Magyar Fórum, 1992. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-01 / 1. szám

4 1992. január 1. Magyar Fórum HAZAI FÖLD BERNI SÍRON Hogy ki lőtte le, máig sem tudni. De azoknak a piszto­lyoknak és géppisztolyok­nak az iszonytató hangját máig is hallani. Balek Tiborné, Nagy Sán­dor húga relikviákat tesz elém Szilvásváradon. Szülei s bátyja fényképét és az órá­ját. A szájharmonika már nincs meg. Ennyi egy élet összegzése 1991-ben. Tűzharc a nagykövetségen - A sírról készített fény­kép a református egyház se­gítségével került hozzánk, de még mindig nem merem megmondani a nevét annak, aki hazajuttatta - szakadt föl a történet Sándor húgából. - Kopjafát emeltek a sírra, mi­után kiderült, hogy a bátyám református. Ez 1959-ben volt. Nagy Sándor tűzharcban halt meg a berni magyar nagy­­követségen. Furcsa körülmé­nyek között. Máig is csak a ta­lálgatás. A magyar nagykö­vetség alkalmazottjai fegyve­reitől volt hangos az a néhány perc. Marjai József és társai voltak a „rendcsinálók”. - Hosszú története van annak, hogy miért fordult a kommunistákkal szembe a bátyám - meséli Bakk Jó­­zsefné. - Édesapánkat, mint Üllő tűzoltó parancsnokhe­lyettesét a második világhá­ború előtt beosztották le­venteoktatónak. A háború végén pedig letartóztatták a kommunista pribékek, ver­ték a talpát, a fejét, élő hús­sá verték szegényt, s mind­ezt látta a bátyám. Nem tud­ta megbocsátani ezt a gyalá­zatot. S mi történik erre? 1952-ben barátaival fegyve­reket találnak, amiket elás­nak. Semmi tudatosság nem volt ebben, mármint hogy lőnének valakire. Lehetsé­ges azonban, hogy elkotyog­ták a dolgot, így eshetett: 1956 márciusában letartóz­tatták államellenes összees­küvésért. Gyorsított eljárás: két évet kapott. Derékig érő vízben , mint akkor „rendesen”, megvárták, amíg nagykorú lesz, aztán hajtották végre az ítéletet. A húsz éves gyerek­embert derékig érő vízben dolgoztatták a csolnoki bá­nyában. Csoda-e, hogy 1956. október 27-én, amikor ki­szabadult, nem haza, hanem a Corvin közbe ment harcol­ni? Csoda-e, hogy ha azt is számba vesszük, szinte min­den magyar családot, őket is mindenükből kiforgatták? Maradt csak az adósság? - Elcsitultak a harcok - emlékezik vissza Bakk Ti­borné -, és Sándor elment a zuglói Lardolin Olajgyárba dolgozni. Márciusban hallja, hogy kezdik összeszedni a politikaiakat. Jött haza éj­szaka, s édesapám mondja neki, ha tejet akarsz inni, ak­kor el kell menjél érte. Soha többé nem láttuk. Két hét múlva kaptunk tőle lapot Jugoszláviából, s írta, hogy jól van. Akkor megnyugod­tunk. Aztán Svájcból írt, azt hittük, jóra fordul a sorsa. De közvetlen a halála előtt azt üzente apámnak, hogy magyar kommunista ügynö­kök vadásznak az 56-os ma­gyarokra. Orgyilkosokat küldtek ki rájuk Kádárék. Fegyvert vásárolt. Párnája alatt tartja. Egyszer arra ébredt, hogy motoszkálnak az ajtón. Éj­szaka, s ő az ajtó mögé bújt. Ekkor berúgták azt és gép­pisztollyal szétlőtték az ágyát. Ha nem kel föl, meg­ölik. Maradt még néhány hónapja... Tönkretették az életemet Tudta, hogy lista van az 56-osokról a berni nagykö­vetségen. Barátjával, Papp Endrével behatolt az épület­be, megszerezni azt. Riasz­tották a rendőrséget, ám őket nem engedték intéz­kedni, ehelyett Marjaiék „intézkedtek”. Lelőtték Nagy Sándort. Papp Endre azt állítja, hogy Marjai Jó­zsef kezében is füstölgött a pisztoly. A család a Népsza­badság oldalairól értesült az esetről. A lap azt írta, hogy fasiszta merényletet követ­tek el a nagykövetség ellen. Ez okozta Nagy Sándor ha­lálát. - A bátyám nem halt meg azonnal, oxigénsátor alatt feküdt egy ideig. Édesapám ment a svájci nagykövethez vízumért temetésre. Meg­kapta volna, de a mieink nem adták. Évente kérte, engedjék ki a sírhoz, hiába. Meghalt úgy, hogy nem si­rathatta el fiát a sírjánál. Ez lett a sorsa édesanyámnak is, 1970-ben sem engedték ki. Annyit tehettünk csupán, hogy egy református lelkész­szel hazai földet küldettünk ki a sírjára. - Én? Az én életemet tönkretették, mert elkövet­tem azt a nagy hibát, hogy 1958-ban gyászruhában mentem el az üllői augusz­tus 20-ai ünnepségre. Peda­gógus lévén megbízhatatlan­ná váltam az öcsémet gyá­szolván. A szónok - örökre szólóan - megalázott, mondván: amíg én egy ro­hadt fasisztát gyászolok, nem kezdik meg az ünnep­séget. És 1958. szeptember 15-ei dátummal megkaptam a felmondásom. Banos János Nagy Sándor tűzoltó egyenruhában Bakk Tiborné, Nagy Sándor húga már­­ valamikor az ötvenes években csak az egyetlen élő hozzátartozó Kubinyi Ferenc:FEKETE LEXIKON MAROSAN GYÖRGY MAROSÁN GYÖRGY péksegéd, szak­­szervezeti és szociáldemokrata funkcionári­us, MDP, MSZMP politikai bizottsági tag, Államminiszter stb. (Hosszúpályi, 1908. május 15.) 1927-ben lépett be a Szociáldemokrata Pártba. 1939-től az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének a főtitkára. 1942 nyarán letartóztatták. A M. Kir. Belügymi­nisztérium Államrendészeti zsebkönyve KR. (kommunista rovottmúltú) jelzéssel tartotta nyilván. 1943-ban az SZDP vidéki szervezőtitkára lett. 1944. március 19-ét, a német megszállást követően letartóztatták és Nagykanizsára internálták. Visszaemlé­kezései szerint az SS is fogva tartotta és Ha­in Péter által vezényelt GESTAPO részleg­nél is rabságot szenvedett a Szabad­sághegyen. Megpróbáltatásai ellenére a szovjet okkupációig nem esett bántódása. 1945 augusztusáig az SZDP országos tit­kára, majd vezető titkára. 1947- től a párt főtitkárhelyettese. Mint beépített kripto­­kommunistának tragikus kulcsszerepe volt abban, hogy a főtitkár, Szakasits Árpád tá­vollétében fondorlatos és csaló módon a Szociáldemokrata Párt árulóinak segítségé­vel elfogadtatta a Kommunista Párttal való kényszeregyesülést. 1948. március 10-én tagja lett a létrehozott MKP-SZDP közös politikai bizottságának. Ennek az elnökhe­lyettese és a közös Szervező Bizottság tagja, a pártegyesítő konferenciáig. Ezzel a tetté­vel kiszolgáltatta a későbbi megtorlásnak a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetőit (Peyer Károlyt, Ries Istvánt, Bán Antalt, Kéthly Annát, Schiffer Pált stb.). Az MDP I. Kongresszusán tagja lett a po­litikai bizottságnak, a titkárságnak és a szer­vező bizottságnak. 1948. augusztus 18-án a Budapesti Pártbizottság első titkára lett, a többi tisztsége érintetlenül hagyása mellett. 1949. június 11-től könnyűipari miniszter. Az 1950 májusi KB. ülésen felügyelete alá rendelték a KB. Adminisztratív Osztályát. Mivel ez az osztály felügyelte a diktatúra összes elnyomó fegyveres apparátusát, bíró­ságait, ügyészségeit, 1950 májusától augusz­tus 16-ig, letartóztatásáig személyesen felelős az összes törvénysértő eljárásért, bitófára vagy börtönre szóló ítéletért. Révész Ferenccel és Vajda Imrével együtt tartóztatták le. Sorsa egyáltalán nem külön­leges. A terhessé vált árulót, beépített és ki­szolgált ügynököt a történelem összes dikta­túrájában likvidálni szokták. Ez történt Ma­­rosánnal is. Vallatását és a perre való előké­szítését Szűcs Ernő ÁVH ezredes és a kü­lönleges csoport végezte (tagjai: Radványi Dezső, Kovács István, Vándor Ferenc, Ha­vas Oszkár, Csont Ferenc, Pozsonyi Endre, Berán Iván, Fehér Sándor stb.). Vizsgáló­tisztje, aki többször megverte és megkínoz­­tatta, Szendi György volt. 1956 tavaszán szabadlábra helyezték, majd­ rehabilitálták. A Központi Vezetőség július 18-i ülésén újra politikai bizottsági tag lett és egyúttal a minisztertanács elnökhe­lyettese. Ezt a tisztséget október 24-ig töltötte be. Október 28-án kimaradt a szűkebb veze­tésből. November 2-án éjszaka Apró Antallal, Nógrádi Sándorral és Kiss Károllyal, Jurij Andropov szovjet nagykövet utasítására, szovjet fegyveres kíséret védelme alatt el­hagyta Budapestet és egy idegen okkupáló hatalom szolgálatába állt, amely megdöntöt­te a magyar törvényes kormányt. Ezzel Ma­rosán megvalósította a hazaárulás bűntettét. 1956. november 4-én tagja lett a Kádár­féle kormánynak és a szervezendő párt ide­iglenes Intéző Bizottságának. 1956. decem­ber 8-án reggel a parlamentben közölte Rácz Sándorral, a Nagybudapesti Munkás­­tanács elnökével: „Ti nem vagytok forradal­márok, ti ellenforradalmárok vagytok, mától lövetünk!” Azon a napon Salgótarjánban már eldördült az a sortűz, melynek 131 halá­los áldozata és kétszer annyi sebesültje volt. 1957. május 9-én újra államminiszter lett, már korábban pártfunkciójából eredően fel­ügyelt, mint titkár a KB. Adminisztratív Osz­tályát. 1959. november 2-ig tölti be ezt a tisz­tet. Éppen ezért Marosán elsőrendűen fele­lős az 1956-os felkelés és forradalom vérbe­­fojtását követő, a magyar történelemben se­hol nem hasonlítható, bosszúálló megtorlá­sért. Minden akasztófakötelet képletesen Marosán húzott meg. Az államminiszteri funkciót 1960. január 15-ig töltötte be. Eb­ben az időben már az ortodox marxista Lu­kács György baráti köréhez tartozik. Kádár Jánossal való ellentétében rosszul mérte fel az erőviszonyokat és a szovjet tá­mogatását. 1962-ben, az október 11-12-i ülésen a központi bizottság megtárgyalta be­adványát, amelyben lemondott tisztségeiről. Visszahívták a politikai bizottságból és fel­mentették titkári megbízatása alól, továbbá kizárták a központi bizottságból. 1965-ben kilépett, majd 1972-ben visszalépett a párt­ba. Memoárjainak sajtó alá rendezésével és kiadásával foglalkozik. Jókedvünk éve Mindig megrendítőnek tartom azt a pillanatot, amikor az új esztendő küszöbén eldobom a régi naptárt. Újra végigpörgetem lapjait, elmerengek egy-egy bejegyzésen, aztán könnyű szívvel a tűzbe vetem. Az idén mintha egy kicsit tovább tartanám a kezemben, ku­tatok benne valami jó után, pirosbetűs ünnepeket keresek, amelyek megmaradtak a szívemben. Emlékszem arra a pilla­natra, amikor egy évvel ezelőtt a kezembe vettem üresen és ab­ban a reményben, hogy ez az esztendő gazdagabb lesz örömben. Akkor rájöttem, csak úgy tudom ezt elérni, ha mindig csupán azt jegyzem fel, aminek örültem, ami szép volt, ami a szívemet simogatta. A gonosz, csúnya dolgokról tudomást se veszek. Úgy képzeltem, olyan lesz az a naptár, hogy az év elmúltával is visz­­szacsendül bennem a szép muzsika, az élet zenéje. Tehát egy emberi muzsika kottája lesz, s most lám, iszonyodva nézem a lapjait. Az év eleje még a mamáé volt, bejegyeztem a naptáramba a nevét.Marcella! Muzsikált bennem ilyenkor, mint azok a kis virágok a kertben, oda képzeltem magam estikéi, jácintjai, tuli­pánjai közé. És ilyenkor láttam is a szemét: szeptemberi ég a szeme, kék és szelíd. Mint a tenyere, amellyel olykor álmomban is a fejemet simítja: Kisfiam! Aztán a visszatérés napjai az illatos nyárban ifjúságom egyik szép városához, ahol diákkoromban is oly sokat tartózkodtam. Dubrovnikba repültem júniusban, újra láttam a Stradunt, ül­tem a vár bástyájával szemben az öböl túlsó partján, ahol a nagy fal kezdődik, s ahová odahallani a harangos óraütést. Fecskék köröztek a város fölött, le- lecsapva, és rozmaring illat­tal érkezett az alkony. Nézem a bejegyzést, piros ceruzával rajzoltam egy vidám kört, mert a piros meg a lila nálam az öröm jele. De most tussal átfestem, mert már szomorú szívvel tudok a városra gondolni, amelyet ágyúkkal és aknákkal lőnek még ma is és sérült temp­lomainak tornyában nem hirdetnek már örömöt a harangok. Talán most egy nagy B betűt kellene rajzolnom a piros örömkör mellé, hogy jelezzem a barbarizmust, ami még most is él az emberek szívében. Él és hat, rombol és pusztít, gyilkol kegyetle­nül és válogatás nélkül. És lobogója is van. Vörös csillaggal ékesített. Hát sose tudunk felülemelkedni a rosszon? Egy másik be­jegyzés: Vukovár eleste. Elszomorodom: csak Mohácsok van­nak? Olvasom egy jelentésben a minap, hogy miközben ered­ménytelenül tárgyaltak a nyugati hatalmak, Vukováron a ha­lottakat temették. Eddig 850 holttestet­ vizsgáltak meg és ezek közül 700 tetemet azonosítottak­­ ugyanaznap, a Tanjug jugo­szláv hírszolgálati iroda jelentése szerint kitüntették azokat a katonákat, akik az öldöklésben legjobban kitűntek bátorságuk­kal. És kegyetlenségükkel. Lapozzak tovább ? Minek visszanézni, égjen el a múlt eszten­dő naptára minden bejegyzésével. De az új, az hozzon számunk­ra tiszta lapjaival örömet, jókedvet. Erős hitet a jövőben, ma­gyar összefogást, a demokrácia kiteljesedését, határainkon túl élő magyaroknak békességet. Rájöttem, talán még nem későn, hogy nem csak színes ceru­zát kell használnunk a bejegyzésekhez, több kell az örömhöz, a boldogsághoz: a szívünk. Egy nagy-nagy szívet kellene nyomtat­ni minden naptárba, hogy erről sose feledkezzünk meg. A na­pok mellé pedig kis szíveket rajzoljunk, a találkák napjára raj­zolhatjuk lila ceruzával, a kirándulások napját kék ceruzával rögzítsük, máris mintha hallanám a vizek zúgását a patakok partján. Aki muzsikus, az rajzolhat egy­­ hangjegyet. Magasat, sikoltó örömmel. Talán így lesz az idei esztendő a jókedvünk éve, de csak akkor, ha mi is nagyon akarjuk. Ezzel a szándékkal nyitom most ki új naptáram és simítom végig áhítattal, remény­séggel üres lapjait... Illés Sándor

Next