Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-07 / 1. szám

1993. január 7. Magyar Fórum 3 Benedek István BEREKESZTETT MOLNÁR ÁKOS KIREKESZTÉSE Az úgy volt, hogy Szendrő Jóska — akkor még sovány költő, később kövér színész — megunta a Hangszóró irodalmi és kritikai fo­lyóirat szerkesztését, Devecseri és Karinthy Gábor költőkkel együtt úgy határoztak, szer­kesszem én. Megtisztelő volt a három költő bi­zalma irántam, ki éppen ekkor lettem elsőéves medikus, míg ők a többi munkatárssal együtt mind a humán tárgyak iránt érdeklődtek. Nem tételezem föl, de meglehet, ők már sejtették, hogy a 30 fillérért árusított irodalmi és kritikai folyóirat idült érdeklődéshiány miatt hamaro­san ki fog múlni, egyikük sem akart bukott szerkesztő lenni. A kimúlás előtti számban, 1933 októberében kritikát írtam Molnár Ákos Tizenkét lépés cí­mű, épp akkor megjelent regényéről. Röviden és fontoskodva megdicsértem, megjegyezve, hogy a vége kissé elnagyolt, a szerző talán nem tudta eldönteni, hogy a lehetséges befeje­zések közül melyiket válassza. Ez persze csacskaság volt, Molnár Ákos nem véletlenül döntött a pisztoly mellett, bár a kusza szerelmi históriának kétségtelenül más­ként is véget lehetett volna vetni. Ma már tu­dom, hogy a könyvkritikákban nem tanácso­kat kell adni a szerzőnek, hanem észrevenni a mű értékét. Freudizmus és fél kar Bármennyire tetszett is a regény, nem va­gyok bizonyos abban, hogy a lényegét akkor csakugyan értettem. Tudniillik Molnár Ákos olyan műfajban alkotott, amely nem feltétle­nül volt közérthető. A mélylélektan területére merészkedett, nem öntudatlanul és akaratla­nul, mint teszem Dosztojevszkij, hanem a feu­­dizmus nyilvánvaló ismeretében. Használt is ilyen kifejezéseket, mint tudatalatti vagy ki­sebbrendűségi érzés, sőt, az utóbbit szakszerű­en Minderwertigkeitskomplexnek nevezte. Ér­tékítélet nékül, leginkább Prousthoz lehet ha­sonlítani, csakhogy ő nem az emlékezés, ha­nem a cselekvés mögötti homályos titkok közé viszi az olvasót. Voltak persze nálam szakszerűbb bírálói is. Általában dicsérőleg írtak erről a könyvéről is, akárcsak a korábbiakról meg a későbbiekről, hiszen Molnár Ákos a húszas és harmincas évek elismert írói közé tartozott, a Nyugat munkatársa volt, regényeit több idegen nyelvre fordították, elbeszéléseit szívesen közölték a lapok. Első sikerét azoknak a novelláknak kö­szönhette, amelyekben a kamaszok lelki válsá­gait tárta fel. Ez a hálás téma elsőrendűen mélylélektani, és persze szükségszerűen eroti­kus. A szellemesség mellett kétségtelenül az ér­zékiség volt Molnár legnagyobb erőssége. Bár­mennyire elcsépelt jelzője az erotikának a „fül­ledt", az ő esetében elengedhetetlen. Novella- és regényalakjai a fülledt erotika légkörében élnek, és tulajdonképpen felnőtt korukra sem jutnak túl a rosszul sikerült pubertás megol­datlan problémáin. Ha az imént Proustot emlí­tettem lelki rokonaként a stílusa miatt, most hozzáfűzhetem Franz Kafkát, mint a pubertás kínjain magát túltenni nem tudó neurotikust. És persze Strindberget, aki a férfi és nő egy­másrautaltságát nem tudja megoldani vagy el­viselni. Ha nem ismerem vala személyesen, gátolt neurotikusnak gondoltam volna, holott felsza­­badultabb, vidámabb, könnyedebb és egyben kulturáltabb ember kevés akadt az ismerőseim közt. Pedig nem volt csekélység, amin már ad­dig átment (s mi várt még rá!). 1893-ban vagy 95-ben született, alacsony beosztású banktiszt­viselő volt, kifacsart nyárspolgárok közt őrölte az idejét az első világháború kitöréséig. Hábo­rús élményeiről sohasem beszélt, de beszélt he­lyette zakójának üresen fityegő karja, melynek „tartalmát" tőből szakította le egy gránát. Idegösszeomlással szerelt le, megtanult fél karral élni, visszament a bankba a többi kis­ember közé. Ilyen háborús rokkantság után vi­tézi rang és telek illette volna meg, ha keresz­tény lett volna — így be kellett érnie egy Ká­­roly-kereszttel vagy valami hasonló kitüntetés­sel, és a vissza-visszatérő gyomorfekéllyel. Ilyen előzmények után lett író. Valamikor Berlinben kellett élnie rövidebb­­hosszabb ideig, ez egyik regényének pontos berlini helyszínrajzaiból tűnik ki. S ugyaneb­ből az is, hogy több nyelven beszél, hogy be­utazta Európa kultúrhelyeit, hogy mindent el­olvasott, és hogy mindenütt nyitva tartotta a szemét. Valamikor megnősült, csenevész asz­­szonykájával boldogan élt. Egy időben sűrűn látogattak bennünket, szüleim és Ákosék közt mély barátság épült ki, ami utóbb valami sza­márság miatt szertefoszlott. Végre egy jó házasság... Első sikerét, mint mondom, a pubertás-no­vellákkal aratta (­Gyereknek lenni, 1926), ezt követte legjobb regénye (Végre egy jó házas­ság, 1929) egy szalmaözvegy nyárspolgárról, aki másfél nap alatt új életet akar kezdeni, csitri feleséggel, sikkasztással, Amerikába szö­késsel, persze gyomorrontáson kívül semmi sem lesz ebből, de a húszas évek egész félre ta­posott világa felvonul előttünk, majdnem kari­­katúraszerűen. Akkor — 1929-ben — nem szúrt szemet az, hogy a középosztály milyen mérhetetlen nyo­morban él (pedig a nevezetes gazdasági válság még csak ezután vette kezdetét), egyszerűen azért nem, mert ebbe születtünk bele, ezt tar­tottuk természetesnek. Az azóta gyakran emle­getett mondóka, miszerint havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, közönséges hazugság: kétszáz pengőből a családnak csak nyomorogni lehetett, és egyre több embernek havi kétszáz sem jutott. Akik ma az iszonyatos szegénységről sápítoznak, mert nyugati kocsi­jukhoz megint öt forinttal drágul a benzin, azoknak fogalmuk sincs arról, mi az igazi sze­génység. Molnár Ákos minden panaszkodás nélkül írja le azt az életformát, amelyben a kistisztvi­selők alázatos munkagépekké korcsosulnak, helyteleníti bár, de magától értetődőnek tartja. Nagyon jól tudták a kispolgárok, hogy náluk szegényebbek is vannak (például a saját cse­lédjeik — mert a középosztály legszegényebb családjainál is elengedhetetlen volt a szolgáló), és azt is, hogy a panaszkodás semmin sem se­gít. A ma rózsássá cicomázott kapitalizmus ke­gyetlen rendszer volt, a zuhanónak senki nem fogta meg a kezét.­­Ebből a taposómalomból, és a „ végre egy jó házasság ” egyhangúságából akart kitörni Homolács Albin egy sikkasztás­sal, persze eredménytelenül. Nem részletezem Molnár Ákos további regé­nyeit, novelláit, történelmi rajzait, melyek — eléggé csodálatosan — lehetővé tették, hogy tisztviselői állását föladva teljesen az iroda­lomnak éljen. A nevesebb kritikusok közül Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Benedek Mar­cell, Karinthy Frigyes, Németh Andor, Kardos László, Komlós Aladár írt róla elismeréssel. Hogy a negyvenes évek zsidótörvényeinek szorításában miből és hogyan élt, nem tudom. Közlésre kevés lehetősége nyílt. Egy regénye még megjelent 1941-ben. Félkarúsága miatt munkaszolgálatra nem osztották be, talán szerzett valamiféle kivételezettségi mentességet is, aminek értéke nagyon esetleges volt. Lapult, mint annyian mások, várta a hitle­­rizmus vereségét. Majdnem meg is érte. 1945 februárjában, három hónappal a náci rendszer végleges összeomlása előtt, német ka­tonák rátörtek, feleségével együtt elhurcolták, mindkettejüket legyilkolták. Hitler és Szálasi társaságában különös, hogy egy pillanat alatt tökéletesen megfeledkeztek róla. Hitsorsosai csakúgy, mint a keresztények, a bankszakma csakúgy, mint az irodalomtörténet. 1965-ben a Magyar Irodalmi Lexikon közölt róla negyven rövid sort, a cikk névtelen szerzője fölsorolta fonto­sabb műveit, melyeket szemmel láthatóan nem olvasott. Valószínűleg Komlós Aladár értékelé­séből szemelgetett, aki 1963-ban kiharcolta egy novellagyűjteményének a kiadását, és elő­szót írt hozzá. Ez sem keltett feltűnést. Pár je­lentéktelen sort az Életrajzi Lexikonban is ka­pott. Hitsorsosai — nagyon helyesen — általá­ban számon tartják azokat a brutális vesztesé­geket, melyeket a magyar irodalom a faji ül­döztetés következtében szenvedett el. Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György csakúgy megkapták a mártírkoszorút, mint Bálint György, Salamon Endre vagy a keresztények közül Bajcsy-Zsilinszky Endre. De arról sose hallottam, hogy Molnár Ákosnak a nevét bár­ki leírta, kiejtette volna. Most megtörtént a csoda: majdnem fél év­századdal a halála után felbukkant a neve egy különös névsorban, amely Hitlerrel kezdődik, s tán Csoóri Sándorral (vagy velem) végződik. A névsort a Magyar Nemzetben találtam. Ki­rekesztők címmel adott ki valaki egy antológi­át antiszemitának tartott írásokból. A cím ma­gyarázatra szorul, mert ezt a napjainkban gyártott kifejezést pár év múlva nem fogja is­merni senki. A nacionalista, soviniszta, fasisz­ta, rasszista, antiszemita szavak a folytonos használatban elkoptak. Igazság szerint ma senki sem tudja, hogy a fenti kifejezések volta­képp mit jelentenek, illetve alkalmilag milyen értelemben használja, aki használja. Ezért jut­hatott eszébe valamelyik szürkeállománynak, hogy e különböző értelmű szavakat a „kire­kesztő” fogalomba gyűri bele. A dolog komiku­ma az, hogy természetesen minden ember ki­rekesztő. Kis lelkünkbe nem fér bele a nagyvi­lág, és aki azt mondja, hogy egyformán szereti az édesanyját meg a zulukaffer törzsfőnököt, átlátszóan hazudik.. A könyv, illetve antológia szerzője egy Kar­sai nevű vadorzó. Keresztnevét nézn­a tudom, csak az apjáét, aki Karsai Elek néven a Ráko­si-—Kádár-rendszer hivatalos szócsöve volt. A gyűjtemény, amit Karsai összeállított, Hit­ler- és Szálasi-idézetekkel kezdődik. Ez nem vall nagy szellemi magaslatra, minthogy a két politikust nyomban a magyar közélet és iro­dalmi élet nagyságai követik, mint például gróf Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Sza­bó Dezső, Németh László, Szekfű Gyula, Milo­­tai István, Padányi Viktor, Kunszabó Ferenc, és a sor vége felé persze Csurka István, aki el­len feltehetőleg az egész iromány készült. Az összeállítás — nyilván a szerző akarata ellené­re — azt sugallja, hogy ha Hitler és Szálasi ilyen illusztris társaságban szerepelhetnek, nyilván volt valami érdemük. A válogatás egyébként módfelett hiányos. Kapásból tudnék számos olyan „kirekesztőt” idézni, aki jól beleillik a sorba, így például gróf Széchenyi István, Trefort Ágoston, Mikszáth Kálmán, Nagy Ignác, Istóczy Győző, Bókas Árpád, Kosztolányi Dezső és még száz más. Nem ez a meglepő, hanem hogy Karsai gyűjteményében ott található Molnár Ákos is. Hogy kerül ez a szerencsétlen kis zsidó az anti­szemiták közé? " Zsidóról (is) az igazat... Átadottam 350 forintot kiadni a könyvért, minthogy nem érdekel belőle más, csak a Mol­nár Ákosról szóló passzus. Elhatároztam, hogy megkeresem. És megta­láltam. „Ez a Schwarz Géza terménykereskedő — olvasható a Végre egy jó házasság 33. oldalán — széles, kövér, barna ember volt. Mint egy zsarnok néger király, dühöngve, átkozódva járt folyton fel és alá irodájában, ordítozva diktált a kisasszonyának, és gorombán feleselt ügyfeleivel, de jó neve volt, becsületes fizetőnek ismerték, akivel mindig lehet üzletet kötni. Va­lahányszor együtt volt vele Homorács, arra gondolt, hogy ez az ember zsidó. Robusztus, tomboló erőszakossága a zsidók alattomos, szívós világszövetségét juttatta eszébe, mely ki­bogozhatatlanul keresztülhálózza a földet va­lami kiismerhetetlen, sötét titkú, véres cél érde­kében. E szövetség valóságát a kommün után felburjánzott lapok ültették tudatába. Egész életét zsidók közt töltötte, a malom tisztviselő­karának mintegy tizedrésze volt keresztény, és apróbb ízléstelenségektől, rejtett értelmű sza­vak használatától eltekintve semmi különbsé­get nem tudott észrevenni köztük és a nem zsi­dók között; a föld alatti utakon járók között csakúgy akadt keresztény, mint zsidó, az érvé­nyesülés vágya fűtötte valamennyit, és tüleke­désükben egyaránt taszigálták maguk mellől a többit, akár fajtájukbeli volt, akár idegen. Per­sze barátkozni, szívből eldiskurálni nem tudott velük, hisz megmagyarázhatatlan idegenkedé­se, melyet nem oltott el semmi meggondolás, születése óta pislákolt benne. . Még a proletár­­diktatúra utáni időben sem tudott belevegyülni az öklöt rázók és máglyákért üvöltők közé...” Ennyi s még néhány hasonló mondat. Kinek-kinek az ítéletére bízom, hogy a bere­­kesztett kis zsidó Molnár Ákos e mondatait ki­rekesztőnek tartja, vagy pedig egy — ponto­sabban két — embertípus jellegzetes leírásá­nak. A magam részéről egyszerű következte­tést vonok le: van egy emberfajta, amelyik nem bírja elviselni, ha nemcsak a keresztény­ről, hanem a nem keresztényről is kimondják az igazat. Ha ez az igazság kellemetlen, akkor az illető antiszemita. Egyebekben hálás vagyok Karsainak, ami­ért Csipkerózsika-álmából felébresztette Mol­nár Ákost. Minthogy — a Magyar Irodalmi Lexikon nem egészen megbízható adata sze­rint — 1995-ben lenne százéves, amiből ponto­san ötvenet tölthetett az élők sorában, Hitler katonái ekkor végérvényesen kirekesztették: talán akad egy olyan könyvkiadó, amelyik az évfordulóra kiadja valamelyik könyvét. Ez an­nál is indokoltabb volna, mert Molnár Ákos a magyar zsidó író legjellegzetesebb típusa, aki­nek minden mondatán átsüt a zsidó gesztiku­­lálás és hanghordozás, mégis olyan természet­szerűséggel magyar, mintha ezer éve élne a földön. Igazságot kell szolgáltatni neki. Nem azért, mert fél karját áldozta a hazának, nem azért, mert úgy lőtték le, mint egy kutyát, hanem azért, mert tehetséges író volt. Benedek Mar­cell ír róla pár sort az Irodalmi Lexikonában, de hát ez 1927-ben jelent meg — hol volt még akkor Molnár Ákos? Egykönyvű író volt, aki­ben csak az irodalomesztétikus éles szeme lát­ta meg a jövőjét. Se Szerb Antal, se Nemes­­kürty István irodalomtörténete a nevét sem említi meg. Nincs jogunk így megfeledkezni a tehetségeinkről, ismeretlenül kiszolgáltatni a vadorzóknak. Az irodalomtörténészek dolga, hogy felkutassák Molnár Ákos múltját, mun­kásságát, és — amennyire képesek rá — arra a polcra helyezzék, ahová való. (1992. szilveszter) A fasiszták által kivégzett Molnár Ákos REPRODUKCIÓ: HOMMER TIBOR

Next