Magyar Demokrata, 2003. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)
2003-01-02 / 1. szám
58 59 60 61 62 63 TARTALOM EGY HÉT 3 Pax Hungarians NAPTÁR 6 Heti összefoglaló PILLANATKÉP 16 Moszkvai történet, magyar áthallások TUDOMÁNY 17 Halálos élvezetek NAGYVILÁG 18 Bombák a tengeren MAGYARORSZÁG 21 Az új szoci légiparadigma 23 Trükkös tolvajok 25 Korona a kézipályán 28 Sarló és kalapács 44 Új évet nyitottunk, új szakaszt kezdünk interjú Kövér Lászlóval 48 A szeretet fölemel 56 2002 képekben MŰHELY 30 Kétszáz év, ami nem volt 32 Új Jobboldal, Amit szabad Jupiternek 34 Isten hozott, Magyarország 36 Pax Americana 38 Nyílt levél Virág Tamásnak 39 A norvég modell A Szentháromság ábrája 40 Uniópártot! 41 A tisztesség forradalma 42 Kizökkent idő: A harcmodor megválasztása 43 Szókimondó: Szomorúság GAZDASÁG 50 Magyarok Moszkvában LEVELEZÉS 52 Génkezelt disznó SPORT Kézilabdázók Kajak-kenu Elveszített EB-pályázat Sportcsillagok gálája Régi jelszó KULTÚRA Tiborc zakóban Határtalan népzene Hamburgi konyhavarázs AJÁNLÓ Könyv: Az első évtized Könyv+: Lélekvilág Könyv+: Küldetés Fotoalbum: Játszd újra, Ronaldo Könyv+: Jóisten-háttér JOBBSZEL 63 2003 ARCKÉP 64 Mozsáry Péter kozmetikai sebész Demokrata 2003/1 J / TI| Pax Hungariana BENCSIK ANDRÁS Mivel azt mégsem gondolhatja senki, hogy a múlt évben elkezdődött, s végtelennek látszó zuhanás e véges világban soha nem ér véget, jobb arra gondolnunk, hogy az új esztendő meghozza a fölemelkedést, mintsem arra, hogy a zuhanás mint létállapot állandósul, s ebben az ellenparadigmában a magyarság teljes megszűnését követően már csak egy bolsevik állatkert lesz látható és szerény belépti díjért megtekinthető a Kárpát-medencében, hazudós külügyminiszterekkel, akut gerinchiányban szenvedő szigorúan titkos tisztekkel, jellemfoltos olajhiénákkal és mindenféle médiaszörnyekkel. Jó okunk van reménykedni abban, hogy a magyar nemzeti öntudatra ébredés folyamata, amely nem kis mértékben éppen annak a sokknak volt köszönhető, amelyet az elmúlt tavaszon elszenvedett s máig fájdalmasan sajgó választási vereség okozott, szóval, hogy ez a sokk kibillentette végre évszázados kómájából a magyarságot, ki mint Csipkerózsika a titokzatos kastélyban, felnyitotta a szemét. Arról nem szól a mese, hogy mikorra letelvén a százéves átok, a királyfi csókja életre kelte a szép királyleányt, továbbá annak kastélyában a szakácsot és a kajla kuktát, az étekfogót és az ajtónállót, a takarítót, lovászt, vadászt és madarászt, hogy tehát mikorra ezek felriadtak végre, még egyben volt-e a kastély, avagy a szomszédos barlangok és kalyibák élelmes népe beszivárogván az aranyfüstös termekbe, hirtelen magukra kapva egy-egy magyar hacukát, s egy kicsit igazítva, kalyibásítva, avagy barlangosítva rajtuk, felkiáltsanak: nohát, ez mostantól a mi otthonunk! Ezekben a kastélytermekben mi ősi jogon tartózkodtunk, miáltal mind Csipkerózsika, mind udvari népe, de még a délceg királyfi is itten, e termekben kisebbségnek számít. Nem szól erről az eredeti mese, mert milyen otromba képtelenséget azokban az időkben, amikor a gyerekeknek a legsszebb meséket szőtték a legjobb mesemondók, akkoriban ily gonoszságot senki nem tudott volna kiötölni. És ha mégis? Hát akkor úgy fordul a mese fonala, hogy a királyfi és a királyleány, az udvari nép, de még a szomszédos mesék hét törpéje és mindenki más összefog, hogy elkergesse a betolakodókat. Mert az úgy van rendjén, hogy mindenki lakjon a maga otthonában, s aki másét bitorolja, azt onnan előbb-utóbb kiverjék. Miért lenne más a valóság? Miért ne hinnénk, hogy a magyar paradigma a múlt tavaszon végérvényesen megváltozott? Eddig úgy aludt a magyarban a magyar, hogy ha a házát, erkölcseit, nyelvét, kultúráját, emberi büszkeségét, tartását, reménységét vitték el a feje fölül, meg sem mozdult, meg sem rezdült, csak ült a maga nagy kábulatában, és nézte a semmit, a televíziót, de úgy, mintha látott volna valamit. Ez a hatalmas, évszázados kábulat elmúlt végérvényesen a lelket rengető múlt tavaszi választáson. A megrázó és felrázó mozdulat ugyanakkor egy illúzió elveszítése volt, hogy jól fésült mosollyal és illedelmes, szépen simuló gondolatokkal be lehet masírozni a nagy közös boldogságba. Kiderült, hogy nem lehet. Kiderült, hogy a boldog Európát a legkevésbé sem izgatja, hogy ki csókolgatja életre a magyar Csipkerózsikát, a délceg királyfi avagy egy csúf vörös varangy, igazából még az sem érdekli, hogy fölébred-e Csipkerózsika. Hiszen ha alszik tovább, illedelmesen, akkor nincs vele gond. De fölébredtünk végre. Itt ülünk a kirabolt kastélyban, az arcunkba ronda varangyos békák bámulnak, termeinkben idegenek nyüzsögnek és néznek ránk pimaszul - „Az idegen szép, te viszont ronda magyar vagy!” -, ablakainkat befalazták és idétlen médiamajmok fényképeit ragasztották rájuk, hogy azt nézzük mostantól fogva a valóság helyett, de ébren vagyunk. Ébren vagyunk végre. Rút a valóság, csúf az ébredés, de hamarosan elindulunk kitakarítani a kastélyt. Hosszú és nehéz munka lesz, de egyszer a végére érünk. Minden olyan lesz, mint régen volt. Olyan szép, olyan harmonikus, olyan magyar. Az lesz a Pax Hungariana, a Magyar Béke. Ami pedig a békákat illeti, azok visszakerülnek oda, ahová valók, a nagy lapulevelek alá vagy a tó vizébe. Ott aztán brekeghetnek. Egymásnak. A fentieknek megfelelően egy kicsit megváltoztattuk a Demokrata külsejét, ha már valamennyire emelnünk kellett az árát. Reméljük, a szebb külső az értékesebb belsővel párosulva a megszépülő jövőt idézi meg, már most és itt. EGY HÉT