Magyar Cserkész, 1991 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Vártam őket mindig MAGYAR CSERKÉSZ A cserkészeket mindig szerettem. A cserkészeket mindig csodáltam. Jöttek a falunkba Budapest felől, s mentek tovább délnek, a Duna mentén. De előbb bejárták a Duna szigetét, mely ott emelkedett ki, hátán sűrű erdővel, Adony mellett a folyóból, aztán elintézték kis vásárlásaikat valamelyik boltban, úgy mentek, útravalójukat kiegészítve, tovább, csendben. (Egy sosemvolt cserkész gondolatai) Vidáman, frissen érkeztek mindig, mintha a hajnali harmat szülte volna őket. De sosem hangosan, és — ki se mondjam — sosem trágáran. Tisztaság és tisztesség áradt belőlük. Megbámultam őket mindig, természetzöld cserkészruhájukat, árvalányhajas kalapjukat, cserkészliliomukat, botjukat. „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék” ... Vártam őket nyár elején mindig, jöjjenek már, s néztem őket némán, mikor megérkeztek, valami boldogságfélével, egyszersmind egy kis irigységgel, oly erősek voltak, s oly szelídek, mint az erdők-mezők vadjai. Aztán jött a nyilaskereszt, aztán jött a vöröscsillag, és ők nem jöttek többé. De most már itt vannak újra. Jönnek gróf Teleki Pál nyomában, nemzetünk nagyjai nyomában, az immár cserkészekből öregcserkészekké lettek, s a már eltávozottak nyomában. Irigylem egy kicsit őket most is, közéjük kívánkozó irigységgel, mint akkor, szomorúságokkal, rémségekkel teli gyermekkoromban is. És boldog vagyok, hogy itt vannak újra, s talán most már meg is sokasodnak újra. Isten áldása kísérjen utaitokon, magyar cserkészek! Szabadi Sándor