Magyar Fórum, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-05 / 1. szám
4 Ózdon az acél odakozmált A diósgyőri kohászok decemberi kétórás figyelmeztető sztrájkja után az ózdiak is figyelmeztető sztrájkot terveztek. Ózdon a munkaképes lakosság 40 százaléka, mintegy 15 ezer ember munkanélküli. A kohászok szakszervezeti vezetőjét, Fogarasi Lászlót kérdeztük: - Úgy hírlik, hogy felszámolják azózdi kohókat. Ez a folyamat hogyan és mikor kezdődött el? - 1989-ben a Németh-kormány idején. A kormány lehetőséget biztosított 1500 fő korengedményes nyugdíjaztatására, 2500-at pedig rokkantnyugdíjba kellett küldenünk, és 13 millió forint végkielégítést is kaptunk. Ezt a hullámot nagyobb trauma nélkül még sikerült átélni. Az igazi gond 1992 májusától következett, amikor 3500 alkalmazottat elbocsátottak. - És a német cég, amely oly reményteljesen „szállt" be az ózdi acéliparba? - A németek 60 százalékban voltak érdekeltek a gyárban. Az acélgyártói rész és a dróthengermű volt az övék, a kiszolgáló részleg a megalakított kft.-khez tartozott. Ezek bérmunkát végeztek a német cégnek. Ez is élezte az ellentéteket, oka volt a németekkel szembeni ellenszenvnek. A jövedelem méltánytalan elosztása sokakban visszás érzéseket keltett. - Milyen jövedelmi aránytalanságok voltak a német és a magyar alkalmazottak között? - A magyar munkás keresett napi ezer forintot, míg a német szakértő napi ezer márkát. - Ezek szerint a német partner nem távozott veszteséggel... - Biztosan nem. Német „segítség” a kohászat felszámolásához - Térjünk vissza 1990-re, amikor a németek jelentkeztek és átvették az üzem hatvan százalékát. - 1990-ben volt egy próbálkozás, hogy a német működő tőke bevonásával biztosítsák az ózdi kohászat továbbüzemeltetését. Ez a próbálkozás csak egy évig élt, mert „különböző okokból” óriási volt a veszteség. A német fél kérte, hogy ezt a veszteséget a magyar állam vállalja magára. Hosszú tárgyalások sorozata kezdődött, végül a német partner kivonult. Azt hiszem, hogy arra számítottak, hogy a magyar munkások sztrájkolni fognak és ezzel megmentik nekik a gyárat. Sajnos akkor nem sztrájkolhattunk, mert az a vád érhetett volna minket, hogy a németek pártján vagyunk. Itt megjegyezném, hogy a német fél sem volt korrekt, becsületes. Hogy elmentek, az nem baj. A baj az, hogy a kormány az Európához való csatlakozási szándékai közben lehetőségként használta ki ezt a helyzetet az ózdi kohászat felszámolására. - Olcsón kapta meg a német befektető ezt az üzemet? - Ez a magyar és a német kormány közti tranzakcióból következett, a spontán privatizáció első időszakában, amikor szoros tárgyalások folytak Antall József miniszterelnök és Kohl kancellár között. Azt hiszem, hogy ebbe már nem érdemes belemenni. Értékesítés ócskavasként - Bontják a gyárat. Ócskavasként szállítják el a gépeket. Ebből meddig lehet megélni? Amikor leállították a gyárat, Szabó Iván ipari miniszter azt mondta: „A fazekatokba a levesetek lekozmák és ebben a kozmás edényben már újra »felkavarni« nem érdemes. Én azt mondom nektek a kormány nevében, hogy ebbe bele kell törődni. Egy új, korszerű technológia idetelepítésével biztosítani fogjuk a munkahelyek megteremtését”. Ez volt a kormányzati elhatározás, mely egyértelműen jelezte, hogy nem akarják újraindítani az üzemet. Voltak próbálkozások a gyár egy részének újraindítására, de ezek sorra meghiúsultak. A Foglalkoztatási Társaság vette kézbe a gyár lebontásának ügyét, hogy a szétbontott részeket értékesítse. Ezzel az állam terhe csökken, mármint az eladott ócskavasakból befolyó összeggel. De ez mind kevés. A célra szükség van. Ha külföldről kell behozni, jóval többe kerül és nagyobb veszteség az ország számára. A gyárat államilag kellett finanszírozni. Még mindig kisebb veszteséggel járt volna az üzem fenntartására fordított támogatás, mint több ezer elbocsátott munkanélküli segélyének fizetése. Többször tárgyaltunk a kormánnyal ez ügyben. Hiába. Schamschula György munkaügyi miniszter egyik alkalommal azt mondta: „Ózdiak, nem hagyunk magatokra benneteket, a munkanélküli-segélyt folyósítani fogjuk.” Még meg is tapsolták az emberek. Nem fogták föl, hogy ezzel a munkaügyi miniszter mit is mondott. Ez jelentette ugyanis azt a ki nem mondott szándékot, hogy a gyárat felszámolják. Biztosítani kell a munkát és a megélhetést - Hogyan tovább? - Az elmúlt években látszatintézkedéseken kívül semmi nem történt a kormány részéről az ózdi kohászat megmentése érdekében. Nekünk hármas követelésünk van ebben a nehéz helyzetben. Az első, hogy a kormány által elfogadott 2014-es kormányhatározat teljesítése, melyben az ózdi acélipar reorganizációja megfogalmazódott, végre kezdődjön is el. Ezáltal a térség leépülése megállna és az emberek hite is visszatérne. A beruházások új munkahelyeket és megélhetési lehetőségeket teremtenének. A második követelésünk, hogy be kell fejezni a gyár lebontását. A terepet más munkalehetőségek teremtésére alkalmassá kell tenni és a környezeti károkat fel kell számolni. Mindezt a Foglalkoztatási Társasággal lehet a legolcsóbban elvégeztetni, de itt is állami támogatásra van szükség. A harmadik követelésünk pedig az, hogy végre olyan térségi válságkezelő program szülessen, amely a nehéz helyzetből kivezet és megoldja a munkahelyteremtést. Szerintünk a meghozott két kormányhatározat azért bukott meg, mert a felelősök garmadáját sorolta fel az egyes témák tekintetében és végül is sok bába közt elveszett a gyermek. A demonstárció gondolatával régóta foglalkozunk. Mindeddig halasztottuk azért, mert ígéretet kaptunk arra, hogy az ózdi kohászat ügyében a felsorolt három témakörben december 15-ig a választ megkapjuk. De a válaszokra hiába vártunk. Mi úgy gondoljuk, hogy nem lehet tovább tartani ezt a lehetetlen helyzetet. Demonstrációval próbáljuk felhívni a kormány figyelmét és kinyilvánítani, hogy a demokratikus átalakulást követően az ózdi emberekkel felháborító módon bántak el és érdekükben a kormányok eddig még egyetlen érdemi intézkedést sem hoztak. Bágyi Bencze Jakab : Lassan emlék marad, múzeumokba kerül a magyar kohászat MTI TELEFOTÓ KOZMA ISTVÁN Magyar Fórum Frankó Frakk A Kurírnak van egy Frakk elnevezésű melléklete. Ez keddenként „frankón” ámulatba ejti az olvasót. Minden elismerésem a jeles mellékletet összeállító szerkesztő uraké. Igazán „frankó", amit művelnek! Mit frankó?! Lenyűgöző! Elképzelem most kedden ebéd után a vasutast, mondjuk az újpesti állomáson, vagy máshol. Múlatja az időt a cimboráival, nem kell a tolatásnál a zászlót lengetniük, nincs tolatás. Sztrájk van. A délelőttöt végigdumálták a füstös szobácskában. Szó volt közöttük a bérekről, egyik-másik vasútvonal megszüntetéséről, az egyre súlyosodó anyagi nehézségekről, a várható elbocsátásokról, a sztrájkról és annak kihatásairól. Nem voltak vidámak. Nézik a kihalt pályaudvart, ahol máskor egymás után robognak át a vonatok, cammognak a tolató mozdonyok, sürögnek-forognak az utasok. Most csend van, megdöbbentő mozdulatlanság. Mi jár a vasutas fejében? Mi lesz, ha nem tudja összekaparni a mindennapi betevőrevalót. A villanyszámla, a gázszámla. Honnan veszi a pénzt a gyerekek ruházására, iskoláztatására. Az ő keresete a biztos. Egyelőre. De meddig? Az asszony két éve munkanélküli. Jobb ezekre talán nem is gondolni. De nem lehet nem gondolni. Elhúzódik a többiektől egy sarokba. Kezébe veszi a már mindenki által elolvasott, viseltes formát öltött újságot. Aznapi Kurír, keddi szám. Benne a melléklet, a Frakk. Olvassa, nézi, tátja a száját a vasutas. Van benne egy csomó dolog, amit bizony alig-alig ért. Managerekről meg producerekről, meg hasonlókról szól az írás. Kik ezek? Egy biztos: nem vasúti dolgozók. Valamire azért felfigyel ez az ágrólszakadt vasutas. Vannak ebben a szegény kis országban olyanok, akik egyáltalán nem úgy élnek, mint ő és a társai. Olyan emberek ezek, akiknek nem kell sztrájkolni azért, hogy megélhessenek. Mert aki jól öltözött, és felgyúrt testőrök hada által kísérve érkezik meg egy „sajtópremierre”, annak nincsenek néhány százalékos bérgondjai. Lehet, hogy itt egy pohár ital annyiba kerül, amennyi emelésért ő most sztrájkol. Nézi a képeket a vasutas. Csupa pompa, csupa csillogás. A svédasztalt látva eszébe jut szerény kis elemózsiája, amit az asszony papirosba csomagolva dugott reggel a kopott táskájába, amikor eljött otthonról. Sztrájkolni. De ugyanezt kapja, ha dolgozni jön. A sok elegáns úr, meg a drága ruhába felöltözött, vagy alig öltözött hölgyek pompázatos kavalkádjának a láttán szinte el sem hiszi, hogy ez létezik. Ebben az állítólag teljesen eladósodott, tropára vágott országban vannak, akik úgy élnek, mintha egy amerikai filmből léptek volna ki. Ez nem lehet! Nem érti, hogy ez miként lehet! De igaz lehet. Le vagyon írva, le van fényképezve a dolog. Ökölbe szorul a keze, összerándul a torka a vasutasnak. Mormog egy cifrát az anyjuk erkölcstelenségéről. Csak úgy általában dörmögi, sziszegi ki a becsületsértő szavakat. Közben nem is gondol senkire. Talán a saját nehéz életére gondol. Van elég baja, nem mérgeli tovább magát, bevágja az újságot a sarokba. Köszönet, Kurír! Csak így tovább! Van, persze aki már túl van azon, hogy ilyen dolgokon mérgelődjön. Van, akit nem feltétlenül irritál már az, hogy Palotás János milyen fogadáson jelenik meg, hogy Miskolczi Miklós miféle hölgyikék között fényképezteti magát, hogy Bródy Tini milyen bulin gitározgat, ha éppen nem háromszínű madarakat röptet, hogy Demjén Rózsi a nejével kiknek a társaságát kedveli, hogy Gergely Ágnes miként köszönt éppen a születésnapján valami hasonszőrűt, hogy itt már nem történhet, úgy semmi az állítólagos jobb körökben, amelyről lemaradna Hegedűs Bello. A már szóba hozott „sajtópremier” is Hegedűs Bello Lugas éttermében rendeződött, amelyen Tasnádi Péter a fogva tartása alatt írt könyvét, a „Maffia életre-halálra?” -t mutatta be. Vagy túl pitiánerek voltak a nyomozók, vagy túl dörzsöltek az ügyvédek, de a Tasnádi balhéja nem állt meg, el kellett engedni. Nos, ez a maccabis fővezér leírta az élményeit. Könyvét tananyagként ajánlotta a rendőrtiszti főiskolás hallgatóknak. Fő a szerénység! „A nagy érdeklődéssel várt esemény” helyszínére a Frakk szerint Tasnádiék az „ügyvédjeik, szaktanácsadóik, legmegbízhatóbb híveik és barátaik (...) kíséretében érkeztek”. Minek egy ártatlan embernek testőrség, meg ügyvédek, meg szaktanácsadók? Nem igazán értem! Kik is azonban ezek a „legmegbízhatóbb hívek és barátok”? A lap felsorolja egy részüket, közreadja fényképüket. Említsünk mi is közülük néhányat. Ott volt Klapka úr, az ugyancsak nemrégiben ártatlanná nyilvánított üzletember, akinek meséjét a szabadságharcos tábornok rokonságáról annak idején majdnem megkajáltuk. Ne félj, vasutas, ha nem lesz mit zabálnod, elmehetsz majd Klapka úr ingyenkonyhájára egy tányér levesért. Ha egyáltalán munkálkodik még benne az emberbaráti szeretet. Látom ám a képen Zalatnay Saroltát, aki eddigi pályafutása során valóban volt már majdnem minden, csak apáca nem. Hogy is maradhatna ki ilyen buliból. Komor képpel néz a képekről Láposi Lőrinc egykori sztárolt rendőrfőtiszt. Mintha nem tetszene neki, hogy fényképezik. Talán csak nem a társaságot szégyelli? Pedig volt ő már rosszabb társaságban is, na nem hivatalból, hanem magánéletileg. Idősebb rendőrök között szóbeszéd, hogy vagy két évtizede a társaságához tartozott egy v. b. is. Ez a két betű azt jelentette akkoriban, hogy veszélyes bűnöző. Amikor kipattant az ügy a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, lett belőle nagy galiba. Az akkori felesége őnagysága legjobbik barátnőjének, egy ugyancsak rendőrtisztnek, a rendőrségtől is búcsút kellett venni, mert az még meghittebb viszonyban volt ezzel a v. b.-vel. Érdekes: őket nemcsak az köti össze, hogy mindannyian frakkban vannak, hanem hogy mindegyiknek volt valamilyen ügye. Ezek a maccabis Tasnádi barátai, legmegbízhatóbb hívei. Mindmind tiszteletet igénylő üzletember, vállalkozó, művész stb. Rejtély, hogy miért kíséri őket lépten-nyomon a „sztárügyvédek” serege? Megtalálja a zsák a foltját? De ki a zsák és kik a foltok? Mint egy nagy család! Nekem is ökölbe szorul a kezem. Most én is vasutas vagyok. Tehetetlen dühömben összegyűröm az újságot. '^1^Margó Lajos