Szépirodalmi Közlöny, 1870 (1. évfolyam, 1-38. szám)
1870-06-30 / 13. szám
élethűbben tanúskodnak az indus világnézetről mint India bölcsének, az elefántnak templomai. A klassikus őskor eszménye, a plasztikus eszmény szintén amaz idők életviszonyainak, érzelmeinek és hitének volt kinyomata. Ez az eszmény az emberiség k örök ifjúságát állítja elénk, mely vágy, fájdalom s a reflexió minden irányzata nélkül csak elérhető célok után törekszik. Az egyszerű szépségnek ép úgy ki kellett tűnni a költői termékeken, mint az építészet és szobrászat művein. Egyszerűek voltak az élet- és mivelődési viszonyok, egyszerűek a bonyolatok; az ember egyedül és tökéletesen magában bízva lépett föl úgy az életben, mint a költészetben. A régiek felölelék a mit koruk önként nyújtott s ahhoz szigorúan ragaszkodtak. Sophocles „Antigone“-ja ama hellen babonán alapszik, hogy az el nem temetett nyugalmat nem talál s a Styx partjain századokig kénytelen bolyongani. — így tettek mind a régi koszorúsok. Athén színpadja Aeschülosztól Euripidesig száz év alatt nagy változásokon ment át, de mindig visszatükrözé Görögország küzdelmeit, törekvéseit. Sem a persa háború, sem a peloponesusi küzdelem, sem a sophisták és Sokrates bölcselete nem vonulhatának el felette nyom nélkül. Ha Euripides Elektrát és Orestest vezeti elénk, csak a nevekben, a főcselekvényben s némi külsőségekben ismerünk Aeschylosz alakjaira. A mythosz alapjában nem változtatható meg, de az első tragikus óriási alakjai helyett nála már korának görögjei szerepelnek. A „modern“ fogalmának érvényesülése még szembetűnőbb Menander vígjátékában — szemben Aristophanes bohózatával. Az egyikben a világ fejére van állítva: a felhők között várost építenek, a kart darázsok, felhők, békák képezik; a költő előtérbe lép, vetélytársaival, politikai ellenfeleivel vitára kel; dicséri magát, ostorozza vagy simogatja a tömeget; a mindennapi groteszkké válik, s Dionysos mámora Apollo lelkesedésével vegyül; a másiknál a világ rendes alakjában tükröződik vissza s alakjai mellett a költő egészen elenyészik, vagy legalább háttérbe vonul. Midőn a spanyol és angol népszínház csaknem egy időben váratlanul fölvirágzott, szintén az idők áramlatát követő. Klassikusok voltak akkor a mysteriumok, s az apostolok történeteivel, a szentek legendáival, a nép szivét és szemét százötven éven át gyönyörködtették; modernek voltak az olasz novellák s a spanyol románcok. A költők nézőik elé nem Agamemnont, hanem a nép hőseit és királyait vezették, kiknek emléke mindenki szivében élénken élt. Ha Shakespeare „Vihar“-át kelti, ama viharok és hajótörések lebegnek szeme előtt, melyekről Walter Raleigh és társai virginiai útjok után regéltek. Corneille csak előképeket keresett a régi történelemben: szomorújátékai: „Cinna“, „Pompeus halála“ „Sertorius“ a polgárháború alatt születtek, s e kor szellemét tükrözik vissza. A 18 század folytán a vallásos türelem eszméi diadalmaskodnak az egyes vallásfelekezetek fanatismusa felett, s megszületik Voltaire „Mohamet“-je és „Alzire“-ja. A harmadik rend hatalmának öntudatára ébred s óhaja, hogy illő állást foglaljon el. „Mit érdekel engem Orestes és a királyok végzete? — kérdi Diderot s megteremti a polgári drámát. A művészet, mely szüntelen a múltakból szeditáplálékát, biztos alapra sohasem számíthat. Csak egy példát hozunk föl. Midőn az olasz festészet a 17-dik század folytán makacsul ragaszkodott mythologiai tárgyaihoz, s a mindennapi életnek egészen hátat fordított, mindig mélyebbre sülyedt s compositiói fokon kint üresebbek lettek, mig a hollandi festészet, mely a népélet felé fordult, Rembrandtban virágzásának tetőpontját érte el. Watteau, midőn ügyes kezével a versaillesi udvar életébe markolt, új lendületet adott a francia festészetnek. A korszellem ily átérzése szülhet ma is nagy művészeket. Tévednek, kik azt hiszik, hogy a görög művészet, virágzásának tetőpontján a mindennapi élettel szakítva tisztább, eszményi alak után törekedett. Valaki igen jól jegyzi meg, hogy a hellének szomorújátékai, márványszobrai s a görög élet között erős, széttéphetlen fonál létezett; ami most előttünk keresettnek, művészinek látszik, akkor egyszerű, természetes volt. Egyszerűek voltak az élet-s mivelődési viszonyok, egyszerűek a bonyolatok. Egyszerűséget Hellásztól még ma is tanulhatunk, de a régiek puszta utánzása az új kor teremtő erejét verné békába. A plasztikus formák szigorát ránk erőszakolni többé nem lehet. Valamint Európa politikai és társadalmi állapota, ügy a mű-