Szépirodalmi Közlöny, 1871 (2. évfolyam, 1-14. szám)

1871-02-23 / 8. szám

S E R A P H I N A.*) Még meg se haltál, mintha mégis Koporsód zárult volna rád, Elfednének nehéz göröngyök — Nehéz göröngy : a gúny, a vád. Ki meghalt, rothad lenn a földben, Nem bántja érzés, gondolat; Te, mint árny, szél, kisértesz itt fenn, Szegény leány, megtört alak. Oh, a halál nem oly siralmas! Midőn a szív por, hamu rég; Egy uj, egy szebb világ reménye, Mint siri lámpa, egyre ég. Van, lehet élet a síron túl, Remélhet ott lenn a halott; Csak annak nincs feltámadása, Ki, mint te — óh­­aj — elbukott! . . . Én itt vergődöm sírva, nyögve, Vigaszt, támpontot keresek; Mert tiszta homlokod szenny érte, A fény lelkemből kiesett. Nem az fáj, hogy szép szemed, ajkad Csábjaival elszédített; Önzés oly mély sebet nem üthet, Mely elvegyen reményt, hitet. Szerelmi hit, apró csalódás, Mind csak kongó, üres szavak, Hitvány paródia, nevetség, Hogy érttök könyek hulljanak. A megbukott gőg, hiúság is Érzésnek oly silány, pimasz; Csak a bu, mit hordok miattad, Mint az isten, nagy és igaz! És bár mint marja is velemet A szégyen, mint égő olaj, Elfedném kínom egy kacajjal, Nem kelne ajkamon sóhaj. De, ha mi szép, dicső van itt lenn, Pokol ármányin elbukott: Bukása gyászt hoz a világra — A köny nem hiú pompa ott ! Oh, hogy a bűn hatalma oly nagy, Hogy szived igy megrabolák! Az fáj nekem, az öl, az éget, Hogy egy angyallal lett szegényebb Ez a sivár, koldus világ! ADORJÁN BÉLA. *) E szép költeményre, — melyet egy általunk egészen ismeretlen tehetség küldött be régebben — felhívjuk a közönség figyelmét. Szerk. 15* 115 nehezünkre is esik e dominicamis barát egy­szerű műveinek első rangot tulajdonítani. S mégis úgy kell tennünk. A művészet tetőpontja mindenkor akkor érkezik el, midőn az alkotó eszme a nagy tömegből már kihalni készül, de egyes lángelmék annál melegebben és tisztáb­ban fogják fel. Midőn az eszme még a nagy tö­megben él, a közvetlen egység érzelme nem képes ideálját kü­lsőesíteni. Midőn az aszketi­­kus baráti vallásosság szelleme a terjedő isme­ret és humanismus által már is veszélyeztetett, midőn már magában a festészet körében is fel­lépett Bellini, ez új irány első nagy képviselője, akkor állott elő a keresztyén eszmevilág leg­­geniálisabb művésze, Fra Angelico — hason­lóan ama tüneményhez, midőn az alakuló párt­küzdelmek, s komolyabb kutatás hatása alatt hanyatló ideális humanismus leggeniálisabb fes­tője Raphael működött. Fra Angelico, habár nevét aránylag ritkábban emlegetik, kétségtele­nül a legelső művészek egyike, s az ő művei­nek tanulmányozása egykor nagy világot fog deríteni a még most rendesen félreismert, sőt figyelemre is alig méltatott byzantii festészeti iskolára, s a bizonynyal bekövetkező új kutatá­sok nagy fontosságúak lesznek az Európa tör­ténelmét egy évezredig átható vallásos eszmék alig sejdített fejlődés törvényeinek felismerésére nézve. György Aladár.

Next