A Petőfi Társaság Lapja, 1878. január-június (3. kötet, 1-26. szám)
1878-01-13 / 2. szám
A PETŐFI- TÁRSASÁG LAPJA tál asszony és egyetlen fia bölcsője mellől jött el az ő táborába, így szólt hozzá ragyogó arccal: — Bravo! Az ilyen jellemet szeretem. Lesz hadsegédem ? Hogyne lett volna. Ki ne lett volna büszke arra, hogy ama fényes katonai diadalutban Bem József oldala mellett harcolhat. Lassanként úgy egymáshoz szoktak, mint a gyermek a dajkájához. Petőfinek tetszett az az egyszerű, igénytelen külsejű katona, ki nem ismer parádét, ki, midőn nem harcolhatott többé már saját nemzetéért, hazája, Lengyelországért, — eljön hozzánk, s egészen önzéstelenül felajánlja kardját, ide hozza roncsolt öreg testét, behegetlen sebeit, nem alkuszik, nem szabort fáradozásainak , hanem lecsap elleneinkre, mint egy égből alászállt derub ! Az egész ember alig öt láb magas, kis vézna termet, arccsontjai kiállanak szürke szakállából, apró, szürke szemei mélyen ülnek üregeikben, s csak akkor villannak fel egész lelkesedéssel, ha ágyúit látja. Ami a gyermeknek az édes anya emlője, a suttogó altató dana a bölcső felett, — a szerelmesnek az első boldog csók, az ifjú leánynak az első bál ragyogó mámora, a hajósnak a régen sóvárgott part: az volt az öreg pólyáknak az ágyú. Mikor felvillanni látta torkukat, midőn az öldöklő golyó belőlük odacsapott az oroszok közé, hová az Öreg úr szánta, kigyult az arca, ajkaira ült a mosoly, s az egész emberke kéjben úszott, megifjodott, boldog volt. Némelykor úgy elcirógatta a hatfontosokat, úgy elmotyogott velök, mintha azok értenék az ő nyájaskodását. Letörülte a havat róluk köpenyegével, s a ráfecscsent vért újdonatúj szarvasbőrkeztyüjével. Midőn 1849. február 15-én Medgyesen erőt vett rajta a sebláz, s félre kezdett beszélni, Bauer őrnagy egész komolysággal mondá: — Szentül hiszem, hogy ha most nyolc ágyút elsüttetnék az ablaka alatt, — meggyógyulna azonnal! És az a vén pólyák hogyne szerette volna Petőfit, ezt a nyers, de egyenes jellemű költőt, ki dalaiban oly fenségesen tudott a szabadságról beszélni, ki bele tudott nyúlni nemzete szivébe, kinek riadója viszhangra kelt az ország egyik szélétől a másikig, ki gyújtani tudott betűivel, épen úgy, mint ő ágyúival .... Sokszor mondta, hogy csak azért is meg fog tanulni magyarul, hogy az ő kedves Sándor fia verseit olvashassa. Miután azonban magyarul megtanulni nem volt már ideje, s a német nyelvet csak kénytelenségből tördelte, egészen boldog volt, ha Petőfivel, Zeykkel és Teleki Sándorral franciául beszélhetett. — Petőfi volt a kedvenc tolmács, kivált miután »Az erdélyi hadsereg« és »Négy napig dörgött az ágyú« című gyönyörű dalait önmaga lefordítá az öreg urnák francia nyelvre. Volt Petőfinek sok olyan különc vonása, mely minden népszerűsége mellett is sok tiszttársának szemet szúrt. Nem szeretett mindenkivel szóba állani. Néha-néha kilopózkodott társai közül, s összebarangolta éjjel a tábort. Egy-egy magasan fellobogó tábori tűz mellé telepedett le, s hosszasan belebámult a sziporkázó fénybe. Ilyenkor nem szerette, ha háborgatták gondolataiban. Órákig el tudott így mélázni. Vájjon hová gondolt ? merre járt a lelke? Talán azt kereste fel, ki most aggódva gondolt reá, — öreg édesapját, vagy az ifjú nőt és picike gyermeket? Ábrándvilága talán délibábot szőtt neki arról a barátságos kis szobáról, hol kis fiát ringatták ? Az édes, puha családi fészek hivó hangja belevegyült a honvédek danájába, amig aztán az őrszemek jelszava föl nem verte az ábrándozó költőt, s vissza nem térítette az ő kedves öreg polgárjához, kit ő nemcsak tisztelt, nemcsak szeretett, hanem bálványozott is. A dévai csatában szinte elfogták Petőfit. Az öreg úr leszidta, s kijelentette, hogy nem szereti, ha ok nélkül teszi ki magát a veszélynek. Ha elesik legvitézebb honvédje, terem ez a föld ezeret helyébe, — de ha Petőfi, az ő kedves fia, elesik, nem tudják neki visszaadni sohasem. Nem feladatom most, hogy chronológiai rendben végigkísérjem Petőfi tábori életét. Nem írok életrajzot, csak néhány vonásban akarom festeni azt a kedves, gyöngéd viszonyt, mely a legelső magyar költőt a leggeniálisabb katonával összekötötte. Oly nemes, oly színarany, önzéstelen barátság volt ez, mely a csaták tüzében tisztult meg. Csodálkozni tudnék, ha ez a két merész alak meg nem tudta volna egymást találni szabadságharcunkban. Ki tudott méltóbb lenni Petőfi tollára annál az öreg pólyáknál, és ki érdemelte volna meg inkább, mint Petőfi, hogy az öreg hős épen a szívéig bocsássa barátságában ? Lehetetlen, hogy e helyen ne idézzem Petőfinek egy nagyon érdekes levelét, melyet 1849. április 11-én Szász-Sebesről ir. A levél igy szól: »Nehány heti betegeskedésem után visszatértem e hó elején azon hadsereghez, melynek hogy tagja vagyok, büszkeségem, mert vezérelem, és boldogságom, mert Bem nekem barátom, atyám. A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fáradalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalmánál ne legyek jelen. Nem zúgott az ágyú, nem csengtek, csörögtek, ropogtak a fegyverek, midőn Szebenbe bementem.