Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 1. szám

2 Olm­ak hangja (Folytatás az 1. oldalról) nagy diktátor­­ mindkét fél számára.­­Egyedül Kína szerette volna, ha élet­ben marad és beszél, mert a kicsi mér­ges öregúr (Teng) rendszere most egyenlő távolságot akar tartani Moszkvától és Washingtontól. Kér­dés, sikerül-e neki, miközben mind az oroszok, mind az amerikaiak ver­senyt akarják ölelgetni, tekintet nél­kül arra, mennyi vér szárad a Mac­­zubbonyán.) Magyarországon 1989 februárjá­ban jelentette be Pozsgay Imre, hogy az ’56-os forradalom és szabad­ságharc népfelkelés volt. Valódi nép­felkelés azonban csak ’89 decembe­rében tört ki­­ Temesvárott -, ezt viszont most széltében-hosszában forradalomnak mondják, és már most úgy tudja mindenki, s ezután még in­kább úgy fogja tudni, hogy ez a for­radalom szabadította meg Romániát Ceausescutól. Nem baj. Ekkora vér­áldozat, ennyi önfeláldozás, ilyen hő­siesség megérdemli az utolsó történe­­lemátszínezést. Hosszú idő óta folyt a szó a buka­­restológusok között arról, miként végződhet a kondukátor korszaka. Legtöbben azt tartották, hogy szemé­lyes védelme, családi gyűrűje, a hata­lom belső biztosítása olyan szigorú és annyira zárt, hogy merényletet elkö­vetni ellene lehetetlen, ennélfogva rendszerének megdöntése legfeljebb csak a természetes halála utáni kor­szakban képzelhető el. Nem látszott a színen olyan titkos szervezet, amely be tudott volna hatolni a Palotába. Aztán, lám, mégiscsak került. Mire Ceausescu rájött, hogy őrzői immár ellenségei, és még hadügyminiszteré­vel is hiába végez, már késő volt. Valakik még rá tudták beszélni, hogy menjen el Iránba, arra is, hogy jöjjön haza, álljon ki a nép elé és szembesül­jön átkaival, még láthatta, hogyan tel­jesítik parancsát, hogyan lőnek bele a tömegbe, aztán elszakad a film és már csak ott látjuk viszont, amint télika­bátban ül egy paraván előtt, egy vas­lábú asztalnál és rekedtre ordítja ma­gát. Közben nem jutott ki az Otopeni repülőtérre, nem tudott beszállni ké­szenlétben tartott gépei egyikébe sem, és egy piros Dáciában próbált menekülni. Talán éppen abban, ame­lyikbe Grósz Károlyt rakatta át tavaly ősszel? Vagy az akkor még fekete volt?... Ettől természetesen nem lesz dics­telenebb a népfelkelés, a hősi vérál­dozat és a puszta kézzel, testtel való szembeszállás. Gyönyörű és szent na­pok ezek Romániában és Erdélyor­­szágban, forradalom is van ott már, és hatalmas indulatok zsongása is, de aki elfelejti, hogy közben egy nem­zetközi tranzakció is folyik - nem is a háttérben, hanem éppen a legfonto­sabb színtereken -, az nem csak té­ved, hanem hibázik is. A román politikai emigráció már legalább egy jó évtizede hangoztatja, a SZER hullámhosszán s egyebütt, hogy minden baj forrása, oka, okozó­ja Ceausescu. Ez persze igaz, így volt. A vezér személyének, szerepé­nek, jelentőségének emberfelettivé nagyítása azonban nem csak azt szol­gálta, hogy őt magát gyűlöletessé te­gyék és minél előbb megbuktassák, hanem azt is, hogy csak őt buktassák meg. Ha a nagyromán nacionalizmust és sovinizmust nem temetik oda a kivégzett vezér mellé, akkor csak rossz félmunkát végeztek, iszonyato­san nagy és felesleges véráldozattal, és akkor Románia továbbra is antide­mokratikus veszélyforrás marad. A nagyromán nacionalizmuson és sovi­nizmuson a kommunizmus csak taka­ró volt, Ceausescu pedig csak torz hímzés ezen a takarón. Elégtelen a takarót földre taposni, azt kell meg­szüntetni, amit betakartak vele. Ceausescu Romániát tette tönkre, a honmentő tanács Romániát szabadít­ja fel, a román hadsereg román oldal­ra állt át, és most minden kisember­nek meg van adva a hőssé magaszto­­sulás lehetősége - és él is vele -, hogy ő hajtotta végre a nagyszerű tettet. A győztes forradalom sikerélményét a szervezők készségesen átnyújtják a felkelt népnek s az utca vérző embe­rének, a katonáknak és a dorongokat szorongató fiatalságnak, de ha ennek fejében újra kifeszítik a nacionaliz­mus uralmát a román lélek fölött, ak­kor rosszat cselekszenek a román néppel. Most a népfölkelés méltán glóriás vezetőinek szájából, Petre Roman miniszterelnök, Ion Iliescu elnök nyi­latkozataiból demokrácia, pluraliz­mus, nemzeti és kisebbségi jogok, emberi jogok hangzanak. Ezek őszin-­ te szavak. Irántuk a kételkedésnek ár­nyéka sincs bennünk. Az államszer­kezeteknek és a történelmileg formált társadalmaknak azonban nehézkedé­si törvényeik vannak. Ezt a jóindulat­tal a demokrácia felé elindulni készü­lő román honmentő sereget is agyonnyomhatja a román nacionaliz­mus Ceausescu előtti gyökerekből táplálkozó nehézkedése, ha a környe­ző világ - s benne a magyarság is - könnyedén elfogadja a sztereotípiá­kat, a közhelyeket, és nem segíti ki a román társadalmat abból a bajból, amelyben valójában benne van és benne maradt a Ceausescu házaspár kivégzése után is. Mielőbb el kellene kezdeni a tisztességes helyzetelem­zést, amelyet most megnehezít a sok halott és az utca kövére kifolyt vér. Kezdetnek megfelelő, hogy elfor­dultak a falurombolási politikától, de kevés. A városrombolást, az ipartele­pítésbe burkolt népességátcsoporto­­sítást is abba kell hagyni, s az erdélyi városoknak vissza kell kapniuk törté­nelmi arculatukat, önállóságukat, függetlenségüket, és az új vezetésnek el kell határolnia magát minden erő­szakos asszimilációtól, beolvasztás­tól, és ki kell mondania: a Ceausescu­­rendszer megdőlte egyben azt is je­lenti, hogy az erdélyi és romániai ma­gyarság megkezdheti saját, független, magyar életének megszer­vezését. Mielőbb szólni kell a Besz­­szarábiához és a Szovjetunióhoz való új viszonyról, s a saját határait felnyi­tó Magyar Köztársaság és az életve­szélyek közepette segítséget szállító magyar társadalom joggal várhatja el, hogy a nyitott határ Magyarország és Románia között ténnyé váljék. Az új román vezetést a világ sok kormánya elismerte már. Ez helyes. Egy ilyen bátor együttesnek jár a bi­zalom és az előleg. A következő lépés azonban a teljesítés széles körű ellen­őrzése és a nagy felbuzdulásban tett ígéretek betartatása. Közép- és Kelet- Európa egyetlen új, vagy átalakult demokratikus vezetése sem lehet ki­vételezett, és sehol sem tűrhető el a régi rendszerek semmiféle „ejtőer­nyőzése”. Egy diktatúra szétesése önmagá­ban nem eredményez demokráciát. Márpedig oda kell hatni, hogy azt eredményezzen. No, persze, itthon is! Románia példája serkentőleg kell hasson a kádárizmus- grószizmus tel­jes felszámolására. Ez lehet az anya­országi magyarság legnagyobb segé­lye, Erdélynek és Romániának. Csurka István Tóth Sándor emléke Szilveszter délutánján az a legfeltűnőbb Hódmező­vásárhelyen, hogy csend van. Olyan furcsa csend, amelynek van valami fagyos, lélegzetszorító tartalma, amitől a mozdulatok is kimértebbek, darabosabbak lesznek... Tóth Sándor címét a városi könyvtárban kapom meg. Az első utca jobbra... Aztán végig, a Szántó-Kovács szobornál... szemben, valahol az emeleten... Lenin út 1. Az emeleti lakás ajtaját törékeny, riadt tekintetű asszony nyitja. Tóth Sándorné. Alig egy hete özvegy. Hatan ülünk a nem túl tágas konyhában. Nóra asz­­szony, édesanyja, bátyja, sógornője és a középső fiú, Krisztián. A beszélgetés nehezen, akadozva indul. Ve­szélyesen kilengenek a mondatok, úgy érzem, bármikor lezuhanhatunk valahová a tehetetlen fájdalom sötét mélységeibe. Az özvegy ritkán néz fel, mintha az asz­talra rajzolná egyszavas válaszait. Bátyja segít át ben­nünket a szüneteken. Együtt mondják, egymást kiegé­szítve az elindulást. Hogy Tóth Sándor egy szóval indokolta, miért kell útnak indulnia a Magyar Demok­rata Fórum szállítmányával december 22-én éjjel: szo­lidaritás. Csak ezt hajtogatta mindig, hogy szolidáris­nak kell lenni. Hogy segítenünk kell! Mert csak mi tudunk segíteni. Még azt is mondta, hogy reggelre itthon lesz. Lassan áll össze Tóth Sándor fuvarozó utolsó éjsza­kája. Az adományokkal Temesvárra indultak, de Ara­­dot elhagyva már vissza kellett fordulniuk. Aradon a teherautó nem fért be a kórház udvarába. Megpróbáltak helyet csinálni neki, hiszen teljesen új volt, friss családi kisvállalkozás. Mire hely került, eltelt jó néhány perc. Tóth Sándor is odahagyta az autót kis időre, majd visszasietett, hogy végre beállhasson a biztonságot ígé­rő kórházudvarra. A többiek döbbenten figyelték, hogy elindulása után jobbra jelzett bekanyarodási szándék­kal, majd nyílegyenesen továbbrobogott a városköz­pont irányába. Legközelebb már csak a beszállított halottak között látták viszont a társak. Majdnem bizo­nyos, hogy egy terrorista (szekus) ugrott be fegyverrel a vezetőfülkébe, majd kényszerítette, hogy hajtson a szállodához (ott találták meg a teherautót másnap). A fuvar végeztével a „bátor” pribék négy lövéssel köszön­te meg a szállítást, ebből csak egy találta el Tóth Sán­dort, de az halálos volt. (A golyó keresztülszakította a nyaki ütőeret, majd a koponya aljába fúródott.) A feleség és a három gyerek itthon mit sem sejtett. A kicsik talán a karácsonyi ajándékról álmodtak. (Itt közbe kell vennem ezt a történetet. Aradról visszatért ismerősöm mesélte. Elfogták a Securitate egyik emberét. Az illető személygépkocsival cirkált a városban. Időnként megállt egy-egy lépcsőház előtt, felsétált a tetőre és onnan lőtte a fegyvertelen lakosokat. Dolgavégeztével lement, és továbbállt. Az autóját so­sem állították meg, és ő sohasem állította le a motort, nem zárta kulcsra az ajtót. A kocsiban állandóan ott ült három kiskorú gyermeke!) Az özvegy hangja először erősödik fel, majd el­­csuklik.­­ Azt mondta: siet vissza, mert reggel megy vért adni... Hát adott!!! Mindet!!! A biztosító és a tanács rendkívüli segélyt utalt ki a családnak. A kollégák gyűjtik az adományokat. Talán enyhíteni lehet a feltornyosuló anyagi gondokat. Férjet és apát azonban már senki sem adhat a Tóth családnak. Kérdésemre, hogy felkeresik-e azt a helyet Aradon, özvegy Tóth Sándorné összerezzen. Talán... egyszer... majd évek múlva­­ suttogja szinte magának csak. 1990. január 3-án déli 12 órakor Hódmezővásárhe­lyen több ezren kísérték utolsó útjára Tóth Sándort, az aradi vérengzés áldozatát. 44 éves volt. A barátok vállukra venni készültek a koporsót, ami­kor a főesperes váratlanul bejelentette, hogy várni kell még, mert üzenet érkezett, hogy úton van egy delegáció Aradról. Míg a kórus búcsúztatót énekelt, megérkezett a romániai gyászolók küldöttsége. Valentin Voitila, az Arad megyei Megmentési Front elnöke szólt az egybe­gyűltekhez. Elmondta: ő maga is a közelben tartózko­dott, amikor Tóth Sándort a halálos lövés érte. Szavait az aradi és az egész román nép üzeneteként tolmácsolta. „Az áldozat nem volt hiábavaló, hiszem, hogy örökre összefűzi népeinket. A terroristák elleni legnehezebb harcban jó volt magunk mellett érezni az önök segítsé­gét. Azt szeretnénk, hogy Arad és Hódmezővásárhely testvérvárosok legyenek.” Beszéde végén a román ve­zető keresztet vetett, majd így szólt: „Bocsásson meg nekünk az Isten”. Hódmezővásárhelyen a taxik szélvé­dőjén Tóth Sándor fényképe látható. (V) KIÁLTVÁNY Közép- és Kelet-Európa új demokratikus szervezeteihez 1989-ben megszűnt Európa önké­nyes kettéosztása, összeomlottak az erőszakkal létrehozott sztálinista dik­tatúrák és mutációik. Ceausescu rendszerének megdöntésével - óriási véráldozat és szenvedés árán - eltűnt a legszörnyűbb európai zsarnokság is. Jóleső érzés számunkra, hogy az elmúlt hónapokban mi, magyar de­mokraták, küzdelmünkkel és szolida­ritásunkkal hozzá tudtunk járulni az elnyomó rendszerek bukásához. Kezünkben van a nagy lehetőség, hogy megszüntessük az itt élő népe­ket régóta szembefordító ellentéte­ket. Ma Európa keleti felében is min­den nép a lelkiismereti, politikai és gazdasági szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az önrendelkezés híve. A kialakuló jogrend alapja csak az ENSZ Alapokmánya, a Helsinki Záróokmány, az 1976-ban elfogadott Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye lehet: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Polgári és Po­litikai Jogok Nemzetközi Egyez­ségokmánya és Fakultatív Jegyző­könyve. Ezekért a jogokért harcolt Magyarország 1956-ban, lépett föl Csehszlovákia 1968-ban, állt ki a Charta 77, a Szolidaritás s a többi kelet-közép-európai ország hosszú ideig üldözött ellenzéke. Találkozá­sunk feledhetetlen pillanata volt a mártír magyar miniszterelnök, Nagy Imre 1989. júniusi temetése. Erre a demokratikus román emigráció kép­viselői is eljöttek, s megállapodásra jutottunk azokban az alapelvekben, amelyekre közös jövőnk épülhet. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítani­uk egymással; az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az infor­mációk és az eszmék szabad áramlá­sát. Az új demokráciák eltökélt szán­déka, hogy a múltból fakadó ellenté­tek ne támadhassanak föl, és a figye­lem a jobb jövő megteremtésére irányuljon. Ezt fejezte ki az 1989. december 15-16-án Budapesten - lengyel, keletnémet, cseh, szlovák, bolgár és magyar demokraták részvéte­lével­­ tartott találkozó. Most, a közös öröm és az egymásra találás pillanatá­ban, a 16-án elfogadott Nylatkozat szellemében javasoljuk valamennyi közép- és kelet-európai demokratikus szervezetnek, hogy kötelezze el ma­gát nyilvánosan egységünk megőrzé­se, eszméink megvalósítása és a poli­tikai pluralizmus mellet. A demokrácia egyik legfontosabb próbaköve a tolerancia a más politi­kai nézeteket vallók, a más vallásúak, a más nyelvűek - egyszóval minden­fajta kisebbség iránt. A türelem gya­korlati megvalósításának útja: e cso­portok autonóm életének, önszerve­ződésének elismerése, a szabad fejlő­dés biztosítása. E társadalmakban - kívánságunk szerint - a regionális, nemzeti és etnikai sajátosságok tisz­teletben tartásán alapuló integráció­nak, valamint az önkormányzatokra épülő képviseleti demokráciának kell megvalósulnia. Bízunk abban, hogy a nem távoli jövőben Európa vala­mennyi nemzete és országa csatlako­zik ezekhez a régóta hirdetett eszmé­nyekhez, az európai egység gondola­tához, ezzel szilárd alapra helyezve a sokat emlegetett európai házat. Az elmúlt évszázadokban nem volt rá példa, hogy Kelet-Közép-Európa né­pei valamennyien együtt, azonos ol­dalon álltak volna. A történelem alig­hanem csak egyszer kínál ilyen nagy alkalmat: most! Fölhívjuk Közép- és Kelet-Európa valamennyi új, demokratikus szerve­zetét és mozgalmát, aki a jelen dekla­rációval egyetért, csatlakozzék fölhí­vásunkhoz, vagy nyilvános nyilatko­zat formájában, vagy írásban a követ­kező címen: Manifestum democraticum, H- 1372 Budapest, PF. 427. Budapest, 1989 Karácsonyán. Magyar Demokrata Fórum

Next