Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 22. (1921)

1921 / 1-4. szám - Dr. Petrich Béla: Lamartine ifjúsága

gyöngyözött a kacsagás, mint az evezőről alápergő tengervize, te ihletted örök szépségű dalokra Francziaország legnemesebb fiát. Testvére vagy te Elszász borongó lelkű leányának, Friederikének. Dalt fakasztottál, mint ő és ábrándok élesztője lettél, mint ő! A költő álmát a tudós kutatás megfosztotta színeitől, ámde valamit nem vehetett el tőle: lelkét, a derűs szemében mosolygó bajai öböl kéklő vizét s a költő szívéből fakadt dalokat! Azt beszélik, a költő megértékelte szülői házát és megénekelte a három felkúszó repkényt. A repkény csak a költő képzeletében élt. A jó anya olvasta a verset, körüljárta a házat és nem találta a repkényt. Finom lelke megsúgta, mit kell tennie. A költő álmát valóra kell váltania és mert a ház faláról hiányzott a repkény, gondos keze odaültette a tövébe és várta, várta, hogy befussa a ház falát. Higyyünk mi is Lamartinenak, futtassuk be a rideg valóságot mi is az ő repkényének álomvilágával. A nápolyi kalandnak köszönhetjük az Első meditácziók legszebb darabjait. Egy másik szerelme is mély nyomokat hagyott lelkén. A Bourbonok alatt katonai szolgálatot vállalt, belépett XVIII. Lajos testőrgárdájába. De hamar ráunt az egyhangú katonaéletre, lemondott rangjáról és hazament szüleihez. Naphoszszat bolyongott emésztő búval és unalommal a lelkében, naphosszat hevert otthon, gondolkozott, tépelődött és közben megbetegedett. Májbaj jelei mutatkoztak rajta. Az orvos Aixles-Bainst ajánlotta és Alfonz útra kel a nyár beálltával. A rövid fürdőévadon egy beteg fiatal asszonynyal ismerkedik meg. Párisból való és Mine de Charlesnak hívják. Gyakran csónakáznak együtt Bourget taván, gyakran ábrándoznak együtt hol hallgatagon, hol hosszan áradozva. Az átálmodott nyár gyorsan repül el a boldog szerelem szárnyain és Alfonz hazatér Millybe, Mine de Charles meg Párisba. A fürdőévadot követő télen a fiatalasszony belehalt tüdőbajába. Lamartinet mélyen lesújtotta a hír. Mardosa mélabúja még nagyobb erővel lepte meg lelkét. Nyáron újra elment Aix-les-Bainsbe, járt a Bourget taván és a fölséges alpesi természetben az emlékek, a hangok, a képek egész raja száll fel lelkében. * A „Premieres Méditations Poétiques“ kis kötete ezeknek a hatásoknak köszönhette létét. Új hang csendült meg benne, új hang, amely csodálatos módon a szív mélyéből fakadt. Nemes hevület, merengő mélabú, csengő, színes szavak, a természet lelke szólalt meg bennük. A kötet legjobb darabjai: L’isolement. Le soir. Le vallon. Le lac. Le golfe de Baia. L’automne. Bennük a költő csak a lelkét adja, bennük új a lyrája is. A többiben még fel-felcsendül Debile, Chénedollé egy-egy emléke. L'isolement-ban elmúlt szerelmek hatása alatt áll a költő. A vén tölgy árnyában ül este a hegyen. A nap lenyugvóban és Rousseau színeiben pompázva terül el előtte a táj. A nap lehunyó sugarai még aranyosba vonják a távol hegy ormán zöldelő erdőt, de már kél a hold, száll felfelé „párás szekerén az árnyak királynője“ és opálszínbe borul a láthatár széle és a nagy csöndbe ünnepiesen szól bele a falusi templom kis harangja. Az alvó táj, a hold, a zúgó patak, a lebukó nap, a csöndes tóban fürdő esthajnali csillag, a mélán zengő kis harang: — mennyi örök indítéka a lyrai ellágyulásnak! Hányszor megrezdültek milliók lelkén Lamartine óta és hány érző szív borult méla borongásba, ha látta képüket vagy hallotta hangjukat! Lamartine koráig a franczia költészet nem ismerte a lélek megremegtetőit. Rousseau, Bernardin de Saint- Pierre és különösen Chateaubriand prózájában bontakozik ki először a természet rajongó imádata. Náluk forr össze először csodás összhangban a tündöklő vagy borongó környező világ a szív életével. A költő elmélázva nézi a tájat, de lelke szárnyaszegetten gubbaszt. Meghalt szerelmese jár a képzeletében: a nápolyi lány vagy inkább Elvire, vagy mind a kettő együtt. Csodás, pompázó és méla a táj, garmadával ontja a szépséget, de a költő érzéketlen marad e sok pompával szemben. Elvágyik a földi élet köréből, az anyag kínzó köteleiből ki, oda, a hol tisztább, éberibb világban az elhunyt drága kedves várja. A végtelenre vágyik, a szerelem s a remény forrása felé, „amaz eszményi kincsre, a melyet minden szív óhajt s amelynek e földi létben neve nincsen“. „A Elvire“-ben egyszerre áldoz Graziella és Elvire emlékének. Az Anno habja Cynthia nevét zúgja Tibur szikláinak, Ferrara Leonore emlékét és Vaucluse Laura nevét súgja bele késő századok rohanásába. Boldog a leány, kit a költő szeret. Neve, emléke örök élettel él tovább, mikor porladó teste fölött léha és szomorú játékait játszsza már a közömbös élet. A mélabú marad a költő lelkének alaphangulata. Az estét áhitozza zaklatott szíve. Le soir ... A csillagok tüzéből egy kis sugár válik el és talán szenetet hoz a távolba költözöttektől, azoktól, akik már nincsenek. A drága halottak visszajáró árnyaitól vár vigasztalást s vallásos lelke a haláltól várja a megváltást, a végtelent sóvárogja. Az Isolement adja meg a kötet alaphangját s a Lacban hág a leghatalmasabbra a mélázó vágy, az epedő szerelem, a sirató bánat. Itt sír a költő lantja a legszívettépőbben, itt csengbong a szavak muzsikája a legszebben, itt hajlik a mélabú a legnemesebb siratásba: — a romantikus költészet, a Mal du Siecle fájdalmas, érzelmes világának legmesteribb alkotása! Mikor a költemény első gondolata sarjadzik lelkében, még a nápolyi leányra gondol, de mikor dúsan pompázó virágba szökken egyszerre hirtelen a régen elvetett mag, Elvire s a bourget-i tó, a csónakos kirándulások emléke sír a lelkében. A bourget-i tavon jár egy év múlva Lamartine, egy évre azután, hogy Mme de Charles-lal ábrándozott a hold fényében csillogó vizen, Az emlékek zaja száll tétován körülé. Úgy képzeli, ladikban ül újra szerelmesével és úgy véli, újra hallja hangját, így ült valaha Julie