Magyar Fórum, 1998. január-június (10. évfolyam, 2-26. szám)

1998-03-12 / 11. szám

1998. március 12. Horn Gyula is köztük volt­­ *3 i wc. Vörös keretlegények Még mindig vannak optimista em­berek, ennyi keserves csalódás után is, akik úgy vélik: az 1956-os forra­dalom és szabadságharc kegyetle­nül véres leverése, bosszúszomjas megtorlása, nem maradhat büntet­lenül. Le kell mosnunk a gyaláza­tot. Törvény előtt kell felelni a több száz ártatlan ember életét kioltó sortüzek felbujtóinak és végrehaj­tóinak. A példátlan kegyetlenség­gel eljáró pufajkás keretlegények­nek, akik - valamennyien! - egy terrorszervezet tagjai voltak, ide­gen megszálló hatalom önkéntes ki­szolgálóiként, lőttek és lövettek, brutális módon, fegyverrel fojtották vérbe századunk legfelemelőbb nemzeti szabadságküzdelmét. Ezek közé az optimista emberek közé tartozik az ’56-os Deportálá­sok Tényfeltáró Bizottságának elnö­ke, dr. Szerdahelyi Szabolcs is, aki 1998. február 16-án feljelentést tett a Fővárosi Főügyészségen. Az 1956. december 6-án, a­ Nyugati pá­lyaudvar előtt, több emberen elkö­vetett szándékos emberöléssel megvalósított háborús bűntettel vá­dolja Földes Lászlót, Druzics Drá­­got, Fekete Imrét, Bodnár Józsefet és Horn Gyula egykori pufajkás ke­retlegényeket és további ismeretlen társaikat. Földes László, a feljelentés állí­tása szerint, 1956. december 4-én, az úgynevezett Katonai Tanács ülé­sén elhatározta, hogy pufajkás kü­lönítményével vért nem kímélő tö­meges megtorlást hajt végre a sza­badságharc mellett még nyilváno­san hitet tevők ellen. Az első ilyen akciót 1956. december 6-ára ter­vezték. Provokációként vörös zász­lós demonstrációt szerveztek, hogy a válaszként kialakuló tömegmeg­mozdulást példátlan kegyetlenség­gel megtorolhassák, ezáltal növel­jék a becsületes hazafiak félelmét. A mintegy 200-300 fős, vörös lo­­bogós demonstráló csoportot, amely kihívóan éltette a megszálló hadsereget és MSZMP-s röplapo­kat szórt, szovjet páncélautók és tankok, valamint felfegyverzett pu­fajkás terroristák kísérték. A ma­roknyi hazaárulót a Blaha Lujza tér és a Nyugati pályaudvar között többször megzavarták, sokan ki akarták venni kezükből a gyűlölt megszállókat jelképező vörös zász­lókat. A tömeggé duzzadt járókelők - szidalmazások közepette - apró kődarabokkal is megdobálták a de­monstráló, álinternacionalista ha­zaárulókat. A Nyugati pályaudvar elé érkezve, a provokációs terv sze­rint, a szovjet páncélosok mögött megbúvó pufajkás terroristák tüzet nyitottak a tömegre. A Csémi Ká­roly parancsnoksága alatt álló külö­nítmény egyik tagja, Druzics Drága szerb terrorista, néhány társával együtt, találomra kiragadott a tö­megből öt személyt, kettőt közülük azzal gyanúsítottak, hogy késsel akarták megtámadni őket, a másik háromnál pedig feltételezték, hogy kézigránátot akartak a tömegre dobni a pályaudvar tetejéről. Az öt személyt a terroristák minden vizs­gálat nélkül, a helyszínen tarkón lőtték. Rajtuk kívül a sortűznek több halálos áldozata volt. A feljelentés állítása szerint, ada­tok vannak rá, a véres akcióban részt vett Horn Gyula is, aki közis­merten tagja volt ennek a terrorista különítménynek. „A rendelkezé­sünkre álló adatok szerint alapos a gyanú arra, hogy Horn Gyula nem vörös zászlós »tüntetőként« volt je­len a Nyugatinál, mint ahogy azt ma állítja, hanem fegyveres karha­­talmistaként” - írja a Deport ‘56 beadványa. Mint ismeretes, Horn Gyula, sa­ját kezűleg kitöltött szolgálati adat­lapja szerint, 1956. november 15-étől volt karhatalmista, ezzel a ténnyel korábban írt önéletrajzaiban is di­csekedett a diktatúra alatt. Később, a Cölöpök című könyvében már az a változat jelent meg, hogy a bolse­vik pártközpontban csak december 12-én kérték fel, mint Szovjetunió­ban kiképzett oroszhű kádert, hogy lépjen be a terrorista különítmény­be. Az ügyészségre beadott okirat felhívja a figyelmet arra a lényeges tényre: Horn Gyula eddig ismert tiszti szolgálati lapja, valamint en­nek felülvizsgálati lapja nem teljes, az előbbiből hiányzik a 9. és 10. ol­dal, az utóbbinál pedig a szöveg egy részét a xeroxmásolat- készítés alkalmával eltakarták. Ezeket az iratokat nem küldték meg az átvilá­gító bíráknak sem! Dr. Szerdahelyi Szabolcs állítása szerint azoknak a karhatalmisták­­nak a cselekménye, akik 1956. de­cember 6-án a Nyugati pályaudvar előtt belelőttek a szándékosan pro­vokált tömegbe, vagy részt vettek az elfogottak kivégzésében, a Genfben 1949. augusztus 12-én kelt, a polgári lakosság háború ide­jén való védelméről szóló egyez­mény alapján, háborús bűntettnek minősül. A tettesek több emberen elkövetett emberölést követtek el, ezen a jogcímen felelősségre von­hatók. A cselekmény kitervelői és irányítói pedig felbujtóként állítha­tók bíróság elé. Azok pedig, akik vörös zászlós demonstrálóként pro­vokálták a lakosságot annak érde­kében, hogy a várható ellenakció ürügy lehessen a terrorlegények fegyverhasználatára - bűnsegéd­ként vonhatók felelősségre. Jogszabály tehát van, hogy a bű­nösök bűnhődjenek a század legel­vetemültebb nemzetellenes csele­kedetéért. Az ártatlan magyarok véréért. Az ügyészség azonban már közel egy évtizede konokul hallgat. Min­den lehetséges módon megkísérli a törvényes felelősségre vonást me­gakadályozni. A salgótarjáni sortűz kapcsán az eljáró bíróság a követ­kező megállapítást tette: „Az 1956- os vérontásokért és megtorlásokért kétségen kívül felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki sem kezdeményezett tör­vényes felelősségre vonást és erre még a jelen ügy kapcsán sem került sor. Ehelyütt egyszerű közembere­ket ültettek a vádlottak padjára... nem indítottak nyomozást olyan ve­zető személyek ügyében, akik ellen legalább annyi, ha ugyan nem több bizonyíték állna rendelkezésre, mint a felsorolt tíz vádlottnál volt.” Világos beszéd. Az okát is jól tud­juk. Ezúttal is hasonló fog történni. Hazánkban jelenleg nem érvénye­sül a törvény előtti egyenlőség al­kotmányos alapelve. Az országon idegen érdekeket szolgáló paraziták ülnek. A mai magyar politikát nem idehaza határozzák meg, hanem ha­tárainkon kívül. A magyar nép ér­dekei ellen. Ezért nem érvényesül­het 1956 igazsága és szelleme sem. Valójában nem történt rendszervál­tozás, korábbi zsarnokainkat nem válthattuk le, csupán Gazdát cserél­tünk. Az új Gazda azonban ugyan­úgy ragaszkodik a régi, kipróbált árulókhoz, mint elődje, a Kreml urai. Attól fél, ha új elit kerülhetne hatalomra, az esetleg a magyarság érdekeit képviselné, nem lenne annyira szolgai és hazaáruló. Az optimista tragédia korszaká­ban élünk. Hajdú Demeter Dénes MIVEL SZFGJUVK­U VOLT, ELHATÁROZTA, ELVESZI A GAZ- dogoktól 14 VE FIZ­T, ÉS A SZEGÉNYEK­ÜE­K ADJA. Magyar Forf­m i­ Március 15. másfél évszázada a magyar nemzet legnagyobb ünnepeinek egyike. Ez alatt a hosszú idő alatt sokféleképpen ünnepelt-ünnepelhetett a magyarság. Másként a múlt század­ban, s másként a XX. században. Megint másként az első nagy világégés előtt, s másként utá­na. Igencsak eltérő képet mutatnak a II. világháború előtti és utáni ünnepek. De nem volt azo­nos a nemzeti ünnep hangulata Rákosi és Kádár uralma alatt sem. Sőt, Kádár diktatúrájának idején különbség volt a kezdeti évek és a rendszer agóniájának időszaka között is. Most, a másfél százados ünneplés alkalmával egy nagyon nevezetes március 15-re emlé­kezünk. Az 1956-os forradalmat követő első március 15-re, az 1957. évire. A nemzetben élénken élt az alig néhány hónappal korábban eltiport újabb magyar forrada­lom emléke. Még sokakban hatott a lelkesedés, nem is kevesekben élt még a remény. Az emberek gondolatában felvillant a hajdani márciusi ifjak 12 pontja és máris megjelentek mel­lettük a saját októberi forradalmi követeléseik: szabadság, függetlenség, demokrácia, sajtó­­szabadság. Az is eszükbe jutott, hogy a dicső elődök nagy forradalmának és szabadságharcá­nak leverésére ugyanúgy Moszkvából indították a rettenetes katonai túlerőt, miként az ő for­radalmuk idején, 1957 tavaszán már folyt a megtorlás, amely kegyetlenebbnek ígérkezett, mint a Haynau-féle. Rendezte sorait a forradalom alatt szétzilálódott magyar hadsereg, a tisz­tikar nagy része hűségnyilatkozatot tett Kádár János kormánya mellett. Az egykori könyör­telen államvédelmisták a forradalom leverése utáni karhatalomba tömörültek és pufajkába bújva, bosszút lihegve kezdtek hozzá kegyetlen tobzódásukhoz. Folyt ütemesen a rendőrség megtisztítása a megbízhatatlannak ítéltektől, s folyt az állomány feltöltése. Szervezés alatt állt a munkásőrség és bontogatta zászlait a KISZ, folyt az MSZMP szervezése. Itt volt az ország­ban a rettenthetetlen szovjet hadsereg. A legtovább forradalmi utóvédharcot vívó munkásta­nácsokat és a MEFESZ-t is akkorára sikeresen szétverték. Keményen folyt a megtorlás, so­kan börtönben, internálótáborban sínylődtek, mások a kivégzések áldozataivá váltak. Azt hihetnénk, hogy Kádár János és hasonszőrűekből álló kormánya az iménti körülmé­nyekből következően már magabiztosan gyakorolta a hatalmat. De nem így volt! Elegendő­nek bizonyult felröppenteni a jelszót, hogy Márciusban Újra kezdjük, s a kádári vezetés máris megrettent. Lássuk néhányuk nyilatkozatát! Marosán György: „Március 15-e most harci feladat lesz. Javaslom, maradjanak otthon a diákok és az iskolában csak az utolsó órán legyen megemlékezés,... falun ne csináljunk sem­mit. Ha hagyjuk magunkat visszaszorítani, akkor provokáció lesz.” Biszku Béla: „Meg kell változtatni az egész ünnepség jellegét,... már az előkészítésnél ki kell húzni a nacionalista, szovjetellenes, ellenforradalmi élet.... Legyen gyűlés, amit mi ren­dezünk munkásokkal, kommunistákkal. Le kell leplezni a hazafias jelszavak alatt jelentkező demagógiát, meg kell mutatni, hogy azok az igazi kommunisták, hazafiak, akik az interna­cionalizmus talaján állnak, a többiek hazaárulók voltak.” Kállai Gyula: „Bizonyos szerveink a reakciós kezdeményezésekkel versenyt futnak. ... A gyűléstilalmat fenn kell tartani. Koszorúzási ünnepségen csak azok vegyenek részt, akiket meghívnak.” Nemes Dezső: „Karhatalmi erősítésre is szükség van.” Münnich Ferenc: „Karhatalommal le kell zárnunk az ünnepségek helyét.... Meg kell mon­dani, hogy az összes statáriális tilalmak érvényben vannak és március 15-re össze kell szed­ni a gyanús elemeket.” Miután az iménti és hasonló véleményeiket kicserélték egymással az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagjai, 1957. március 7-én elfogadtak egy intézkedési tervet a közelgő március 15-i ünnepségekkel kapcsolatban. Ebben leszögezték, hogy „a megyei, budapesti, járási, vá­rosi és kerületi pártbizottságok késztessék forradalmi éberségre és helyezzék harci készenlét­be az egész párttagságot, a pártapparátust, a pártszervezeteket. ... A pártbizottságok biztosít­ják, hogy vaskézzel likvidáljanak minden ellenséges provokációt. ... A pártbizottságok... a március 15-ével kapcsolatos intézkedések megtételére alakítsanak operatív bizottságot. A Központi Vezetőség március 15-e megünneplésével kapcsolatos határozatában megjelölt ren­dezvények, ünnepségek kivételével minden más megmozdulást ellenséges megnyilvánulás­nak kell tekinteni. Az ilyen megmozdulásokkal szemben az operatív bizottságok és az illeté­kes szervek keményen lépjenek fel." Az akkor mindenható MSZMP határozatának megfelelően iszonyatos erőösszevonások, készenléti szolgálatok, összetartások, járőrözések, razziák és preventív őrizetbevételek kez­dődtek. Azt a három betűt, hogy MÚK, láthatóan a hatalom félelmében sokkal komolyabban vette, mint akik a jelszót útnak indították, így aztán a magyar kommunisták 1957. március 15-én a maguk biszkui internacionalista módján ünnepeltek, a nemzet pedig gyászával s fájdalmával emlékezett 1848. március 15-re. Pozsonyi István

Next