Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 23. (1922)

1922 / 1-5. szám - Szász Béla: Anglia a "Vidám uralkodó" alatt

a jelen munkájával biztosíthatod jövendődet, s ra­gyogóvá teheted azt. Ki ne akarná ezt, a ki igazán magyar ? Kinek közülünk nem csengene fülében s nem Vissz­hangzanék szívében Kölcsey lelkesítő, bátorító, biztató szép mondása, mely hitvallásunk igéje és törekvésünk czélja kell, hogy legyen minden időben és minden körülmények között. . . . „ Néked élni kell, oh, hon, S örökre, mint tavasz virulni/“ Szász Károly: Anglia a „Vidám uralkodó“ alatt/) Angliában sohasem voltak olyan erkölcstelen idők, mint Második Károly alatt. Ha látjátok arczképét — sötétbarna, rossz kinézésű arczá­­val és nagy orrával, képzeljétek oda whitehalli udvarába, körülvéve a királyság legrosszabb csavargóitól (bár lordok és ladyk voltak), a­mint isznak, nagyban játszanak, illetlen társalgást folytatnak és mindenféle erkölcstelen kicsapon­gásokat követnek el. Divattá lett Második Károlyt a „Vidám uralkodódnak nevezni. Hadd kísér­lem meg általános képet adni a vidám dolgok­ról, melyek egy vidám úrnak a maga vidám trónján ülése vidám idejében történtek a vidám Angliában. Az első vidám lépés, természetesen az volt, hogy a legnagyobb, legokosabb és legnemesebb királynak mondták, a­ki csak valaha ragyogott, mint maga az áldott nap, az éjbeborult földre. A legközelebbi vidám és kedves dolog volt, hogy a parlament — a legalázatosabb módon — megszavazott neki egy évre egymilliókétszáz­ezer fontot, s egész életére az annyit vitatott tornapénzt és font-vámot, a mi ellen azelőtt olyan bátran harczoltak. Mond tábornok Albe­marle lord lett s még néhány más királypárti is megkapta jutalmát, s azután arról kezdtek gondolkozni, mi történjék azokkal (királygyilko­soknak nevezték őket), a­kik részt vettek a néhai király vértanúvá tételében. Tizet közülök vidá­man kivégeztek, és pedig hatot a bírák közül, egyet a tanácsból, Hacker ezredest, a testőrség parancsnokát és Peters Hugót, egy prédikátort, a­ki teljes szívből prédikált a vértanú ellen. Ezek a kivégzések olyan rettenetesen vidámak voltak, hogy a Cromwell által megszüntetett minden rettenetes eljárást szörnyű kegyetlenség­gel ismét felújítottak. Az elítéltek szívét még élve kitépték mellükből, beleiket előttük égették meg, a hóhér gúnyolódott a legközelebbi áldo­zattal, míg szennyes kezét dörzsölgette, melyen a legutolsó áldozat vére gőzölgött, s a holtak fejét az élőkkel egy szekéren vitték a vesztő­helyre. De semmiféle vidám uralkodó sem kény­szerítheti az így haldokló embereket annak ki­*) Mutatvány a nagy angol regényírónak, Dickens­­nek, Anglia története czímen az ifjúság számára írt mun­kájából, melynek magyar fordítása most készül, jelentésére, hogy sajnálják, a­mit tettek. Sőt valamennyien azt mondták, hogyha újra kellene kezdeni, ismét megtennék, a­mit tettek. Vane Henriket, a­ki a bizonyítékokat szolgál­tatta Strafford ellen, s a­ki rendületlen köztár­sasági volt, szintén perbe vonták, bűnösnek mondták ki és halálra ítélték. Amikor Tower Hillben a vérpadra lépett — miután védelmét nagy erélylyel folytatta — a néphez intézendő szavairól készített jegyzeteit elszedték tőle és megparancsolták a dobosoknak és trombitások­nak, hogy víg zenével harsogják túl szavát, mert a népet a királygyilkosok utolsó nyugodt szavai annyira meghatották, hogy most szokássá lett dobosokkal és trombitásokkal vétetni körül a vérpadot, hogy adott jelre verni és fújni kezd­jék. Vane csak ennyit mondott: „Rossz ügy, mely nem bírja el egy haldokló ember utolsó szavát“ — és bátran halt meg. Ezeket a vidám­ jeleneteket egy másik, talán még vidámabb, követte. A néhai király halála évfordulóján Cromwell Olivér, breton és Bradshaw testét kivették westminster-apátsági sírjaikból, Tyburnbe vitték, egy napig tartották az akasztó­fán, aztán lefejezték. Képzeljétek a Cromwell Olivér karóra tűzött fejét, a­mint a baromi tömeg bámulja, kik közül egy se mert volna egy perczig is az élő Olivér szemébe nézni! Aztán — ha ennek az uralkodásnak történetét végig­olvastátok — gondoljátok el, hogy mi volt Anglia Cromwell Olivér alatt, a­kit kiszedtek sírjából, és mivé lett ezalatt a Vidám uralkodó alatt, a­ki — mint egy vidám Júdás, ismét és ismét eladta! Természetesen az Olivér nejének és leányá­nak földi maradványait sem kímélték, bár igen kiváló asszonyok voltak. Ennek az időnek aljas papsága kiadta testeiket, melyek az apátságban voltak eltemetve és Anglia örök gyalázatául azokat egy gödörbe hányták, együtt a Pym és a derék és bátor öreg Blake tengernagy porla­­dozó csontjaival! A papság azért követte el ezt a gyalázatos­ságot, mert azt remélte, hogy a nonconformistá­­kat (az uralkodó valláshoz nem tartozókat) vagyis dissentereket (máskép vélekedőket) elnyomják ezen uralkodás alatt, s hogy csak egyféle ima­könyv és egyféle vallási szertartás lesz, akármi legyen is az emberek hite és meggyőződése. Ez nagyon szép volt, gondolom, a protestáns egyháztól, a­mely azért szorította ki a katholikus egyházat, mert mindenkinek joga van vallási ügyekben a maga meggyőződését követni. A pa­pok azonban erős kézzel fogtak a dologhoz és egy egységes imakönyvet fogadtak el, melyből Land érsek legtúlzóbb felfogását sem felejtet­ték ki. Törvényt hoztak, hogy dissenter nem kaphat semmiféle hivatalt, így hát az uralkodó valláshoz tartozó papság a maga győzelmében csakhamar éppen olyan vidám lett, mint a király. A hadsereg szétoszlattatván és a király meglévén koronázva, minden a legjobban indult. Néhány szót kell mondanom a király család­járól. Nem sokkal trónra lépte után öcscse.

Next