Szépirodalmi Figyelő, 1861. november-december - 1862. január-május (2. évfolyam, 1-26. szám)

1861-11-21 / 3. szám

re hetinek hangjától egészen elütött. Homé­roszt nem könnyű felismerni Pope-nak a rímek királyának verseiben, így Virgiliust vagy Homéroszt a mieinknél. De külföldön elébb támadt fel a klasszikus művelődés, nálunk tovább tartott a bágyadtság; igaz hogy azután ébredésünk is nemzetiebb, nemzeti költészetünk is klasszikaibb lett. De mégis sokkal előbb, mint atalán érez­hető lett volna, megkezdődik itt a művel­tebb érzés a csinosabb versköltés kora. Már Rádainál oly fordulatokat a gondolatban, oly élénkséget az előadásban, oly kifejezé­seit az érzéseknek, oly nyelvkezelést lelünk, hogy látnunk, tapasztalnunk kell, hogy ő nem Gyöngyösinek és saját kortársainak hatása alatt állott, mély érzetével birt a klasszikus rövidségnek, választékosságnak, képzelődése elevenebb röptű­, nyelve több­féle biztos fordulatokra képes. Szintén el­mondhatni ezt Faludi, hivatást tanusító lágy és könnyed lyrájáról is, mely e századnak fő kincse. A többiről legnagyobb részt, még a virradás hitleit sem véve ki, elmondhatni, hogy az eposzra nem erősek, hősi nagyságot felfogni, érezni, teremteni nagy lélekkel nem bírnak; a lyrában lassúk, modorosak, föl­dön csúszók; a drámai kisérletekben gyer­mekek ; a fordításokban ügyszeretetük s vélt érzések mellett is ügyetlen nyelvkeze­lők, bátortalan irók.A felemelkedésre vágy­nak, de nem erősek is. Könnyűek; a szépet áhitják, de valósitni, teremteni, másolni nem tudják. Mind ezt koruk miatt, a franczia poesis egy részének lelketlen dagálya, leí­rási képekben duskálkodása, az angolnak didaktikai iránya, és a nemzetnek, mely újabban derülni kezdett, nem ismerése vagy csak sokára elismerése, s ezen elismerésnek a nyelv és ízlés hi­ánya által okozott töké­letlensége miatt. Mégis, mint mondok, Faludytól és Rá­­daytól, de főkép ez utóbbitól egy vonal vagy sor kezdődik, mely hosszú rendben magá­ban foglalja az újabb Ízlés férfiait, a mi klasszikus iskolánkat, melyből utóbb leg­jobbjaink kerültek. De a másik iskola sem maradt nyom nélkül, legalább az alakot, külsőket illető fogalmak tisztázására, a né­­piesb alakok és szellem fentartására sok ideig hatással munkálkodott. Ennek magya­ros és nemes de kevéssé művészies múzsája ihlette Kisfaludy Sándort, Csokonayt, Földyt és némileg Kis Jánost is, kiknek költészete az egykoruak leírási bővségétől, kifejezési áradozásaitól, tartalmának köznapiasságá­­tól, nyelvezetének pongyolaságától sohasem tisztulhatott meg egészen.­Azon előnyök mellett is, hogy részint népszerűek és igy nagy hatásúak voltak, s hogy — a mi meg­becsülhetetlen — a megszokott s mintegy magyarokká lett alakokat rögtön vaktában és egészen külföldiekkel s klasszikaiakkal felcseréltetni nem engedték, s bölcsészeti igényeik mellett is, eltörpült emez iskola ama másik (Rádayé) mellett, mely a nem­zet és kor eszméit nem mellőzvén, művészi­­ebb, nemesebb igyekezett lenni. Nagy hatást tett az az előbbi vagy con­­serváló iskola fordításaival. Milton elvesz­tett paradicsoma, Tasso Jeruzsálemé és sok más e korbeli fordítmányok máig is forog­nak némely vidéken népünk kezeiben; de magára a nyelv műveltebb kifej­lésére s a költői magas­ ihlet felgerjesztésére e for­dítmányok inkább ártottak mint jó hatást tettek. Voltaire színműveit Young éjszakáit, Fkervey siralmait s több ilyeket, s amaz előbb említett két remeket is laza folyóbe­szédben tenni által nem lehangolása e a költői léleknek, nem magva-e a rész ízlés­nek­­— melynek el kellett ferdülnie, midőn a legmagasb­b költői mezbe illő gondolato­kat a próza gúnyájában látja és tanulmá­nyozza. E pontból fakadt ki a következő irói nemzedék hidegsége, makacssága az eszmény iránt, — amaz eszm­étlen és hűtlen nép, mely a nyelvújítást is daczczal ellenez­­te, egyéb nyelvi és aesthetikai tanulmány ellenében is sok ideig siket s elfogult maradt. Csodálkozással kézdhetjük, hogyan le­hetett ezen idő embereire oly csekély hatá­sok a klasszikas tanulmányoknak? Hogyan ízlelhette valaki Horácz finom­ rövidségét, Pindarosz felséges eszméit és nyelvezetét, akkor a midőn saját nyelvén a legsekélye­­sebb prózával, lelketlen alexandrinekkel megelégedett? Hogy lehettek e férfiak el­méletben oly klasszikus hajlamúak, gyakor­latban oly műveletlen nyelvűek, oly kstena­­piak? Egy részt az iskolai képzést vádol­hatni. Minden humanistás hírnevek mellett is tanodáink nagyobb részt mellőzvén a gö­rögöket, a rómaiakat is főkép a próza és

Next