Magyar Demokrata, 2003. január-március (7. évfolyam, 1-13. szám)

2003-01-02 / 1. szám

58 59 60 61 62 63 TARTALOM EGY HÉT 3 Pax Hungarians NAPTÁR 6 Heti összefoglaló PILLANATKÉP 16 Moszkvai történet, magyar áthallások TUDOMÁNY 17 Halálos élvezetek NAGYVILÁG 18 Bombák a tengeren MAGYARORSZÁG 21 Az új szoci légiparadigma 23 Trükkös tolvajok 25 Korona a kézipályán 28 Sarló és kalapács 44 Új évet nyitottunk, új szakaszt kezdünk interjú Kövér Lászlóval 48 A szeretet fölemel 56 2002 képekben MŰHELY 30 Kétszáz év, ami nem volt 32 Új Jobboldal, Amit szabad Jupiternek 34 Isten hozott, Magyarország 36 Pax Americana 38 Nyílt levél Virág Tamásnak 39 A norvég modell A Szentháromság ábrája 40 Uniópártot! 41 A tisztesség forradalma 42 Kizökkent idő: A harcmodor megválasztása 43 Szókimondó: Szomorúság GAZDASÁG 50 Magyarok Moszkvában LEVELEZÉS 52 Génkezelt disznó SPORT Kézilabdázók Kajak-kenu Elveszített EB-pályázat Sportcsillagok gálája Régi jelszó KULTÚRA Tiborc zakóban Határtalan népzene Hamburgi konyhavarázs AJÁNLÓ Könyv: Az első évtized Könyv+: Lélekvilág Könyv+: Küldetés Fotoalbum: Játszd újra, Ronaldo Könyv+: Jóisten-háttér JOBBSZEL 63 2003 ARCKÉP 64 Mozsáry Péter kozmetikai sebész Demokrata 2003/1 J / TI­| Pax Hungariana BENCSIK ANDRÁS Mivel azt mégsem gon­dolhatja senki, hogy a múlt évben elkezdődött, s végte­lennek látszó zuhanás e vé­ges világban soha nem ér vé­get, jobb arra gondolnunk, hogy az új esztendő meghoz­za a fölemelkedést, mintsem arra, hogy a zuhanás mint létállapot állandósul, s eb­ben az ellenparadigmában a magyarság teljes megszűné­sét követően már csak egy bolsevik állatkert lesz látha­tó és szerény belépti díjért megtekinthető a Kárpát-medencében, hazudós külügyminiszterekkel, akut ge­rinchiányban szenvedő szigorúan titkos tisztekkel, jellemfoltos olajhiénákkal és mindenféle médiaszörnyekkel. Jó okunk van reménykedni abban, hogy a magyar nemzeti öntudatra ébre­dés folyamata, amely nem kis mérték­ben éppen annak a sokknak volt köszön­hető, amelyet az elmúlt tavaszon elszen­vedett s máig fájdalmasan sajgó válasz­tási vereség okozott, szóval, hogy ez a sokk kibillentette végre évszázados kó­májából a magyarságot, ki mint Csipke­rózsika a titokzatos kastélyban, felnyi­totta a szemét. Arról nem szól a mese, hogy mikor­ra letelvén a százéves átok, a királyfi csókja életre kelte a szép királyleányt, továbbá annak kastélyában a szakácsot és a kajla kuktát, az étekfogót és az aj­­tónállót, a takarítót, lovászt, vadászt és madarászt, hogy tehát mikorra ezek fel­riadtak végre, még egyben volt-e a kas­tély, avagy a szomszédos barlangok és kalyibák élelmes népe beszivárogván az aranyfüstös termekbe, hirtelen magukra kapva egy-egy magyar hacukát, s egy ki­csit igazítva, kalyibásítva, avagy barlan­­gosítva rajtuk, felkiáltsanak: nohát, ez mostantól a mi otthonunk! Ezekben a kastélytermekben mi ősi jogon tartóz­kodtunk, miáltal mind Csipkerózsika, mind udvari népe, de még a délceg ki­rályfi is itten, e termekben kisebbség­nek számít. Nem szól erről az eredeti mese, mert milyen otromba képtelenséget azokban az időkben, amikor a gyerekeknek a leg­­s­szebb meséket szőtték a legjobb mese­mondók, akkoriban ily gonoszságot sen­ki nem tudott volna kiötölni. És ha még­­i­­s? Hát akkor úgy fordul a mese fonala, hogy a királyfi és a királyleány, az udva­­­­ri nép, de még a szomszédos mesék hét törpéje és mindenki más összefog, hogy elkergesse a betolakodókat. Mert az úgy van rendjén, hogy mindenki lakjon a maga otthonában, s aki másét bitorolja, azt on­nan előbb-utóbb kiverjék. Miért lenne más a való­ság? Miért ne hinnénk, hogy a magyar paradigma a múlt tavaszon végérvénye­sen megváltozott? Eddig úgy aludt a magyarban a magyar, hogy ha a házát, er­kölcseit, nyelvét, kultúráját, emberi büszkeségét, tartá­sát, reménységét vitték el a feje fölül, meg sem mozdult, meg sem rezdült, csak ült a maga nagy kábulatában, és nézte a semmit, a televí­ziót, de úgy, mintha látott volna valamit. Ez a hatalmas, évszázados kábulat el­múlt végérvényesen a lelket rengető múlt tavaszi választáson. A megrázó és felrázó mozdulat ugyan­akkor egy illúzió elveszítése volt, hogy jól fésült mosollyal és illedelmes, szé­pen simuló gondolatokkal be lehet masí­rozni a nagy közös boldogságba. Kide­rült, hogy nem lehet. Kiderült, hogy a boldog Európát a legkevésbé sem izgat­ja, hogy ki csókolgatja életre a magyar Csipkerózsikát, a délceg királyfi avagy egy csúf vörös varangy, igazából még az sem érdekli, hogy fölébred-e Csipkeró­zsika. Hiszen ha alszik tovább, illedel­mesen, akkor nincs vele gond. De fölébredtünk végre. Itt ülünk a ki­rabolt kastélyban, az arcunkba ronda va­­rangyos békák bámulnak, termeinkben idegenek nyüzsögnek és néznek ránk pimaszul - „Az idegen szép, te viszont ronda magyar vagy!” -, ablakainkat be­falazták és idétlen médiamajmok fény­képeit ragasztották rájuk, hogy azt néz­zük mostantól fogva a valóság helyett, de ébren vagyunk. Ébren vagyunk végre. Rút a valóság, csúf az ébredés, de hamarosan elindu­lunk kitakarítani a kastélyt. Hosszú és nehéz munka lesz, de egyszer a végére érünk. Minden olyan lesz, mint régen volt. Olyan szép, olyan harmonikus, olyan magyar. Az lesz a Pax Hungariana, a Magyar Béke. Ami pedig a békákat illeti, azok visszakerülnek oda, ahová valók, a nagy lapulevelek alá vagy a tó vizébe. Ott aztán brekeghet­nek. Egymásnak. A fentieknek megfelelően egy ki­csit megváltoztattuk a Demokrata külse­jét, ha már valamennyire emelnünk kel­lett az árát. Reméljük, a szebb külső az értékesebb belsővel párosulva a meg­szépülő jövőt idézi meg, már most és itt. EGY HÉT

Next