Tanu. Németh László kritikai folyóirata 2. (1934)
1934 / 7. szám - Görögök vagy A halott hagyomány
semhogy az antik valódi természete szólhatott volna; az antik csak rés volt, melyen a lélek saját egébe nézett. Ez a rés hol itt szakadt fel, hol ott, a görögségből fátyolai közül elővillanó hölgy lett, bár ezeket a fátyolokat nem ő viselte, hanem a mi tekintetünk. Ma a görögség nem menyország, nem előírás, nem bizonyíték, nem lázadás. A görögöket nem azért olvasom, mert esztétikai példatárat találtam bennük s nem azért, hogy oszlopos előcsarnokot építsek a német házam elé, ahogy Goethe gúnyolta magát egy őszinte percében. A görögség nekem vállalkozókedv, amelyben szívem az ő merész szívükkel összedobban. Hol volt, hol nem volt, számomra is így kezdődik a görög történelem, de ez a meseszerűség nem jelent eszményítést és nem jelent távolságot. Ezen a csodálatos dombtetőn, a sakál füleket hegyező láthatárral szemben, mi magunk is mintha hol volt, hol nem lennénk s a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból. Pajtáshagyomány ez, egymás mellé keveredett s másfelől jövő, másfele tartó vándorok beszéde egy galagonyabokor alatt. Nem a tapasztalat szól itt tapasztalathoz, hanem érzés az érzéshez; a világ mindenfele nyílt s szerencsét próbálni jó és szabad. Az ember azt, akivel egy bokorba keveredett, nem eszményíti s én azt hiszem, a huszadik század „hellenizmusában“ ép az a szép, hogy nem lesz „hellenizmus“, hanem egymás szemébe tekintő vándorok cinkossága. A görögség közelebb kerül s kapcáját ép úgy észrevesszük, mint kék tekintetét és sötét homlokát. Soha nem volt olyan jó alkalom rá, hogy a görögöket valódi mivoltukban s ne speciális igényeinken át ismerjük meg, mint most, amikor meztelen lelkünkkel s kalandkészségünkkel egy kicsit mi magunk is görögök lettünk. A görög nép kelet kolosszusaihoz, Rómához vagy a germán kereszténységhez képest parány, mégis teljesebb életet élt, mint akármelyikük. Nincs még egy nép, amely ilyen kis emberkészlettel, ilyen változatosan bontotta volna ki korszakait. A kultúrák bonc-és élettanát rajta kell megtanulnunk, a görögség történelmi teste a legteljesebb ismert szervezet. Amit elkezd, befejezi s amit befejezett, otthagyja. Minden korszakának megvan a külön értelme; minden csoportjának a külön szerepe. Vannak népek, amelyek gyorsan burjánoznak a terjedelemben; a görög gyorsan burjánzik változatban. Úgy viszonylik ő más népekhez, mint egy színpad az élethez. Ami más népek életében ezrekből rajzolódik elő, itt kimondja tíz, mint kicsiny államai az önállóságért, úgy küzdenek a legapróbb csopor t* 3