A Petőfi Társaság Lapja, 1877. július-december (2. kötet, 1-23. szám)
1877-07-01 / 1. szám
A PETŐFI - TÁRSASÁG LAPJA Egy idősb nőt láttam egyszer a »kamarautcán«, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán, mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur. A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem valami portékája meggyuladt benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra : — Anyó, ég a kosara! Önszürke arcát mosolyogva forditá felém s anyai büszkeséggel mondá: — Ej dehogy. A Nacko pipázik bent. És valóban egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelnie. Sehol a világon nem olyan részrehajló a menynyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevának egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevonak, valamint sehol sem mutat fel olyan eredeti közlekedési viszonyokat a geográfiai helyzet, mint itt. A Csemeték Krisztina nevű lánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján átkiált: — Megebédeltetek már Bohuska ? Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdődik, alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvekre fecseghetnek. — El is felejtettük már. Hol leszesz ma? — Itthon, felelte Krisztina. — Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk. — Magam is szeretném Bohuska, mert kiálhatatlan vendégeim lesznek . . . csúf emberek ! . . . — No, no megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Váljon igazán olyanok-e? A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagásuk hallattára abbahagyták dalukat a fülemilék a »fekete csalitosban«. A szebb hangra figyeltek ők is. Ha igazán csufok-e ? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg »bányagróf« lesz itt, meg a Csutkás professor. — Juj, Krisztina! . . így már csakugyan hozzánk kell szöknöd. — Meg is tenném, ha olyan messze nem volna. És valóban a Csemeték lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a »Klopacskára«, melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki-házig. — Ha messze is van Tinikém, mit tesz az? — Nem, nem Bohuska ... ha ezelőtt meglátogattalak és rám esteledett, nálatok tölthettem az éjt, — de most .... most tudod, hiszen tudod .... nem lehet . . . Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arcát pir öntötte el. Szemvesztő tündérszin, még a szivárvány is megirigyelhetné. — Igaz, igaz ... Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? — viszonzá Bohuska kedvetlenül. — Én el is felejtettem, hogy a világon van. Tini szótlanul nézett le a mély völgy-torokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített házfedelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának onnan indulni valahova Bakabánya felé. — Ti jörtek át! Te kedvesem . . . indítványozó Tini és a fejére kötött fehér tüllkendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye, egy kis darabka a mennyországból. I FEJEZET. Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak. Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől, mert, ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is. Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Csutkás urat, akár Luppán Demeter lovagot, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakoznak, amelyből, mikor már benne van, nyomban kikívánkozik az ember. Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk, őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok. Nem is csoda ez kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig, addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk Csemez István a chemiae-professor Krisztinkáját, mig halálosan beleszeretnek. Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek igy, és nem máskép kelle történnie. Egyszerre sütött ki sziveikben a »vének nyara« s egy ugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban. Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga