Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-05-23 / 29. szám
450 nek fényoldalait egy pár vonással rajzolni vagy legalább utalni ama nagy számú szép költeményekre, hogy a vitának kiindulási pontja lehessen, így nincs miről vitatkoznunk; önnek semminemű aesthetikai fejtegetéssel nem tartozom, s mindaz, mit e tárgyban még felelni akarok nem egyéb mint helyreigazítása ön oly nemű idézeteinek, melyek szelíden szólva nem elég szabatosak. Ön azt mondja, hogy én Zalártól mindent, de mindent megtagadok és semmi, de épen semmi jó tulajdont nem fedezek föl benne. Ez nem épen így van. Elismertem, hogy Zalár itt egy pár élvezhető költeményt is, hogy ellentétei néhol sikerülnek, csak oly költeményt nem találtam gyűjteményében, mely mélyebb hatást tett volna reám, s melyet mint kitűnőt képes lettem volna méltányolni. Sőt tudván, hogy irodalmunkban divat a legelhibázottabb művek vagy gyűjteményeknek is némi jó oldalát érinteni, ha egyebet nem, legalább a csinos nyelvet és hazafias buzgalmat, jónak láttam némi mentséggel állani elő. A többek közt igy szóltam *) : „ott hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fennakadni, de ott, hol mindebből semmi, miért hajoljanak el aránylag csekélységek. Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is teszik, mert kritikánknak ez fő szempontja. Nekem nem egyes, talán élvezhető, költeményekből kell és szabad megítélnem a költőt, hanem az egész szelleméből.“ Most is azt hiszem, hogy a kritikusnak épen oly kevéssé tiszte méltányolni az alapjokban elhibázott művek egyes szépségeit, mint elítélni a valóban sikerült műveket egyes hibákért; oly versgyűjtemény, melyben egyetlen kitűnő költemény sincs, néhány tűrhető fejében, nem várhat érdemleges méltánylatot. A pozitív nagy hibákért nem nyújthatnak kárpótlást holmi negatív érdemek. A fény- és árnyoldalak pontos kiemelése csak oly műveket illethet meg, hol nagy hibák és nagy szépségek váltakoznak. Az aránylag csekélységek itt sem jöhetnek szóba sem egyik sem másik részről. Az ön által annyira s oly méltán tisztelt Macaulay Montgomerynek „Az isten mindenütt jelen valósága“ és „Sátán“ czímű költeményeiben nem talált semmi méltányolni valót, pedig az első tizenegy, a második két kiadást ért, s bizonyosan mindkét műben több az élvezhető, mint Zalár régibb költeményeiben. Aztán én a „Budapesti Hírlap“ tárczájában közlött „Szépirodalmi szemlémben“ nem annyira egyes költőket bíráltam, mint a legújabb lyra szellemét vettem bírálat alá. Ezért csak a legjellemzőbb vonásokat lehetett czélom kiemelni, mi a jelen esetben fájdalom nagy részt egyre ment ki a kórjelek feltüntetésével. Zalárt mint a világ fájdalmas affectatio, a képzelet rakonczátlansága, a túlzás és dagály kiváló képviselőjét mutattam be, mert költészetében ezeket találtam legjellemzőbb vonásoknak. Jól tudom, hogy Zalát írt oly költeményeket is, melyeken költészetének ez annyira jellemző vonásai kevésbbé, vagy épen nem tűnnek fel, de leszámítva egy pár tűrhető költeményt, ezekben is hiányzik vagy a költői felfogás, vagy a költői kivitel, egy szóval a valódi alkotás. Költészetének ez oldalát csak általában érintem, s épen ide vonatkoznak e szavaim is : „Zalár a formában is hanyag, úgy versel, mintha prózát írna s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal.“ Ön egy kis változtatással idézi e mondatomat s a prózaiságot iz e prózaiság helyett, alkalmasint azért, hogy aztán alább mint következetlenséget tüntethesse föl, „melylyel Gyulai mindazt mit eddig mondott, lerontja, mert ha a próza jelleme a józanság, hideg számitás s értelmesség, hogy lehet prózainak jellemezni oly írót, ki szerinte örült, túlzó, rakonczátlan képzeletű.“ Ön szerint tehát a dagályt, affectatiót, a túlzást semminemű, még aesthetikai szempontból sem lehet prózaiságnak nevezni, ellenben az értelmetlenség, számítni nem tudás és badarság,mint a költői szellem szükséges képi alkatrészei, szerepelhetnek. Nincs szükségem reá, hogy magamat mentve e hitét eloszlassam. Idézett soraimban nem ilyesmire czéloztam s csak azt akartam mondani, hogy Zalár mind a kül, mind a belformában gyönge. E kifejezés próza a külformát jelenti, ez pedig : költői szelleme is rokon e prózaisággal a belformára vonatkozik, mit az e szócska eléggé kiemel, vagy más szóval : Zalán kívül belül formátlan. * Lásd Budapesti Hírlap 1855. 783. sz. Tárcza.