictte.“ 2. Itt tartják a halottakat. Kis cella. Két szék van benne, és egy feszület. Egy fölnyitott könyv. Benne: „dies illa.“ S C M B betűk az ajtó felett. Egy viaszgyertya. Megjelölve rajta Hogy meddig éghet egy halott előtt. — Hja, a szerzet szegény. A­ki óhajtja Kaphat csupán — ha telik — szemfedőt. Egy rézgaras az ablakján. — Megnéztem. Ezzel zárják le a halott szemét. Kiadták volna, úgy hiszem, már régen Ha nem Lipót császártól volna még. Oly szomorú egy ilyen cella képe.­­—• Nem a halálért, — az oly mostoha Künn a világban, mint itt. — Ámde, még e Cellában holtért köny — nem hullt soha. 3­ A folyosónak egy pókhálós sarkán kis hangyafészek van. A pisla láng Nagy árnyat vettet véle. Futva, tarkán Tolál a boly belőle vén falán. Miért is bántom én e hangyanépet Kíváncsian, hogy este mit csinál ? — E sarkon át még egy szandál se lépett Mit is keresne, kis hangyáinál ? Jó helyre jöttetek, sötét bogárkák Nektek való hely, bár kissé sötét. — Nem járnak itt, zavarni nem akarják A kis göröngyvilágnak szerzetét. 4-Kilencet üt. — Durranva becsapódik A nagy kapu. Utána néma csend. Majd, lenn a mélyben zsong, nő, kél és elhal Egy földalatti dallam . . Mit jelent? A vesperák zsoltára ez. Már vége. Fejekre vont csuklyával, párosan, kezükben vöröslő viaszszövetnek. Vonulnak fel a lépcsőn, lassatan. Minden cellánál megpihennek. Elvál Az, aki bús celláját felleli. Tovább vonulnak , szomorú d­orál zeng : „Custodiant te omnes Angeli . . .“ 5-Kihalt a templom. Csak az öröklámpa Bocsátja széjjel halvány sugarát. Az aranyos, hideg szentek lábánál Térdel némán a virrasztó barát. Éjfélt ütött. — Künn kong a puszta lépcső. Valaki jő. A fölváltó. Közel A virrasztóhoz térdre hull. — Az felkés. Egy „Ave!“ — „Ave.“ — S aztán újra el . . . Elkopogott . . A templom újra néma S nem tudni, hogy a sok barát közül kik kőből, fából vésve térdepelnek Melyik az élő az oltár körül ?! 6. Ha egyik meghal, nincsen róla hang, szó. Mint hogyha nem tudnák. Elfeledik. Csak amidőn csendül az estharangszó S az estimához gyűl be mindenik, Egy hely üres. Fölolvassák a névsort. Felel reá mind : „itt“ szép csendesen . . S midőn a holt nevéhez ér a névsor, Egy mély hang igy felel rá : „odafenn !“ És akkor minden ajkról, minden mellből A durva, és színű kámzsák alól Egy mély sóhaj tör fölfelé . . . e helyről Csak oda van még út . . egyik se szól, . . . Egy percnyi csönd, amely alatt imáznak De nincs sóhaj több, s egy könyv se hull — S fölzeng a búcsúdala az elholt társnak: „Salve aeternum !“ „Élj hát boldogul!“

Next