Szlavkovszky László Imréné: A Szeged melletti Fehér-tó halászati szakszókincse - Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 37. (Budapest, 1987)
BEVEZETÉS Régészeti leletek sokasága bizonyítja, hogy a hal már az ősembereknek is fontos tápláléka volt. A halászat egyszerű módjai egyidősek az emberiséggel. A vizek egykori halbősége lehetővé tette a halfogást puszta kézzel vagy igen egyszerű eszközökkel. A rendelkezésre álló halmennyiségnek így is csak kis részét használta fel az emberiség évezredeken keresztül. A ma élő primitív népeknél még fellelhetők azok az eszközök és módszerek, amelyekkel őseink halásztak. A kőkorszak emberének háza táján, a barlangokban és a cölöpfalvak talaján sok halcsont és egyéb maradvány mellett már hálónehezéket,horog- és szigonymaradványokat is találtak a kutatók. I. e. 2575-ből, az ősi Egyiptomból maradt fenn az első halászatot mutató ábra. Egykorúak az ősi kultúrában alkalmazott vesszővarsák és tapogatók is. A rabszolgatartó társadalom fejlődése során az ókori Görögországban és a Római Birodalomban már megkezdték a legértékesebb halak tárolását, illetve tenyésztését mesterséges medencékban és tavakban. A halászat a magyar nép ősfoglalkozásai közé tartozott. Nyelvészeti kutatások bizonyítják, hogy egyes halászattal kapcsolatos szavaink még az uráli őshazából erednek. Az ázsiai népekkel való rokonságra és az ottani halászatra utal néhány halászeszköz alakjának egyezése is. Már az Árpád-házi királyok ideje alatt megkezdődött a csatornákkal és zsilipekkel ellátott haltároló medencék, a mai halastavak őseinek építése, melyekben a pillanatnyi szükségleten felüli zsákmányt a böjt idejéig raktározni tudták. A XVIII. századtól kezdve egyre több és pontosabb adat maradt ránk a halászatról. A Szeged melletti Fehér-tó régen ismert. 1943-ban a 2700 3