MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 43. ÉVFOLYAM (1994)

1994 / 1-2. sz. - KOVALOVSZKY MÁRTA: A székesfehérvári Vörösmarty-szobor

a székesfehérvári vörösmarty-szobor A székesfehérvári Vörösmarty-szobor — az ország első Vörösmarty-emlékműve — gondolata akkor merült fel elő­ször, amikor 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége, visszatérőben a niklai Berzsenyi-emlék és a balatonfüredi Kisfaludy-szobor avatásáról, rövid időre megszakította útját a városban. A küldöttséget üdvözlő polgármester, gr. Zichy Jenő beszédében büszkén hivatko­zott a megye „saját költőjére", s ígéretet tett, hogy a megye és a város közönsége — követve a niklai és a füredi példát — szoborral tiszteli meg szülötte emlékét. A szép terv útjának egyengetésével megbízott Zichy és Splényi Henrik a kancelláriához benyújtott kérelmére azonban Fejér me­gye cs. és kir. hatóságának közvetítésével azt a választ kapta, hogy a szobor felállítását nem engedélyezik, „a fo­lyamodó urak akarata ellenére is történhetvén az, hogy e kérelem teljesítése esetében ez alkalom is hívatlan egyének által arra fogna kizsákmányoltatni, hogy az agitatio az or­szágban csak fokoztassék."[1] A leirat kacskaringós mon­datai mögött óvatosság és gyanú lapult. A szabadságharc után alig tíz évvel vajon nem kockázatos dolog-e szobrot, nyilvános emléket emelni annak, aki a forradalom híve volt, s a szabadságharc bukása után maga is bujdosni kénysze­rült? A gr. Zichy előtt lebegő példák, Berzsenyi és Kisfalu­dy, nem rejtettek ilyen kockázatot: egy más időszak gyer­mekei lévén, a gyanús negyvennyolcas eszmék szempontjá­ból ők „semlegesnek" látszottak. Nem véletlenül fogal­mazta meg a leirat az emlékszobrokban kifejeződő tartal­mak agitatív, mozgósító erejét, nyilván történelmi tapasz­talatok vezették. Mint ahogyan nem véletlen az sem, hogy a szabadságharc nagy alakjainak vagy szellemi elkötelezett­jeinek szobraihoz ezeken a „semleges" monumentumokon át vitt az út. 1860-ban a fent említett kettőn kívül csupán egyetlen emlékszobor állott az országban, a pesti Nemzeti Színház előtt, Katona Józsefé. Az 1869-es Izsó-féle Csoko­nait, Joseph Halbig pesti József nádor-emlékművét és az 1879-ben emelt Eötvös szobrot, Huszár Adolf alkotását leszámítva, a nagy szoborállítási akciók csak a nyolcvanas években indultak meg. Ilyen értelemben a fehérvári emlék­mű a legkorábbi hazai példák közé tartozik. A város vezető férfiai nem nyugodtak meg az elutasítás­ban. Volt abban valami honfiúi virtus és kisvárosi patriotiz­mus, hogy hamarosan újabb kérvénnyel fordultak a kancel­láriához. Ennek eredményeképpen Majláth György tárnok közölte velük, hogy egy 1860. december 31-i, 1646. sz. leirattal a kancellária a Vörösmarty-szoborbizottság meg­alakítását engedélyezi.[2] 1861 januárjában tartott alakuló ülésén a bizottság elnökévé gr. Zichy Jenőt, alelnökévé br. Splényi Henriket, jegyzőjévé Fekete János ügyvédet vá­lasztották. A tagság összetétele reprezentatív volt: a város közéletében szerepet játszó vagyonos polgárok, ügyvédek, kereskedők, vállalkozók — csupa „jelentős", „ismert", „kiváló" férfiú garantálta az ügy sikerét, ünnepélyes és gördülékeny menetét a végső célig, a szobormű felállításáig és leleplezéséig. A szoborbizottság első tetteként megfogalmazta és kibo­csájtotta a „Felhívás a Vörösmarty szobor ügyében" címet viselő iratot, amely e szavakkal kezdődött: „Rég megszokta a magyar nagyjait a haza oszlopának tekinteni", s amelyben a megye lakosait adakozásra szólították fel a szobor­alap javára. A „Felhívást" sok-sok példányban őrzi a levéltári dosszié: valamennyi kézzel írt, jobbra dőlő egyenletes be­tűkkel rótt írnoki munka, nagyalakú, sárgás íven, melynek belső oldalait a szorgalmas kezek rubrikákra osztották, az adakozók sorszámának, nevének, lakhelyének és az összeg­nek feljegyzésére. Belül felborul a külső oldal tökéletes harmóniája: mákszemnyi és verébfejű betűk, elszakadó és összetorlódó írásjelek, ákombákomok és olvashatatlan hie­roglifák botladoznak egymás alatt, tintával, ceruzával. Az aláíró személyek és a felajánlott összegek tarkasága nyájas és harmonikus összevisszaságban tükrözte a megyeszék­hely és környékének társadalmi és társasági rétegződését, lehetőségeit is ízlését. Iffj [sic] Zichy János 50 ft-ot jegyzett „azon kéréssel, hogy Pesten állíttassék fel az emlék"; Ra­nolder János veszprémi püspök 300 ft-ot, „Egy valaki" jelzéssel 1 ft-ot tüntettek fel az íven. Végül, mint azt az 1863. április 19-én lezárult pénztári vizsgálat megállapítot­ta, az összeg 8567 ft-ra rúgott. Később ezt a megyei és városi hölgyek által rendezett hangverseny bevétele és „részvétjegyek" árusítása 800 ft-tal egészítette ki. Hogy az emlékművet ki készíti majd, az az első pillanat­tól kezdve világos volt: a szoborbizottság alakuló ülésén Vay Miklóst bízták meg a benyújtott tervrajz alapján. No­ha ilyen tárgyú levelét nem ismerjük, a tervrajzról és előz­ményeiről semmit sem tudunk, feltételezhetjük, hogy a szobrász maga ajánlotta, vagy ajánltatta magát. Vay Bécs­ben élve és dolgozva is figyelemmel kísérte hazája esemé­nyeit, különösen a művészet berkeiben történteket, s más­kor is hamar észrevette a szoborkészítésre kínálkozó alkal­mat. Rátermettségéről meggyőződhetett a szoborbizottság és a közönség egyaránt az 1860-ban a Nemzeti Múzeum kertjében felállított Berzsenyi-emlék láttán. Vay a megbí­zás elnyerése után szorgalmasan munkához látott, s mint a szoboregylet 1862. december 30-i ülésének jegyzőkönyvé­ben olvashatjuk, „elnök úr felemlíté, miképp a szobormin­ta Bécsben már elkészülvén a hazai hírlapok által is kiemelő dicsérettel említvén, annak megtekintése az egyesület ke­beléből is szak- és műértő egyének lennének kinevezve". A szobor­minta „megvizsgálatával" az elnököt, gr. Waldstein Jánost — ő a következő évtizedek folyamán számos emlék­mű felállítása körül tevékenykedik majd — és Eötvös Jó­zsefet, Vörösmarty barátját bízták meg. E három világlá­tott, művelt (elsősorban természetesen irodalmi kultúrá­ban jártas) férfiú, egyikük maga is alkotóművész, író — miután a bizottság többször is „sürgötte" a jelentéstételt, Vay bécsi műtermében tett látogatása után így nyilatko­zott: „a minta a szobrot arányaiban helyesnek és ruházati részeiben megfelelőnek és elvégzettnek és így nem csak művészeti tekintetben az öntelte tökéletesnek — de magára 133

Next