Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)

1861-05-23 / 29. szám

450 nek fényoldalait egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen, így nincs miről vitatkoz­nunk; önnek semminemű aesthetikai fejte­getéssel nem tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok nem egyéb mint helyreigazítása ön oly nemű idézetei­nek, melyek szelíden szólva nem elég sza­batosak. Ön azt mondja, hogy én Zalártól min­dent, de mindent megtagadok és semmi, de épen semmi jó tulajdont nem fedezek föl benne. Ez nem épen így van. Elismertem, hogy Zalár itt egy pár élvezhető költeményt is, hogy ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam gyűjteményé­ben, mely mélyebb hatást tett volna reám, s melyet mint kitűnőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunk­ban divat a legelhibázottabb művek vagy gyűjteményeknek is némi jó oldalát érin­teni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt igy szóltam *) : „ott hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mind­ebből semmi, miért hajoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg má­sok, minthogy meg is teszik, mert kritikánk­nak ez fő szempontja. Nekem nem egyes, ta­lán élvezhető, költeményekből kell és szabad megítélnem a költőt, hanem az egész szelle­méből.“ Most is azt hiszem, hogy a kritikus­nak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépsé­geit, mint elítélni a valóban sikerült m­űve­­ket egyes hibákért; oly versgyűjtemény, melyben egyetlen kitűnő költemény sincs, néhány tűrhető fejében, nem várhat érdem­leges méltánylatot. A pozitív nagy hibák­ért nem nyújthatnak kárpótlást holmi ne­gatív érdemek. A fény- és árnyoldalak pon­tos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly méltán tisztelt Macaulay Montgomery­nek „Az isten mindenütt jelen valósága“ és „Sátán“ czímű költeményeiben nem talált semmi méltá­nyolni valót, pedig az első tizenegy, a má­sodik két kiadást ért, s bizonyosan mind­két műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán én a „Budapesti Hír­lap“ tárczájában közlött „Szépirodalmi szem­lémben“ nem annyira egyes költőket bírál­tam, mint a legújabb lyra szellemét vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vo­násokat lehetett czélom­ kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a kórjelek feltüntetésével. Zalárt mint a világ­ fájdalmas affectatio, a képzelet ra­­konczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét mutattam be, mert költészeté­ben ezeket találtam legjellemzőbb vonások­nak. Jól tudom, hogy Zalát írt oly költemé­nyeket is, melyeken költészetének ez annyi­ra jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tűnnek fel, de leszámítva egy pár tűr­hető költeményt, ezekben is hiányzik vagy a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás. Költészetének ez oldalát csak általában érintem, s épen ide vonatkoznak e szavaim is : „Zalár a formá­ban is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna s költői szelleme is igen rokon e pró­­zaisággal.“ Ön egy kis változtatással idézi e mondatomat s a prózaiságot iz e p­rózaiság helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget tüntethesse föl, „melylyel Gyulai mindazt mit eddig mon­dott, lerontja, mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számitás s értelmesség, hogy lehet prózainak jellemezni oly írót, ki sze­rinte örült, túlzó, rakonczátlan képzeletű.“ Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a túlzást semminemű, még aesthetikai szem­­­pontból sem lehet prózaiságnak nevezni, el­lenben az értelmetlenség, számítni nem tu­dás és badarság,mint a költői szellem szük­séges képi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs szükségem reá, hogy magamat mentve e hi­tét eloszlassam. Idézett soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár mind a kü­l, mind a belformában gyönge. E kifejezés próza a külformát jelenti, ez pedig : költői szelleme is rokon e prózaisággal a belformára vonat­kozik, mit az e szócska eléggé kiemel, vagy más szóval : Zalán kívül belül formátlan. *­ Lásd Budapesti Hírlap 1855. 783. sz. Tárcza.

Next