Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 21. (1920)
1920 / 1-3. szám - Dr. Marczinkó Ferencz: Történelmi jogaink hazánk területéhez (II. közlemény)
ténelmi missiót teljesítettek, melyet a pánszláv eszmék apostolai sohasem tudtak nekik megbocsátani s valósággal fanatikus ellenségeinkké lettek e fegyvertény miatt. Palacky szerint legnagyobb bűnünk az, hogy a morva-szláv birodalmat megsemmisítve, beékeltük magunkat a déli és északi szlávok közé s közvetlen érintkezésüket a legújabb időkig megakadályozták. A morva-szláv birodalom elpusztult ugyan, de az a morva-szláv nép, a mely itt lakott, nem. A győzelmes magyarság felszívta a legyőzött morva-szláv népet úgy, hogy mint nemzetiség hamarosan eltűnt s csak keresztény szavaink eredete s nyelvünk szláv szókincsének tekintélyes része mutatják azt, hogy a magyar nemzet itt is felvett egy mellékfolyót a maga táplálására, úgy a mint azt már vándorlásai idejében későbben s mai hazájában is oly sokszor megtette. Nagyon találóan jegyzi meg Karácsonyi János, hogy „ha örökösökről lehet itt beszélni, inkább mi magyarok vagyunk az örökösök, mert a morva-pannon-szlávok vére, nyelve bennünk van“. A vezérek és az első királyok alatt az északnyugati Felföld magasabb hegyektől borított vidékein hiába keresnénk szlávokat, egyszerűen azért, mert a XII. századig ez a terület teljesen lakatlan volt. Ebben az időben főleg a harcziasabb népek még nem laktak oly közvetlen szomszédságban egymással, mint a későbbi időben. Ahol nagyobb folyók vagy más természetes határok élesen elválasztó vonalat nem vontak a szomszédok közé, ott a népek önmaguk védelmére nagy országelválasztó, lakatlan közöket hagytak, hogy így megakadályozzák az ellenségnek hirtelen való becsapásait. Ilyen lakatlan országelválasztó köz volt a felvidék legnagyobb része egészen a XI. század végéig. Ezekre a lakatlan területekre a tótok csakis a XII—XIII. században kezdtek átszivárogni és letelepedni. A XI. század vége felé a Szent István által életbe léptetett nagy átalakulás következtében előállott belső forrongás lecsendesedett. A kiforrás folyamata lezajlott, hazánk a consolidált európai államok sorába lép. Bent béke honol s az uralkodó békés külpolitikát folytat. Nyugati szomszédaink nem rettegnek többé örökösen tőlünk s nekünk sincs okunk attól tartani, hogy életünkre törnek. A nagy elválasztó körökre nincs többé szükség; elérkezett annak az ideje, hogy az emberi cultura ezeket is birtokba vegye. Már Szent László elérkezettnek látta az időt, hogy a gyepüket, az ország határait kiterjeszsze s a lakatlan földeket betelepítse. A magyar nem volt elegendő ezeknek betelepítésére. Szent László és az utána következő királyok szívesen látták tehát a szomszédos országok lakóit. Sok német telepedett le, de a betelepülők zöme a szláv törzsekből került ki. A Morva és Odera folyók felső folyásai mentén, a ma annyira vitás és értékes Sziléziában laktak a fehér horvátok. Szláv pásztorok voltak ezek és szívesen éltek királyaink települési engedélyével annál is inkább, mert a letelepülőknek még különféle kiváltságokat is biztosítottak. E betelepülők, akiket Kálmán királyunk törvényei is „hospites“-nek, vendégeknek neveznek, akik mások földjén dolgoznak, voltak a mai tótok ősei. Az északnyugati felföld a beköltözött tótoknak munkájuk ellenében nyugodalmas, békés otthont biztosított. Ez a terület kívül esett a sok megpróbáltatáson, mely hazánkat érte. Csak egy ízben kellett sokat szenvednie: a XV. században, a mikor Giskra cseh zsoldosaival a felvidék legnagyobb részét birtokában tartotta. Az északnyugati felföld történetének, sok német és magyar virágzó község és város múltjának legszomorúbb korszaka volt ez. Amerre ez az idegen had csak elvonult, pusztulás és nyomor volt a nyomában. A cseh csapatok a békés és jómódú városi lakosságot mindenéből kifosztották és erősségeikből, faváraikból a környék népét is állandóan rémületben tartották. A föld népére elviselhetetlen adókat róttak ki s mivel állandó békét még a súlyos adók mellett sem tudott a lakosság magának biztosítani, közülük nagyon sokan elmenekültek. Mint egyik történetírónk írja: „A felgyújtott városok és falvak füstje besötétítette a levegőt. A vad vaskorszak évei nehezedtek Magyarországra és a meddő mezőket urak és szolgák vére öntözte“. E pusztítások a felvidék városait, falvait nagyon elnéptelenítették. Az elpusztult helyeken a németek és magyarok helyét a tótok foglalták el. Igénytelen, dolgos fiaik a huszita világ után nyugodtan élhettek itt tovább s mialatt hazánk többi területeinek a török dúlást és megszállást kellett végigszenvedni s míg az állandó harczok és küzdelmek szörnyen apasztották a magyar fajt, addig ők itt állandóan szaporodva az egész felvidéket elárasztották. Ha a XI—XIV. századbeli történet adatait és helyneveit nézzük, láthatjuk, hogy Trencsént kivéve az egész északnyugati felföldön a régi morva-szlávok után a magyarok laktak, utánuk következtek a németek és csak utoljára jöttek a tótok. Mikor Buda visszafoglalása után az ország területének legnagyobb része felszabadult a török uralom alól, az elnéptelenedett ország újból való benépesítésénél a tótoknak is fontos szerep jutott. A XVIII. század folyamán Erdélyt kivéve az országnak majdnem minden részébe eljutottak a tót települők. Legnevezetesebb településük Békés megyében volt, ahová Harruckern báró telepítette le őket s ahol virágzó és gazdag községeket alapítottak. Más tót gyarmatok Pest megyének elpusztult déli részeit hálózták be, sőt még a Bácskába is eljutottak. Egyes csoportok a Dunántúl találtak új otthont, főleg a Bakony és Vértes tövében. Amily jogon a csehek most tőlünk a felvidéket követelik, azon a jogczímen akár a Dunántúlt vagy Kalocsa vidékét is magukénak vallhatnák. Nekünk szilárd bizodalmat nyújt a jövőt illetőleg történelmi jogunkon az is, hogy 1 Id. münk. 34. 1. 1 Karácsonyi id. m. 24.