Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-07 / 1. szám
1993. január 7. Magyar Fórum 3 Benedek István BEREKESZTETT MOLNÁR ÁKOS KIREKESZTÉSE Az úgy volt, hogy Szendrő Jóska — akkor még sovány költő, később kövér színész — megunta a Hangszóró irodalmi és kritikai folyóirat szerkesztését, Devecseri és Karinthy Gábor költőkkel együtt úgy határoztak, szerkesszem én. Megtisztelő volt a három költő bizalma irántam, ki éppen ekkor lettem elsőéves medikus, míg ők a többi munkatárssal együtt mind a humán tárgyak iránt érdeklődtek. Nem tételezem föl, de meglehet, ők már sejtették, hogy a 30 fillérért árusított irodalmi és kritikai folyóirat idült érdeklődéshiány miatt hamarosan ki fog múlni, egyikük sem akart bukott szerkesztő lenni. A kimúlás előtti számban, 1933 októberében kritikát írtam Molnár Ákos Tizenkét lépés című, épp akkor megjelent regényéről. Röviden és fontoskodva megdicsértem, megjegyezve, hogy a vége kissé elnagyolt, a szerző talán nem tudta eldönteni, hogy a lehetséges befejezések közül melyiket válassza. Ez persze csacskaság volt, Molnár Ákos nem véletlenül döntött a pisztoly mellett, bár a kusza szerelmi históriának kétségtelenül másként is véget lehetett volna vetni. Ma már tudom, hogy a könyvkritikákban nem tanácsokat kell adni a szerzőnek, hanem észrevenni a mű értékét. Freudizmus és fél kar Bármennyire tetszett is a regény, nem vagyok bizonyos abban, hogy a lényegét akkor csakugyan értettem. Tudniillik Molnár Ákos olyan műfajban alkotott, amely nem feltétlenül volt közérthető. A mélylélektan területére merészkedett, nem öntudatlanul és akaratlanul, mint teszem Dosztojevszkij, hanem a feudizmus nyilvánvaló ismeretében. Használt is ilyen kifejezéseket, mint tudatalatti vagy kisebbrendűségi érzés, sőt, az utóbbit szakszerűen Minderwertigkeitskomplexnek nevezte. Értékítélet nékül, leginkább Prousthoz lehet hasonlítani, csakhogy ő nem az emlékezés, hanem a cselekvés mögötti homályos titkok közé viszi az olvasót. Voltak persze nálam szakszerűbb bírálói is. Általában dicsérőleg írtak erről a könyvéről is, akárcsak a korábbiakról meg a későbbiekről, hiszen Molnár Ákos a húszas és harmincas évek elismert írói közé tartozott, a Nyugat munkatársa volt, regényeit több idegen nyelvre fordították, elbeszéléseit szívesen közölték a lapok. Első sikerét azoknak a novelláknak köszönhette, amelyekben a kamaszok lelki válságait tárta fel. Ez a hálás téma elsőrendűen mélylélektani, és persze szükségszerűen erotikus. A szellemesség mellett kétségtelenül az érzékiség volt Molnár legnagyobb erőssége. Bármennyire elcsépelt jelzője az erotikának a „fülledt", az ő esetében elengedhetetlen. Novella- és regényalakjai a fülledt erotika légkörében élnek, és tulajdonképpen felnőtt korukra sem jutnak túl a rosszul sikerült pubertás megoldatlan problémáin. Ha az imént Proustot említettem lelki rokonaként a stílusa miatt, most hozzáfűzhetem Franz Kafkát, mint a pubertás kínjain magát túltenni nem tudó neurotikust. És persze Strindberget, aki a férfi és nő egymásrautaltságát nem tudja megoldani vagy elviselni. Ha nem ismerem vala személyesen, gátolt neurotikusnak gondoltam volna, holott felszabadultabb, vidámabb, könnyedebb és egyben kulturáltabb ember kevés akadt az ismerőseim közt. Pedig nem volt csekélység, amin már addig átment (s mi várt még rá!). 1893-ban vagy 95-ben született, alacsony beosztású banktisztviselő volt, kifacsart nyárspolgárok közt őrölte az idejét az első világháború kitöréséig. Háborús élményeiről sohasem beszélt, de beszélt helyette zakójának üresen fityegő karja, melynek „tartalmát" tőből szakította le egy gránát. Idegösszeomlással szerelt le, megtanult fél karral élni, visszament a bankba a többi kisember közé. Ilyen háborús rokkantság után vitézi rang és telek illette volna meg, ha keresztény lett volna — így be kellett érnie egy Károly-kereszttel vagy valami hasonló kitüntetéssel, és a vissza-visszatérő gyomorfekéllyel. Ilyen előzmények után lett író. Valamikor Berlinben kellett élnie rövidebbhosszabb ideig, ez egyik regényének pontos berlini helyszínrajzaiból tűnik ki. S ugyanebből az is, hogy több nyelven beszél, hogy beutazta Európa kultúrhelyeit, hogy mindent elolvasott, és hogy mindenütt nyitva tartotta a szemét. Valamikor megnősült, csenevész aszszonykájával boldogan élt. Egy időben sűrűn látogattak bennünket, szüleim és Ákosék közt mély barátság épült ki, ami utóbb valami szamárság miatt szertefoszlott. Végre egy jó házasság... Első sikerét, mint mondom, a pubertás-novellákkal aratta (Gyereknek lenni, 1926), ezt követte legjobb regénye (Végre egy jó házasság, 1929) egy szalmaözvegy nyárspolgárról, aki másfél nap alatt új életet akar kezdeni, csitri feleséggel, sikkasztással, Amerikába szökéssel, persze gyomorrontáson kívül semmi sem lesz ebből, de a húszas évek egész félre taposott világa felvonul előttünk, majdnem karikatúraszerűen. Akkor — 1929-ben — nem szúrt szemet az, hogy a középosztály milyen mérhetetlen nyomorban él (pedig a nevezetes gazdasági válság még csak ezután vette kezdetét), egyszerűen azért nem, mert ebbe születtünk bele, ezt tartottuk természetesnek. Az azóta gyakran emlegetett mondóka, miszerint havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, közönséges hazugság: kétszáz pengőből a családnak csak nyomorogni lehetett, és egyre több embernek havi kétszáz sem jutott. Akik ma az iszonyatos szegénységről sápítoznak, mert nyugati kocsijukhoz megint öt forinttal drágul a benzin, azoknak fogalmuk sincs arról, mi az igazi szegénység. Molnár Ákos minden panaszkodás nélkül írja le azt az életformát, amelyben a kistisztviselők alázatos munkagépekké korcsosulnak, helyteleníti bár, de magától értetődőnek tartja. Nagyon jól tudták a kispolgárok, hogy náluk szegényebbek is vannak (például a saját cselédjeik — mert a középosztály legszegényebb családjainál is elengedhetetlen volt a szolgáló), és azt is, hogy a panaszkodás semmin sem segít. A ma rózsássá cicomázott kapitalizmus kegyetlen rendszer volt, a zuhanónak senki nem fogta meg a kezét.Ebből a taposómalomból, és a „ végre egy jó házasság ” egyhangúságából akart kitörni Homolács Albin egy sikkasztással, persze eredménytelenül. Nem részletezem Molnár Ákos további regényeit, novelláit, történelmi rajzait, melyek — eléggé csodálatosan — lehetővé tették, hogy tisztviselői állását föladva teljesen az irodalomnak éljen. A nevesebb kritikusok közül Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Benedek Marcell, Karinthy Frigyes, Németh Andor, Kardos László, Komlós Aladár írt róla elismeréssel. Hogy a negyvenes évek zsidótörvényeinek szorításában miből és hogyan élt, nem tudom. Közlésre kevés lehetősége nyílt. Egy regénye még megjelent 1941-ben. Félkarúsága miatt munkaszolgálatra nem osztották be, talán szerzett valamiféle kivételezettségi mentességet is, aminek értéke nagyon esetleges volt. Lapult, mint annyian mások, várta a hitlerizmus vereségét. Majdnem meg is érte. 1945 februárjában, három hónappal a náci rendszer végleges összeomlása előtt, német katonák rátörtek, feleségével együtt elhurcolták, mindkettejüket legyilkolták. Hitler és Szálasi társaságában különös, hogy egy pillanat alatt tökéletesen megfeledkeztek róla. Hitsorsosai csakúgy, mint a keresztények, a bankszakma csakúgy, mint az irodalomtörténet. 1965-ben a Magyar Irodalmi Lexikon közölt róla negyven rövid sort, a cikk névtelen szerzője fölsorolta fontosabb műveit, melyeket szemmel láthatóan nem olvasott. Valószínűleg Komlós Aladár értékeléséből szemelgetett, aki 1963-ban kiharcolta egy novellagyűjteményének a kiadását, és előszót írt hozzá. Ez sem keltett feltűnést. Pár jelentéktelen sort az Életrajzi Lexikonban is kapott. Hitsorsosai — nagyon helyesen — általában számon tartják azokat a brutális veszteségeket, melyeket a magyar irodalom a faji üldöztetés következtében szenvedett el. Radnóti Miklós, Szerb Antal, Sárközi György csakúgy megkapták a mártírkoszorút, mint Bálint György, Salamon Endre vagy a keresztények közül Bajcsy-Zsilinszky Endre. De arról sose hallottam, hogy Molnár Ákosnak a nevét bárki leírta, kiejtette volna. Most megtörtént a csoda: majdnem fél évszázaddal a halála után felbukkant a neve egy különös névsorban, amely Hitlerrel kezdődik, s tán Csoóri Sándorral (vagy velem) végződik. A névsort a Magyar Nemzetben találtam. Kirekesztők címmel adott ki valaki egy antológiát antiszemitának tartott írásokból. A cím magyarázatra szorul, mert ezt a napjainkban gyártott kifejezést pár év múlva nem fogja ismerni senki. A nacionalista, soviniszta, fasiszta, rasszista, antiszemita szavak a folytonos használatban elkoptak. Igazság szerint ma senki sem tudja, hogy a fenti kifejezések voltaképp mit jelentenek, illetve alkalmilag milyen értelemben használja, aki használja. Ezért juthatott eszébe valamelyik szürkeállománynak, hogy e különböző értelmű szavakat a „kirekesztő” fogalomba gyűri bele. A dolog komikuma az, hogy természetesen minden ember kirekesztő. Kis lelkünkbe nem fér bele a nagyvilág, és aki azt mondja, hogy egyformán szereti az édesanyját meg a zulukaffer törzsfőnököt, átlátszóan hazudik.. A könyv, illetve antológia szerzője egy Karsai nevű vadorzó. Keresztnevét nézna tudom, csak az apjáét, aki Karsai Elek néven a Rákosi-—Kádár-rendszer hivatalos szócsöve volt. A gyűjtemény, amit Karsai összeállított, Hitler- és Szálasi-idézetekkel kezdődik. Ez nem vall nagy szellemi magaslatra, minthogy a két politikust nyomban a magyar közélet és irodalmi élet nagyságai követik, mint például gróf Teleki Pál, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szabó Dezső, Németh László, Szekfű Gyula, Milotai István, Padányi Viktor, Kunszabó Ferenc, és a sor vége felé persze Csurka István, aki ellen feltehetőleg az egész iromány készült. Az összeállítás — nyilván a szerző akarata ellenére — azt sugallja, hogy ha Hitler és Szálasi ilyen illusztris társaságban szerepelhetnek, nyilván volt valami érdemük. A válogatás egyébként módfelett hiányos. Kapásból tudnék számos olyan „kirekesztőt” idézni, aki jól beleillik a sorba, így például gróf Széchenyi István, Trefort Ágoston, Mikszáth Kálmán, Nagy Ignác, Istóczy Győző, Bókas Árpád, Kosztolányi Dezső és még száz más. Nem ez a meglepő, hanem hogy Karsai gyűjteményében ott található Molnár Ákos is. Hogy kerül ez a szerencsétlen kis zsidó az antiszemiták közé? " Zsidóról (is) az igazat... Átadottam 350 forintot kiadni a könyvért, minthogy nem érdekel belőle más, csak a Molnár Ákosról szóló passzus. Elhatároztam, hogy megkeresem. És megtaláltam. „Ez a Schwarz Géza terménykereskedő — olvasható a Végre egy jó házasság 33. oldalán — széles, kövér, barna ember volt. Mint egy zsarnok néger király, dühöngve, átkozódva járt folyton fel és alá irodájában, ordítozva diktált a kisasszonyának, és gorombán feleselt ügyfeleivel, de jó neve volt, becsületes fizetőnek ismerték, akivel mindig lehet üzletet kötni. Valahányszor együtt volt vele Homorács, arra gondolt, hogy ez az ember zsidó. Robusztus, tomboló erőszakossága a zsidók alattomos, szívós világszövetségét juttatta eszébe, mely kibogozhatatlanul keresztülhálózza a földet valami kiismerhetetlen, sötét titkú, véres cél érdekében. E szövetség valóságát a kommün után felburjánzott lapok ültették tudatába. Egész életét zsidók közt töltötte, a malom tisztviselőkarának mintegy tizedrésze volt keresztény, és apróbb ízléstelenségektől, rejtett értelmű szavak használatától eltekintve semmi különbséget nem tudott észrevenni köztük és a nem zsidók között; a föld alatti utakon járók között csakúgy akadt keresztény, mint zsidó, az érvényesülés vágya fűtötte valamennyit, és tülekedésükben egyaránt taszigálták maguk mellől a többit, akár fajtájukbeli volt, akár idegen. Persze barátkozni, szívből eldiskurálni nem tudott velük, hisz megmagyarázhatatlan idegenkedése, melyet nem oltott el semmi meggondolás, születése óta pislákolt benne. . Még a proletárdiktatúra utáni időben sem tudott belevegyülni az öklöt rázók és máglyákért üvöltők közé...” Ennyi s még néhány hasonló mondat. Kinek-kinek az ítéletére bízom, hogy a berekesztett kis zsidó Molnár Ákos e mondatait kirekesztőnek tartja, vagy pedig egy — pontosabban két — embertípus jellegzetes leírásának. A magam részéről egyszerű következtetést vonok le: van egy emberfajta, amelyik nem bírja elviselni, ha nemcsak a keresztényről, hanem a nem keresztényről is kimondják az igazat. Ha ez az igazság kellemetlen, akkor az illető antiszemita. Egyebekben hálás vagyok Karsainak, amiért Csipkerózsika-álmából felébresztette Molnár Ákost. Minthogy — a Magyar Irodalmi Lexikon nem egészen megbízható adata szerint — 1995-ben lenne százéves, amiből pontosan ötvenet tölthetett az élők sorában, Hitler katonái ekkor végérvényesen kirekesztették: talán akad egy olyan könyvkiadó, amelyik az évfordulóra kiadja valamelyik könyvét. Ez annál is indokoltabb volna, mert Molnár Ákos a magyar zsidó író legjellegzetesebb típusa, akinek minden mondatán átsüt a zsidó gesztikulálás és hanghordozás, mégis olyan természetszerűséggel magyar, mintha ezer éve élne a földön. Igazságot kell szolgáltatni neki. Nem azért, mert fél karját áldozta a hazának, nem azért, mert úgy lőtték le, mint egy kutyát, hanem azért, mert tehetséges író volt. Benedek Marcell ír róla pár sort az Irodalmi Lexikonában, de hát ez 1927-ben jelent meg — hol volt még akkor Molnár Ákos? Egykönyvű író volt, akiben csak az irodalomesztétikus éles szeme látta meg a jövőjét. Se Szerb Antal, se Nemeskürty István irodalomtörténete a nevét sem említi meg. Nincs jogunk így megfeledkezni a tehetségeinkről, ismeretlenül kiszolgáltatni a vadorzóknak. Az irodalomtörténészek dolga, hogy felkutassák Molnár Ákos múltját, munkásságát, és — amennyire képesek rá — arra a polcra helyezzék, ahová való. (1992. szilveszter) A fasiszták által kivégzett Molnár Ákos REPRODUKCIÓ: HOMMER TIBOR