Turán. Magyar néprokonsági szemle 23. (1940)

1940 / 1. szám - Sonkoly István: A vogul és osztják zene

törzsek, hanem a török-tatár népek legtöbbjénél is az énekm­ondó dalát pengető hangszer kíséri. Míg az obi-ugor népeknél líraszerű hangszer, addig a török-tatár népek kultúrkörében lantszeríj hangszer szegődik az énekmondó szolgálatába. A vogul és osztják népénekes még a kilenchúrú hárfát is pengeti hellyel-közzel. A két népies hangszerről azonban nem a finn tudósok gyűjteménye tájékoztat először. Már Pápay József tudósít a hosszúkás, vékony fenyőfából készített halalakú hangszerről, melynek húrjai rén­szarvasinból készülnek, s ezeket pengetés előtt halenyvvel dörzsölik be. Ez a zene­ fa. A másik, Pápay szerint tökéletesebb hangszer a madár­alakú hárfa. Szerinte a hangszerekkel a medveünnepi színjátékokat és az ú. n. állaténekeket kísérik.­ * * * A vogulok és osztjákok nagyfokú énekkedvelése ismeretes. Már 1715-ben beszámol Noviczkij az osztrák ceremóniáról. Nem kerüli el fi­gyelmét a sámán éneke, aki éneket költ az áldozó marha felett, imádkoz­ván, hogy adjon az istenség bő fogást halban, vadban.­­2 Népi énekkultú­rájukról azonban csak a fáradhatatlan buzgalm­ú gyűjtők révén értesü­lünk. A népdalgyűjtő eredménye attól függ, sikerül-e fellelnie jó dal­forrást. Reguly Antalnak sem sikerülhetett volna tizenkét jelentős terje­delmű hősi éneket lejegyezni, ha nem találkozik Bachtarral, az ősz vogul népénekessel. Mert már akkor „az osztrák énektudomány szinte kiveszőben volt”. A 70—100 éves aggastyánok között is csak öt olyanra bukkant, ki emlékezett a hagyományos énekekre. Mintha Bartók vagy Kodály szavait hallanók, mert ők is, különösen a korosabb nemzedék dalait gyűjtik egybe. Úgy látszik ismétli önmagát a zenei folklore törté­nete is. „Nem súlyos betegség tünete volt-e, hogy a legszebb dalokat már csak cselédek és öreg parasztok tudják? A falu most búcsúzik a régi hagyománytól. A fiatalsága már nem veszi át”,­ — írja Kodály Zoltán. Bartók is panaszolja, hogy „ha régebbi dalokat akartunk megszerezni, öreg emberekhez, öreg asszonyokhoz kellett fordulnunk, ezeket viszont nehéz volt rávenni az éneklésre”.­ A vogul és osztják ének jellemző sajátsága: bizonyos rögtönzés­szerűség, recitatív jelleg, a változatoknak valósággal korlátlan bősége. Nagy mértékben különbözik a többi obi-ugor nép zenéjétől mind ritmi­­zálásban, mind formaszerkezetben. Az ütem nem változik, sokszor egy dallamon belül sem. A dallamok túlnyomó többsége: parlando rubato. Ritmusképletei szokatlanok. Meglepő a dud­ás és triolás, ritmikus moz­gások egymásba fonódása. Épp ilyen különleges a dallamfrázisainak terjedelme. Mi megszoktuk a páros ütemekre való tagolódást a dallam­sorokban, mert ez megmutatja a szimmetria-érzékünket. Ebben a dallam­világban azonban gyakran kielégítetlen marad arányossági kívánságunk. Sűrűn előbukkan a három- és ötütemű dallamsor egymást követve. 1 Pápay József: A Reguly-féle osztják hősi énekekről. Ethnographia XXIV., 257—276. 1. 1­0. o. 3 Kodály Zoltán: A magyar népdal. Molnár Antal: Az új zene. 315—318. 1. 4 Bartók Béla: A magyar népzene és az új magyar zene. Zenei Szemle, XII., 3—4. sz.

Next