Pszichológia 25. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - MARTON L. MAGDA: Az idegrendszeri önreprezentáció kérdései
Pszichológia, 2005, (25), 3-26 Tanulmányok MARTON L. MAGDA MTA Pszichológiai Kutatóintézet, Budapest AZ IDEGRENDSZERI ÖNREPREZENTÁCIÓ KÉRDÉSEI Az éntudat genezisének kérdése sok évvel ezelőtt már foglalkoztatott. Ebben a témakörben rhesus majmokkal végzett kísérleteimet és azok értelmezését (Marton, 1970, 1977), majd átértelmezését (Marton, 2002, 2003) korábban ismertettem. A preverbális „én”, az „éntudat” és egyúttal az önfelismerés fogalomköre, e kifejezések szokásos használata azonban a 70-es évek óta sem vált egyértelművé, sőt, mindinkább tágult és egyre bizonytalanabbá vált. A probléma egyik szempontját még ma is érzékeltetheti - az általam is vizsgált - ún. „önexploráció a tükör előtt” jelenség. Ez a neves tudósok érdeklődését is fölkeltő jelenség (és célzott vizsgálata: a „foltpróba”) azt igazolja, hogy némi tapasztalat után a nem-humán főemlős és a kisgyermek saját tükörképére nem úgy válaszol, mintha társát látná. Nem mutat a társnak szóló szociális viselkedésmintákat, de tartósan vizsgálgatja tükörképét, miközben figyeli, amint önmagát tapintja, azaz tükörképét önmagára vonatkoztatja. Ebbe a teljesítménybe rendszerint azt is beleértik, hogy a főemlős vagy a kisgyermek „fölismeri” önmagát a tükörben. Ám számomra az okoz problémát, hogy a tükörre adott válaszban, illetve a jelenség pontos leírásában benne foglaltatik ugyan a differenciált észlelés, vagyis a kísérleti alany különbséget tesz társa és a tükörkép között, s a kép önmagára irányuló viselkedést vált ki, de ezek a reakciók nem bizonyítják, hogy a főemlős vagy a kicsi gyermek önmagát a külvilág tárgyai között mint sajátos perceptuális entitást, „én”ként azonosította. A tükörreakció értelmezési nehézségének alkalmi és vázlatos fölidézése is érzékeltetheti, hogy a preverbális „önfölismerés” („énészlelés”) milyen kérdéseket vet(ett) föl. Az utolsó két évtizedben végzett neurobiológiai vizsgálatok során föltárt neuronális/neurális mechanizmusok ma már lehetővé teszik, hogy világosabb képet alkossunk a beszéd elsajátítását megelőző egyes „önreprezentációs” folyamatokról. Azt remélem, hogy ezek együttes számbavétele segíthet abban, hogy a preverbális észlelés „első személyű szempontját”, a saját hatás (ágencia) szubjektív átélését, a dinamikus testséma szerepét az önészlelésben, az önmaga és a társ hasonlóságának és különbözőségének észlelését biztosító idegrendszeri folyamatokat jobban megértsük. 3