Turán. Magyar néprokonsági szemle 23. (1940)
1940 / 1. szám - Sonkoly István: A vogul és osztják zene
törzsek, hanem a török-tatár népek legtöbbjénél is az énekmondó dalát pengető hangszer kíséri. Míg az obi-ugor népeknél líraszerű hangszer, addig a török-tatár népek kultúrkörében lantszeríj hangszer szegődik az énekmondó szolgálatába. A vogul és osztják népénekes még a kilenchúrú hárfát is pengeti hellyel-közzel. A két népies hangszerről azonban nem a finn tudósok gyűjteménye tájékoztat először. Már Pápay József tudósít a hosszúkás, vékony fenyőfából készített halalakú hangszerről, melynek húrjai rénszarvasinból készülnek, s ezeket pengetés előtt halenyvvel dörzsölik be. Ez a zene fa. A másik, Pápay szerint tökéletesebb hangszer a madáralakú hárfa. Szerinte a hangszerekkel a medveünnepi színjátékokat és az ú. n. állaténekeket kísérik. * * * A vogulok és osztjákok nagyfokú énekkedvelése ismeretes. Már 1715-ben beszámol Noviczkij az osztrák ceremóniáról. Nem kerüli el figyelmét a sámán éneke, aki éneket költ az áldozó marha felett, imádkozván, hogy adjon az istenség bő fogást halban, vadban.2 Népi énekkultúrájukról azonban csak a fáradhatatlan buzgalmú gyűjtők révén értesülünk. A népdalgyűjtő eredménye attól függ, sikerül-e fellelnie jó dalforrást. Reguly Antalnak sem sikerülhetett volna tizenkét jelentős terjedelmű hősi éneket lejegyezni, ha nem találkozik Bachtarral, az ősz vogul népénekessel. Mert már akkor „az osztrák énektudomány szinte kiveszőben volt”. A 70—100 éves aggastyánok között is csak öt olyanra bukkant, ki emlékezett a hagyományos énekekre. Mintha Bartók vagy Kodály szavait hallanók, mert ők is, különösen a korosabb nemzedék dalait gyűjtik egybe. Úgy látszik ismétli önmagát a zenei folklore története is. „Nem súlyos betegség tünete volt-e, hogy a legszebb dalokat már csak cselédek és öreg parasztok tudják? A falu most búcsúzik a régi hagyománytól. A fiatalsága már nem veszi át”, — írja Kodály Zoltán. Bartók is panaszolja, hogy „ha régebbi dalokat akartunk megszerezni, öreg emberekhez, öreg asszonyokhoz kellett fordulnunk, ezeket viszont nehéz volt rávenni az éneklésre”. A vogul és osztják ének jellemző sajátsága: bizonyos rögtönzésszerűség, recitatív jelleg, a változatoknak valósággal korlátlan bősége. Nagy mértékben különbözik a többi obi-ugor nép zenéjétől mind ritmizálásban, mind formaszerkezetben. Az ütem nem változik, sokszor egy dallamon belül sem. A dallamok túlnyomó többsége: parlando rubato. Ritmusképletei szokatlanok. Meglepő a dudás és triolás, ritmikus mozgások egymásba fonódása. Épp ilyen különleges a dallamfrázisainak terjedelme. Mi megszoktuk a páros ütemekre való tagolódást a dallamsorokban, mert ez megmutatja a szimmetria-érzékünket. Ebben a dallamvilágban azonban gyakran kielégítetlen marad arányossági kívánságunk. Sűrűn előbukkan a három- és ötütemű dallamsor egymást követve. 1 Pápay József: A Reguly-féle osztják hősi énekekről. Ethnographia XXIV., 257—276. 1. 10. o. 3 Kodály Zoltán: A magyar népdal. Molnár Antal: Az új zene. 315—318. 1. 4 Bartók Béla: A magyar népzene és az új magyar zene. Zenei Szemle, XII., 3—4. sz.